Miklósi László: A ciánból egy csepp is elég

Bánhegyi Ferenc egyik tankönyvét 2002-ben, már az első Fidesz-kormány alatt kivonták a forgalomból, de 2004-ben is vihar volt körülötte. 2013-ban pedig erkölcstanában találtak mondatokat például a befogadott népek „bomlasztásáról”. Most egy történelemkönyve visszahívásáról terjedtek el hírek. A Történelemtanárok Egyletének elnöke beszél erről.

– Elégedett lehet, érdemes volt egy elfogult, a gyerekeket félretájékoztató vagy épp tudatlanságban hagyó könyv ellen fellépni. Valóban eltűnik ez a tankönyv?

– Annyi történt, hogy szeptembertől nem használhatók Bánhegyi Ferenc ötödikes, hatodikos és hetedikes történelemkönyvei az iskolákban. A botrányt kiváltó nyolcadikos kötet azonban várhatóan egy évig még igen. Bár ahogy Czunyiné Bertalan Judit oktatási államtitkár nyilatkozta, még nincs döntés ebben a kérdésben. Kérdés, hogy ez mit jelent. A média által is kiemelt botrányos részeket átíratják, s a többi változatlan marad? Netán kivonnák ezt a kötetet is? Fontos tudni, hogy a szerző jóval több mint tíz évvel ezelőtt megírta a szóban forgó tankönyveket. Talán én voltam az első, aki a nyolcadikos könyvet a minisztérium felkérésére elbírálta és alkalmatlannak találta, mégis tankönyv lett belőle. Bánhegyi sorozata tehát nem csak az Orbán-kormány időszakához köthető.

– Hogy lehet az, hogy a szocik észre sem vették, hogyan relativizálja a könyv a Horthy-korszakot?

– Akkor ez a könyv egy volt a sok közül, a szakmán kívül nemigen figyeltek rá.

– A baloldal pedig szokása szerint legyintett, hogy ennyi belefér, ne csináljunk magunknak gondot, és benne hagyott a rendszerben egy kis rothadást, ami túl is élte őt.

– Ez egy mérgező könyv. A ciánból egy csepp is elég, és ebben több is van. Én annak idején a minisztériumnak írt jelentésben szó szerint azt írtam, hogy amennyiben ez a könyv változatlan formában jelenik meg, huszonnégy órán belül számíthatunk a románok, szerbek és szlovákok hadüzenetére. A szerző alig rejtett mondandója ugyanis gyakorlatilag az volt, hogy kaszára-kapára, vegyük vissza, ami a miénk. A következő évben, amikor egy másik lektor kapta meg a könyvet, ezeket az „éles sarkokat” kicsit lecsiszolták, de alapvető változtatás nem történt. Egészen abszurd például, hogy a Hitler-éra képei a mai változatban is szinte kivétel nélkül náci propagandaképek. Természetesen ezeket is hasznos megmutatni a diákoknak, ha azt a feladatot adja a szerző, hogy elemezzék a velük elérni kívánt hatást, de ez a könyvben fel sem merül. A képek üzenete így könnyen az eredeti manipulációs szándéknak megfelelően értelmezhető.

– Ebből már tavaly botrány volt, de akkor nem történt semmi. Ezért hihették sokan, hogy most a visszavonás meglebegtetése szakítás lesz Bánhegyi nézeteivel. Ha így lenne, az Orbán-kormánynak több esze lenne, mint volt Gyurcsányéknak.

– Ami az 5–7. osztályos könyvek visszavonását illeti: ha ősztől kivezetik őket a rendszerből, az nem a szakmai alkalmatlanságuk miatt történik majd, hanem mert addigra véglegesítik a többi, most még kísérleti tankönyvet. Az lenne érdemi változás, ha végre a 8. osztályos könyvet is kivonnák. Tegyük hozzá, hogy korábban évtizedekig az állam felelőssége csupán az engedélyeztetés volt. Miután azonban az Orbán-kormány megvett két kiadót, a Nemzedékek Tudását, a korábbi Nemzeti Tankönyvkiadót, valamint az Apáczait, amely megjelentette Bánhegyit, és ezeknek a kiadóknak a könyveit tette kötelezővé, új helyzet állt elő. Érthetetlen, hogy az állam mint tulajdonos és kiadó miért vállalt azonosságot a könyvek tartalmával. Miért tette ezt a botrány után is? Erre nincs válasz. Ráadásul az is kiderült, hogy az iskolák – vélhetően a mi tiltakozásunk hatására is – kevés Bánhegyi-féle tankönyvet rendeltek. Miért volt mégis fontos, hogy rendszerben maradjon?

– Egy gyereknek történelem címén mindenesetre olyan szappanoperával kell szembenéznie, amelyben a szereplők megítélése mindig kicsit más. Talán iskolai totót kellene rendezni arról, hogy Hitler bácsi egy fél év múlva mennyire lesz elfogadható, vagy Horthy bácsi éppen jó bácsi lesz-e. Tudom, sarkítok, egy szomorú irónia kedvéért.

– Az egyik kérdés, hogy az állam milyen történelemképet vár el, ír elő. Erre röviden felelhetek: ha lecsupaszítjuk a dolgokat, 2010 óta a kötelező értékrend a nacionalizmus. Persze erre a társadalom egy részében van igény, vak, aki ezt nem látja. Vak, aki nem veszi észre például, hogy létezik a Horthy-kultusz, és nem csak azért, mert bizonyos politikai erők gerjesztik. Nem tehetjük meg, hogy nem követjük és értelmezzük ezeket a társadalmi folyamatokat.

– Van egy nagy versenytársuk, a család.

– Én úgy kezdem a történelemtanítást a kicsiknél, ötödikben, hogy családi kincseket kérek tőlük. Volt, aki egy sztahanovista oklevelet hozott be, akkora volt, hogy ketten tartották. Diósgyőri merített papírra írták akkor, amikor egyébként irdatlan papírhiány volt. Egy másik gyerek hasonló méretű vitézi oklevéllel jött. Akadt a Délvilág visszafoglalásáért adott érdemrend, szochaza-kitüntetés, fénykép a család első Trabantjáról és egyebek. Ezek mind kincsek. A más-más családi múlttal, hagyományokkal élő gyerekek egymás mellett ülnek a padokban. Mi legyen ezzel a sok világképpel?

– A történelemtanár tehát, szegény, megint helyzetben van. A rendszerváltás előtt az volt a kötelessége, hogy a múltat mint a kommunizmus felé tartó elkerülhetetlen folyamatot tanítsa. Aztán volt húsz év nyugta, és most megint mások küldetéstudatát kell teljesítenie, csak most nem a proletár-, hanem a mélynemzeti vonalon. Lehangoló.

– Nézzünk egy jellegzetes példát. Amióta eszemet tudom, a tankönyvek a trianoni béke kifejezést használták. Ezáltal a diákok maguk következtethettek, értelmezhettek, hogy ez mit takar. A gyereknek ezt a jogát és a tanári módszereknek ezt a lehetőségét a tantervi előírás most elvette, a kötelező meghatározás a békediktátum. Miközben én életemben nem láttam olyan gyereket, aki nem értette meg magától is, hogy Trianon igazságtalan volt. De ezen már nem kell tűnődni, ezt be kell vágni, és kész. A tanárnak azonban nem szabad elfelejtenie, hogy az ő dolga továbbra is az, hogy gondolkodni tanítson, hogy érveket követeljen, és ne szédítsen végső igazságokkal.

– Egy ismerősöm mesélte, hogy az ötvenes években egy magát nyilasként kicsit megégető tanára csak szó szerint volt hajlandó tanítani a történelemkönyvet, és a diákoktól is ezt a papagájtempót várta el. Ma is lehet ilyen megfelelési kényszer? Mondjuk egy baloldali pedagógusnál?

– Remélem, hogy nincs, hiszen nincs diktatúra. A mi egyesületünk egyébként már 1993-ban elfogadott egy állásfoglalást a tárgyilagos történelemoktatásról, és ebben például az is ott áll, hogy a diák nem kaphat rosszabb osztályzatot, ha a tényekből más következtetésre jut, mint a tanára. Azt is állítjuk, hogy a történelemtanítás mindig értékközvetítés, és ebben ott van a demokrácia, a szabadság támogatása és a fajgyűlölet elutasítása. Ezt a szakmai, etikai kódexet tarthatja szem előtt a tanár, ha nehéz helyzetben van, ha külső nyomás alá helyezik, ha állami elvárások nehezednek rá. Egy elkötelezett, a szakmáját tisztelő pedagógus mindig megtalálja a módját annak, hogy tisztességes maradjon.

Az írás a 168ora.hu weboldalán jelent meg.