2002 őszén rendhagyó pályázati felhívásra lettem figyelmes, amit az akkori Oktatási Minisztérium és a Történelemtanárok Egylete írt ki a Nemzeti Emlékezet Program keretében abból a célból, hogy a résztvevő tanárok és diákok méltó módon emlékezhessenek meg a hatvan évvel azelőtti doni katasztrófa áldozatairól, a harcoló katonákról, a kivezényelt munkaszolgálatosokról, illetve a háborús traumákat évtizedekig feldolgozni kényszerülő sorstársakról és a hátországban maradtakról.

Maga a kezdeményezés is azonnal elgondolkodtatott, ám a megemlékezés formája hosszú napokig nem hagyott nyugodni: a 2. magyar hadsereg doni hadszínterére szervezett tanulmányi kirándulás lehetőségéről volt szó – ez azt jelentette, hogy felvillant a lehetőség, hogy a helyszínen, személyesen idézhetem fel azokat az eseményeket, melyekről a családi legendáriumban, illetve kis falum nagy öregjeinek lakonikus, mindazonáltal gesztusaikban sokat kifejező történeteiben oly sok szó esett. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és aggodalmat, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ez elmulaszthatatlan alkalom arra, hogy a helyszínen szembesülhessek a múlttal, hogy tiszta lelkiismerettel idézhessem fel újra a gyermekkoromban oly sokszor hallott, később tudományos közegben is értelmezett történéseket. Aggodalommal töltött el viszont az a tudat, hogy vajon a pályázaton képes vagyok-e elnyerni a lehetőséget, hiszen az utazás immáron nemcsak az én ügyem volt. Akkor még nem is sejtettem, hogy a felelősség súlya tovább nő, ugyanis amikor kiderült, hogy részt vehetek az emléktúrán, többen kérték: hozzak abból a földből, amelyen valaha ők maguk jártak vagy hozzátartozójuk megfordult… – néhány fagyott rög a múltból a jelennek…

A résztvevők 2003 januárjában

Tíz évvel ezelőtt, január 20-án kezdetét is vette a program: alapos előkészítés révén megismertük az utazás részleteit, ezt követően mélyreható és hiteles szakmai felkészítést kaptunk a Hadtörténeti Múzeumban (Holló József és Szabó Péter előadása révén). Részleteket hallhattunk arról, mi is történt valójában évtizedekkel ezelőtt, de azt sem hallgatták el előlünk, milyen komoly küzdelem zajlott akkoriban a magyar katonatemetők megnyitása érdekében. Az elhangzottak értő fülekre találtak, hiszen valahogyan minden résztvevő érintett volt, és bár ekkor még nem ismertük egymást, tudtuk, hogy utunk felelősséggel jár, és valamit mi is tehetünk. Ezt követően beszélgetések, viták, történetmesélések vég nélküli árja kísérte végig utazásunkat, egyszóval találkoztunk, szembesültünk és párbeszédet folytattunk egymással és a múlttal.

Másnap útra keltünk, és az elkövetkezendő napokban pazar kulturális és szakmai programokban volt részünk, melyekről tíz évvel ezelőtt részletesen be is számoltunk. Most, egy évtized múltán a találkozásokat szeretném visszaidézni – kellő rövidséggel, mert erről hitelesen szólni szavakkal igencsak körülményes.

Rudkinói leletek

Egy voronyezsi iskolában bizalmatlan diák- és tanártekintetek fogadtak bennünket (feltűnt, hogy számos tanórán éppen a II. világháború borzalmairól volt szó). A hangulat csak akkor oldódott, amikor egy Magyarországot is megjárt szovjet veterán (javakorabeli hölgy) beszélt a háborúról, a mindennapokról, a történelemről, a jelenről, egyszóval az életéről. A hivatalos előadást követően nyílt, őszinte beszélgetés résztvevői lehettünk.

Hasonló helyzet alakult ki Osztrogozsszkban, ahol a helytörténeti kiállítás vezetője tekinteteinket, reakcióinkat látva tárlatról tárlatra mozdult el a „hivatalos” múlttól a személyes történelmi diskurzus felé. Látszott, hogy ez nem egyszerű a számára, és bizonyos történelmi toposzok erőteljesen akadályozzák ebben – csakhogy a diákok hiteles kérdései, rácsodálkozásai lassacskán kimozdították a holtpontról. A helyi lakossággal való személyes találkozás Bolgyirevkában ugyancsak mély nyomokat hagyott mindannyiunkban. Megérkezésünkkor még kerülgettek bennünket, talán nem értették, mivégre a nagy felhajtás az egykori megszállók részéről. A II. világháborús emlékműnél Magyar Bálint és Medgyes Péter magyar és orosz nyelven elhangzott beszédeit, illetve a szovjet katonasírok rendbetételére vonatkozó ígéretet követően a korábbi tartózkodást lassacskán itt is feloldotta az őszintébb beszélgetés, és kiderült: a helyi idősek a politikai huzavonák ellenére a sírokban nyugvó halottakra mint történelmi áldozatokra emlékeznek, hisz az elmúlt évtizedekben megtapasztalhatták, hogy Kronosz falánk természete senkit sem kímél. Rudkinóban a magyar katonatemető emlékművéhez vezető út két oldalán a hadszíntéren elesett magyar katonák nevét tartalmazó sztélék sorakoznak. Közülünk többen is megtalálták hozzátartozójuk nevét – ezeknél az őszinte (diák)tekinteteknél kifejezőbb történelmi értékítélettel ritkán találkozhat az ember …

Szembesülés a múlttal

Esténként közösen értékeltük az aznapi eseményeket, történéseket, eközben közösen éltük meg a családi történeteket, vontuk le a történelmi szituációkból adódó, olykor szubjektivitástól sem mentes következtetéseinket. Mert ott, a kanyargó Don partján egy időre a lelkünk egymásba ért, és akkor is érteni véltük egymást, ezen keresztül pedig a múltat, a jelent, valamint az egykori emberi döntéseket, amikor hallgattunk és tekintetünkkel a fagyos távolba meredtünk.

Don-kanyar…

Elmúlt tíz év, az emlékek minden bizonnyal megfakultak, ám évről évre, amikor a tanórákon megidézzük a 2. magyar hadsereg és a kor történelmét, e tanulmányútnak is köszönhetően, a fentiekben kifejtett találkozások újra meg újra megelevenednek, sajátos kaput tárva ki a történelembe betekinteni diákok előtt. Bízom benne, hogy az effajta tanulmányi kirándulások sora idővel újabb és újabb diáknemzedékek számára teremti meg a történelmi találkozások lehetőségét.