Ötvenhat éve, 1956. október 29-én az izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, majd a britek és a franciák is beavatkoztak a Szuezi-csatorna visszaszerzése érdekében. Az akció brit szempontból totális kudarc volt. (Index / BBC History)

Egy nyugodtnak látszó őszi napon, hajnali öt órakor a brit légierő gépeinek újabb és újabb hullámai tűntek fel az egyiptomi partok felett. Amint az ejtőernyősök egyik csoportja az ugrásra készült, a tizedes kinézett az ablakon, és észrevette, hogy „egy hadihajó tűnik fel az öbölben, és tüzelni kezd”.

Ám a támadás jobban nem is sikerülhetett volna. Az ejtőernyősök néhány óra leforgása alatt biztosították a területet. Másnap reggel már a hadművelet következő fázisa kezdődött. Sötét füst gomolygott a kikötő felett, amelyből brit helikopterek tűntek elő, és elsuhantak a város középpontja felé, ahol a Szuezi-csatorna építője, Ferdinand de Lesseps sértetlen szobra állt. Napszálltára már minden ellenállást letörtek. A csatornához vezető déli út nyitva állt. Az egyik brit ejtőernyős ma is jól emlékszik arra, hogyan indult útnak a szakaszuk. Két harckocsiba szálltak, és időnként jól meghúzták a whiskysüveget, hogy melegen tartsák magukat a csípős éjjelen. Hirtelen azonban, amikor már csak alig több mint 30 kilométerre jártak a parttól, leintették őket. Döbbenten hallgatták a parancsnok szavait: az amerikaiak „megállították az előrenyomulást”.

A megszállt terület

A szuezi válság Dominic Sandbrook történész-újságíró szerint a britek talán legnagyobb megaláztatása volt az elmúlt évtizedekben. Egyiptom már a 19. század végétől igyekezett kibújni a brit befolyás szorításából (az ország felett a törökök után, 1882-ben vették át a britek az irányítást), ám a nagyhatalom még az 1950-es évek elején is ott állomásoztatta csapatait a Földközi- és a Vörös-tenger között vájt mesterséges vízmedret körülölelő keskeny, repülőterekkel és laktanyákkal zsúfolt zónában.

1952-ben azonban a Szabad Tisztek csoportja, a lendületes és karizmatikus Gamal Abden-Nasszer ezredes vezetésével megdöntötte a britekhez hű Faruk király uralmát. Mivel kezdettől az arab nacionalizmus vezéralakjának szerepére tört, törvényszerű volt a kenyértörés a britekkel. Az előző évben miniszterelnökké választott Nasszer 1955-ben nem csatlakozott az antikommunista bagdadi paktumhoz, ehelyett a Csehszlovák Népköztársasággal kötött fegyverszállítási szerződést. A hidegháború legjegesebb éveiben a britek és az amerikaiak is kezdték úgy érezni, Nasszer komoly fenyegetést jelent számukra. Ezért 1956 júliusában – pár héttel Nasszer elnökké választása után – úgy döntöttek, kiszállnak az asszuáni gát megépítésének finanszírozásából, amellyel Nasszer az egyiptomi mezőgazdaságot és ipart kívánta radikálisan megújítani.

Ám Nasszer már egy héttel később visszavágott. Július 26-án, az őt hatalomba emelő katonai puccs évfordulóján hatalmas tömeg előtt jelentette be Alexandriában, hogy azonnali hatállyal államosítja a Szuezi-csatornát. Természetesen a Szuezi-csatorna Társaság angol és francia részvényeseit kártalanítani fogják – ám az európai gyarmatosítás szimbólumának számító létfontosságú vízi út, amelyen a közel-keleti olaj nyugatra áramlik, egyiptomi kézbe kerül. A bejelentés óriási vihart kavart a nemzetközi közvéleményen belül, de leginkább Londonban. Nagy-Britannia közel-keleti pozíciói veszélybe kerültek. Nagyon sokan értettek egyet azzal a felfogással – mind a brit kormányban, mind a sajtóban, de a társadalom széles rétegei is –, hogy Nasszert valahogy meg kell fékezni.

Káosz és anarchia

Ám a döntés a miniszterelnök kezében volt. Az elegáns konzervatív politikus, Sir Anthony Eden Churchill jobbkeze volt a világháború alatt, és éveken keresztül várt, hogy végre elérkezzen az ő ideje. 1955-ben került a kormány élére, megnyert egy általános választást, ám a népszerűsége hamar megcsappant. Számos betegség és félresikerült operáció gyengítette le a szervezetét, emiatt a jóképű férfi meglehetősen széllelbéleltnek tűnt. Helyettese, a csípős nyelvű Rab Butler szerint „félig őrült nemesúrnak, félig gyönyörű nőnek” látszott. A válságkezelés szintén eléggé félresikerült. Először is, Eden személyes ügynek vette Nasszer húzását. „Meg akarom semmisíteni, nem érti? – tette fel a kérdést az egyik beosztottjának. – Nincs más lehetőség. Nem érdekel, hogy anarchia és káosz lesz-e Egyiptomban!”

Mivel meg volt győződve arról, meg kell ragadnia a lehetőséget, hogy helyreállítsa Nagy-Britannia világhatalmi tekintélyét, amely a második világháború óta egyre csak apadt, Eden már akkor elrendelte a csapatmozgósítást, amikor még javában folytak a tárgyalások. Ám Eisenhower kormánya Washingtonban korántsem volt meggyőződve arról, hogy mindez elegendő ok egy háborúra. Eisenhower, a régi háborús szövetséges a novemberben esedékes elnökválasztásra készülve nem kívánta túlságosan felzaklatni a szavazóit. Mivel az amerikai támogatásban nem bízhatott, a brit miniszterelnök más partnerek után nézett.

Október 22-én Párizsba küldte külügyminiszterét, Selwyn Lloydot, hogy egy titkos tárgyaláson különleges megállapodást hozzon tető alá a franciákkal és az izraeliekkel: Izrael október 29-én lerohanja Egyiptomot, ezután Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumot intéz majd a szembenálló felekhez: vonuljanak vissza és hagyják, hogy a szövetséges erők vegyék át az ellenőrzést a Szuezi-csatorna térségében. Ezt Nasszer bizonyára nem fogadja el, s ekkor a két európai hatalom csapást mér majd rá. A terv nem volt túlságosan elegáns, de biztosnak tűnt, hogy be fog válni.

Habár a hadműveletet utólag sokan kaotikusnak látták, katonai szempontból győzelemként volt értékelhető. Az izraeli támadás terv szerint zajlott; a britek és a franciák benyújtották a megbeszélt ultimátumot; november 5-én pedig megindult a szövetségesek inváziója. Akkor hol siklott félre az egész? Leegyszerűsítve annyi történt, hogy az amerikaiak behúzták a vészféket.
Eisenhower dühösen fogadta, hogy Eden alig néhány nappal az elnökválasztás előtt félrevezette őt, ráadásul az angol font gyengesége tökéletes célpontot kínált számára. November 6-án reggel a font hatalmas nyomás alá került a világ tőzsdéin. A Szuezi-csatorna zárva volt a közel-keleti olajszállítmányok előtt (a szövetséges francia–brit kormányok ellen olajembargót vezettek be egyes arab olajtermelő államok), így a helyzet reménytelennek tűnt. Amikor a brit államkincstár vezetői pénzügyi segítségért fordultak Washingtonhoz, elutasító választ kaptak.

Teljes megaláztatás

Innentől már felgyorsultak az események. Eden beadta a derekát az amerikaiaknak, és az alsóház folyosóján meghunyászkodó nyilatkozatot tett. Két héttel később a megtört és halálosan kimerült miniszterelnök el is utazott Jamaicára, hogy kicsit összeszedje magát. Decemberben hazatért, ám az egészsége tovább romlott, így 1957. január 9-én lemondott: karrierjét a brit történelem legnagyobb diplomáciai baklövése törte ketté.

Anthony Eden személyes megaláztatása vetekedett a tábornokait ért szégyennel, akiknek – a franciákkal és az izraeliekkel együtt – fokozatosan vissza kellett vonniuk a csapataikat a megszállt területekről, és átadni az ENSZ által odavezényelt békefenntartóknak. Egy szemtanú szerint az európai katonák úgy hagyták ott harcállásaikat, „mint a kivert kutyák”. A csatorna az egyiptomiaké maradt, s bár Nasszer két évvel később illően kárpótolta a társaság részvényeseit veszteségeikért, hatalmas propaganda-győzelmet aratott. Alig néhány éve ragadta a kezébe a hatalmat, és máris komoly hírnévre tett szert, mint az arab hős, aki elég merész volt ahhoz, hogy megcsavarja a brit oroszlán farkát – és elég ügyes, hogy sértetlenül megússza a kalandot.

De milyen hatással volt a brit belpolitikára a fiaskó? Ami azt illeti, erősen megoszlottak a vélemények a szuezi válsággal kapcsolatban, és a Trafalgar teret elözönlötték a beavatkozást ellenző demonstrálók. Ám a sajtó jobbára a miniszterelnököt támogatta. A Daily Sketch címlapja szerint: „Hadd sírjanak a bőgőmasinák! Britannia ismét NAGY lett!” A közvélemény-kutatások szerint a többség Eden mögött állt a hadművelet idején, sőt még akkor is, amikor már Jamaicán lábadozott. Igazság szerint Anthony Edent politikájának összeomlása után a felmérések szerint még többen is támogatták, mint annak előtte, s ez cáfolja azt a mítoszt, miszerint a közvélemény nyomása miatt kellett lemondania.

Úgyszintén a mítoszok közé tartozik, hogy maga a szuezi válság okozta vagy akár siettette volna a Brit Birodalom hanyatlását. Ami azt illeti, a brit hatalom már amúgy is igencsak rogyadozó lábakon állt ekkorra, köszönhetően a hihetetlenül költséges (világ)háborúknak. Szuez mindezt csak hatásosan és visszafordíthatatlan módon mutatta meg a világ közvéleményének.
S ami még ennél is rosszabb, a brit miniszterelnök az erkölcsi piedesztálról is nagyot zuhant akkor, mikor kiderült, hogy összejátszott Izraellel Egyiptom lerohanását illetően. A brit ENSZ-nagykövet, Sir Pierson Dixon szavaival „első osztályúból harmadosztályú nagyhatalommá degradáltattuk magunkat. Azzal, hogy leálltunk, kimutattuk a gyengeségünket, és morális pozíciónkat is feladtuk, pedig világhatalmi státuszunk főként ezen alapult.”

Semmi kétség, a szuezi válság komoly hatást gyakorolt a brit nemzetre. Több mint száz parlamenti képviselő látta el kézjegyével azt a dokumentumot, amely az Egyesült Államokat „a NATO-együttműködés komoly veszélyeztetésével” vádolta, és az utca népe is osztotta ezt a vélekedést. „Amerikaiakat nem szolgálunk ki” – állt egy autószalon kirakatán Hertfordshire-ben.
Több évtizeddel a szuezi válságot követően az akkori események még mindig vízválasztónak számítanak. 1956 után Nagy-Britannia már soha többé nem volt képes olyan hatásos erődemonstrációkra, mint azelőtt, és senki nem kételkedett abban, hogy az igazi hatalom már Washington és nem London kezében van.

Ám azt rendre elfelejtjük, hogy ami ezután következett, az a bőség és a becsvágy korszaka volt. A birodalmi hatalommal együtt járó tehertől megszabaduló britek belevetették magukat az élvezetekbe, az autó-, televízió-, mosógépvásárlásba és a fogyasztói társadalom egyéb örömeibe, majd bekövetkezett a beatkorszak. Szuez talán valóban megkondította a vészharangot a birodalom nagyzási hóbortja felett, ám egyúttal megadta a kezdőlökést egy új politikai és kulturális érának is.

(Dominic Sandbrook bővebb elemzése a szuezi válság legfontosabb eseményeiről és kulcsfiguráiról a BBC History Magazin 2012. októberi számában olvasható.)