Rainer M. János előadásának írásos változata.

Az előadás az Emlékezetkiesés, avagy demokratikus hagyományainkról című konferencián hangzott el.

Az előadás itt letölthető PDF formátumban

A címben szereplő „demokratikus ellenzék” fogalmán az alábbiakban azt a másként gondolkodói csoportot értem, amely magát a hetvenes évek közepétől ezen a néven határozta meg. Eredete a hatvanas évek harmadik harmadától létező különféle (politikai, irodalmi, művészeti) kritikai, a hivatalos értékrenddel és hatalmi intézményrendszerrel szembeforduló, többnyire budapesti értelmiségi szubkultúra-jellegű körökre vezethető vissza. A hetvenes évek közepétől mind szervezettebb és tudatosabb tevékenységük középpontjában az emberi és állampolgári jogok követelése és demonstratív gyakorlása, a hivatalos-kontrollálttól független nyilvános szóbeli és írásbeli kommunikáció került. A nyolcvanas évek elejétől a Beszélő és más sokszorosított szamizdat folyóiratok váltak a tevékenység fő színterévé. A demokratikus ellenzék historiográfiája egyelőre nem túl gazdag, elsősorban a magyar politikatudomány középnemzedékének legjelentősebb képviselői foglalkoztak ezzel a kérdésse.

A jelen szöveg a demokratikus ellenzéket a magyar politikai gondolkodás 1945 utáni történetében szemléli. Ha a szovjet típusú rendszer hazai időszakát politikatörténeti szakaszokra osztjuk (presztalinizáció 1945-47, klasszikus sztalinizmus 1948-53, korrekció/rekorrekció1953-56, Kádár-korszak 1956-87, átmenet 1987-) akkor vizsgálódásunk szempontjából két szakasz érdemel különleges figyelmet: a Kádár-korszak (annak is inkább középidőszaka a hetvenes évektől a válságig) és az 1945 utáni átmenet évei. A hetvenes évek ellenzéke közvetlen eszmetörténeti előzményei ugyanis részben a háború utáni évekre nyúlnak vissza, elsősorban Bibó István gondolataihoz és megközelítéseihez. Bibóra, mint a 20. század utolsó harmadában is lehetséges és érvényes politikai gondolkodóra a demokratikus ellenzék hosszú kerülő után talált rá. 1953-tól ugyanis egy negyedszázadon át a marxista revizionizmus kvázi-demokratikus politikai ideológiája volt a jószerével egyetlen lehetséges politikai gondolkodásforma (kivéve talán a forradalom néhány néhány hetét). A revizionizmus nem tárgya ennek a szövegnek, amely a mai magyar demokratikus gondolati hagyomány kiegészítésére tesz javaslatot. Mint előzmény és kontextus azonban nem kerülhető meg.

1. A magyar politikai gondolkodás helyzete 1945 után
A demokratikus politikai gondolkodás súlyos tehertételekkel indult a háború után. Személyi állománya megfogyatkozott, a túlélők/maradók elbizonytalanodtak. A baloldali, de nem demokrata irányzatok (szovjet kommunizmus alig álcázott formája, radikális-agrárius populizmus) hatalmas offenzívába kezdtek és igen kedvező recepcióra találtak a háborút meg- és túlélt fiatalság körében. A szovjet megszállás gyakorlata és perspektívái, az úgynevezett népi demokrácia és visszásságai, a kommunisták szerepe, a politikai rendőrség korán tabutémák lettek. Ez az offenzív fellépés megszülte a maga defenzív reakcióját: elejét vette a Horthy-korszakra vonatkozó értelmes (ön)kritikának, átadva a terepet a differenciálatlan kiátkozásnak.
E kedvezőtlen feltételek ellenére a politikai gondolkodás nem vált azonnal lehetetlenné. Eredményei értékes hagyományt képeznek ma is a társadalmi reform, a politikai forradalom és a demokrácia témakörében. E hagyomány legértékesebb része Bibó István gondolatvilága. Azt példázza, hogy 1945 után is lehetséges volt érvényes gondolatokat megfogalmazni, még a jelzett korlátok között is. Maga Bibó 1956-ban, később követői és a tőle tanulók is ide, az 1945 után általa kifejtettekhez tértek vissza.
Bibó abból indult ki, hogy a 20. század közepére érő Magyarország demokratikus modernizációja csak valamilyen forradalmi átalakulással lehetséges. Ezt nevezte az emberi méltóság forradalmának. „Ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlődési időszakhoz: a társadalmi és gazdasági fejlődési átmenetek megtörténhetnek nagyobb politikai megrázkódtatások nélkül is, de az emberi méltóság egyetlen forradalmának […] valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk.” 1945 elsöpörte a régi rendszert, de forradalom nélkül – ezt érezte Bibó a magyar demokrácia válságának. Pontosabban úgy érzékelte, hogy a változások nem demokratikus irányba tartanak, a tovább élő nem-demokratikus, alattvalói mentalitások pedig megkönnyítik a szovjetizálók dolgát. Bibó megoldási javaslata a határolt forradalom: egyes részterületeken forradalmi átalakítás, másutt teljes konszolidáció. Ennek érdekében kész volt elfogadni az 1945-ös választási eredmények akár antidemokratikus korrekcióját és az FKgP megtisztítását is. Indítványának része volt a szovjeteknek tett feltételes szuverenitási ajánlat: általános katonai-stratégiai igényeiket elfogadjuk, de ne erőltessék az országra a politikai uralom szovjet rendszerét. Bibó adaptálói a hetvenes évek végén teljes joggal vonták kétségbe, hogy a szovjetek és a magyar kommunisták vezetői ezt a szabályrendszert valaha is elfogadták volna. Ugyanakkor a már berendezkedett, válságokat túlélt és belátható időn belül megdönthetetlennek tűnő szovjet rendszer belső változása szempontjából a határolt rendszerváltozás gondolata továbbra is érvényesnek tűnt. „[Bibó] maga is szocialista volt, s hasonlóan a majdani revizionista kommunistákhoz, abból indult ki, hogy a gazdaság szocialista berendezkedése és a politikai demokrácia intézményei nem taszítják, hanem vonzzák egymást. Úgy látta, hogy a modern történelem és két párhuzamos fejlődési iránya csak átmenetileg került szembe az orosz forradalomban.”

2. A másként gondolkodás gyakorlata és a marginális értelmiség
A sorrend nem tévedés. Előbb volt másként gondolkodói gyakorlat, mintsem a résztvevő csoportok valamiféle közös politikai ideológiát fogalmaztak, vitattak volna meg. Sőt, a gyakorlat volt az egyik tényező, ami konstituálta a magyar demokratikus ellenzéket. A másik tényező – mint annyiszor politikai gondolkodásunk történetébe – külső minta, csak ezúttal nem Nyugatról, hanem Keletről.
A magyar forradalom kudarca újabb csapást mért a politikai gondolkodásra. Amíg a hatvanas évek elején-közepén a Kádár-féle elit nem kezdett óvatos reformokkal foglalkozni, e gondolkodásnak semmi terepe nem volt. Nagyon szűk földalatti és szubkulturális terekben próbálkoztak alternatívák felvázolásával, ezek nagy rész a kereszténydemokrata – keresztényszocialista eszmekörben fogant, de még az egyházi vezetés sem vállalta őket. Ennél tágabb körben csak a hivatalos reformdiskurzus teremtett lehetőséget bizonyos alternatívák megfogalmazására. Nem véletlen, hogy a magyar másként gondolkodás új fejezetét a marxista revizionisták új, 1956-ot még nem felnőtt fejjel átélt nemzedéke kezdte írni. Az egyéb gondolati tradíciók 1956 után végképp rendőri kérdéssé változtak. A népi mozgalom legfontosabb író képviselői arra a következtetésre jutottak, hogy legalábbis részben vissza kell térniük a hatalommal való diskurzusra.
A hazai revizionizmus egész fejlődéstörténetén végigvonul a puha illetve kemény (radikális) revizionizmus kettőssége. A puha revizionizmus mindig érintkezik a politikai elittel, olykor a csúcsig jut és törésvonalat is képezhet benne. A radikális revizionizmus viszont nem jut a politikai elitbe, csak annak küszöbéig, alapvetően megmarad kritikai értelmiségi áramlatnak. Ilyen potenciállal a puha revizionizmus is rendelkezik, de azt jelentős önkorlátozással gyakorolja. A demokratikus ellenzék leginkább a radikális revizionizmusból származtatható le, noha oda máshonnan is el lehetett jutni. 1968 után a magyar radikális revizionisták kritikai marxista elemzések sorát készítették a szovjet típusú rendszer aktuális állapotáról és történetéről. 1968 nyugat- és kelet-európai tanulságait feldolgozó nagy művükben (Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan) Bence György, Kis János és Márkus György a marxi szocializmusvízió rekonstrukciójára tettek kísérletet. A hetvenes évek közepének reprezentatív művei, Haraszti Miklós Darabbér, Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz és Bence György – Kis János A szovjet típusú társadalom marxista szemmel (angolul: Towards an East European Marxism) című könyvei azt vizsgálták, milyen is valójában ez a szovjet típusú rendszer. Ezt azonban még mindig a marxizmus normatív fogalmi keretében próbálták elgondolni.
Ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kádári vezetés úgy gondolja: a radikális revizionisták új nemzedéke megbontja a konformisták és puha revizionisták egyensúlyi rendszerét. A hetvenes évek elejétől minden eszközzel (titkosrendőriektől a tudománypolitikaiakig) igyekeztek megrendszabályozni, majd kiszorítani az új marxista nemzedéket a magyar szellemi életből. Belőlük keletkezett az első olyan marginális értelmiségi csoport, amelyet a Kádár-rendszer hozott létre. Korábban ugyanis éppen arra törekedtek, hogy az 1945-56 között marginalizáltakat egyénenként reintegrálja az értelmiségi társadalom félperifériáin. A radikális revizionisták szubkultúrája hamarosan magához vonzott más értelmiségi és művészeti szubkultúrákat, így a hetvenes évek közepére Budapesten létrejött a marginalizáltak viszonylag koherens személyi köre.
Ennek a csoportnak a gyakorlatát ugyanakkor nem a neorevizionisták határozták meg, mert ők a kritikai gondolkodás általános keretein túl erre nem tettek javaslatot. Az ellenzék születése egy külső minta átvételéhez köthető, amelyet a lengyel ellenzék már akkor kiemelkedő alakja, Adam Michnik és a csehszlovák Charta ’77 mozgalom szolgáltatott.
Michnik is revizionistaként indult, az 1968-as lengyel diákmozgalmak fontos figurájaként. A hetvenes évek közepén úgy látta, a szovjet típusú rendszer másként gondolkodóinak nem szabad forradalomban reménykedni, fokozatos reformok sorozatára kell törekedniük. A megszállás rendszerében is lehetségesek kölcsönös engedmények. A lengyel revizionisták és a Wladyslaw Gomulka által társutasokként elfogadott katolikus politikai körök (akiket Michnik „neopozitivistáknak” nevezett) azonban elfogadták az uralkodó elit által kínált beszélgető-partneri szerepet, amely egyedül arra nyújt joguk, hogy a hatalomhoz beszélhetnek. Az uralkodó elitet viszont semmi sem kötelezi semmire. „A mai ellenzék – írta Michnik – … meggyőződése: az evolúciós programnak a független közvéleményhez kell szólnia, s nem a totalitárius hatalomhoz. Nem a hatalomnak kell ’súgni’, hogy hogyan kell megjavulnia, a társadalomnak kell megmondani, miként léphet fel hathatósan.” Annál is inkább, mert Michnik szerint a revizionizmus megszűnt létezni, sőt, mint inspiráló szellemi forrás, megszűnt a marxizmus is. Az itt ajánlott, a független közvélemény tulajdonképpeni megteremtését célul tűző törekvésnek a csehszlovák Charta ’77 javasolt tematikát és módszert. Az 1975-ös helsinki egyezményben az 1945-ös status quo nyugati elismeréséér cserében a szovjet rendszerű országok – legalábbis szavakban – elfogadták az emberi és polgári jogokat. Ezek számonkérését és a hatalommal szembeni kollektív, legalista, nyílt sisakos civil fellépést kezdeményezett a prágai Charta. A joguralom, konstitucionalizmus, pluralizmus, szabadság régi eszméi ezzel új, sajátosan 20. század közepi kelet-középeurópai kontextusban jelentek meg. Ez a fajta fellépés Magyarországon is viszonylag gyorsan bővülő értelmiségi kört érintett. A cseh emberjogi aktivisták bebörtönzése elleni tiltakozó nyilatkozatot 1977-ben 34-en, két évvel később már csaknem 250-en írták alá. A hetvenes évek végére Magyarországon is létrejött a második nyilvánosság, kiépült a szabad kommunikáció intézményrendszere, a szamizdat és a szabad („repülő”) egyetem.
Kis János mérlegkészítő esszéje szerint: „Disszidens az volt, aki tüntető módon figyelmen kívül hagyta a pártállam által előírt és szankcionált magatartási szabályokat.” Az emberi jogok gyakorlása a hetvenes évek körülményei között alku: nem hívja ki az uralmi rendszert, ha a civil társadalom köreit békén hagyja. A másként gondolkodás praxisa a morális politizálás kényszerét alkalmazta a szovjet típusú államhatalom ellen. Mivel pedig – bár erre is érkezett ajánlat, például Václav Haveltől vagy Konrád Györgytől – az erkölcsös élet nem egyéni példa, hanem a másként gondolkodók új, közös identitása, ez a magatartás politika.

3. Az ellenzék elméleti kohéziója
„A disszidens mozgalom befogadóképessége a szocialista baloldaltól a vallásos elkötelezettségű jobboldalig terjedt. A modern demokráciákban egy-egy politikai párt vagy nyomásgyakorló csoport nézetei óhatatlanul szűkebb sávban mozognak.” – írta harmic évvel később Kis János. A valódi politikai ideológia és program kialakulásáig hosszú évekig tartó út vezetett. Pedig a demokratikus ellenzék egyik vezető aktivistája, az egyébként nem a revizionista körből érkező Kenedi János már 1978-ban felvetette a politikai program szükségességét. Kenedi szerint a magyar értelmiség 1956 után egy rossz kompromisszumot fogadott el. Pontosabban nem tette magáévá az 1956-ból leszármaztatható reális kompromisszum bibói javaslatát, amelyet Bibó 1956-57-es írásai (Tervezet, Emlékirat) körvonalaztak. Politikát helyettesítő viselkedési mechanizmusok jellemzik – kulturális viták, általános/egyetemes filozófiai társadalombírálat (marxisták-lukácsisták), társadalmi terepmunka (szociológusok, különösen Kemény István és tanítványai), valamint gazdasági tanácsadás (reformközgazdászok). Az értelmiségnek nincs politikai programja, sőt még a politikai reform igényével sem lép fel. Ennek oka a magyar politikai kultúra elcsökevényesedése, s ezért Kenedi az „1956-osnak” nevezett, a forradalommal annak idején azonosuló, majd utóbb azt feladó csoportot tette felelőssé, amely nem adott új politikai programot, az 1956-ost pedig a konszolidációval befejezettnek nyilvánította. Indulatos helyzetképét azonban Kenedi sem zárta programmal, ehelyett a hátrányos helyzetbe került társadalmi csoportok megismerését, „azonosítását” ajánlotta. Ebben nem nehéz felismerni a lengyel Társadalmi Önvédelmi Bizottság (KOR) hetvenes évekbeli munkáskapcsolatokat építő politikájának hatását. Vitairatában Vajda Mihály elutasította Kenedi „programkészítő avantgardizmusát” – szerinte elegendő „kimondani, ami van.” A párizsi emigrációjából az a másként gondolkodókat élénk figyelemmel kísérő (és számukra fórumot biztosító) Kende Péter védelmébe vette az 1956-osokat – szerinte 1956 politikai programja nem vesztette érvényét. A rétegérdekek képviseletét túlságosan marxistának tartotta, utalva arra, hogy 1956-ban is létrejött az érdekek közös halmaza. Nemcsak Vajda, hanem a Kenedivel ugyancsak vitatkozó Radnóti Sándor is megelégedett volna a marginalizáltak és az értelmiség közötti átjárással, mielőtt az ellenzék társadalmi kapcsolatokra törekedne. Évtizedekkel később maga Kenedi is fontosabbnak tartotta az 1956-os viszonyítási pont felvetését, mint a politikai program igényét.
Négy évvel később Kis János az immár sokszorosított szamizdat Beszélőben kezdeményezett vitát lényegében ugyanerről. „[A]z ellenzéknek – írta –, ideológiára van szüksége. A szamizdathoz, a Szetához meg a szabadegyetemhez elég volt – hallgatólagosan – egyetértenünk az emberi jogok kötelező érvényében. A többség valószínűleg a liberális demokrácia elveit is elfogadta, magáénak vallotta a nemzeti függetlenség és nemzetiségi autonómia eszméjét, és nem hiszem, hogy sokan volnának közöttünk, akik ne azonosulnának a szocialista hagyomány valamelyik részével. De mindez a háttérben maradt. Ha viszont politikai alternatívákat akarunk megfogalmazni és értékelni, akkor világossá kell tennünk eszményeinket, meg kell indokolnunk, hogy miért ragaszkodunk hozzájuk, és ki kell fejtenünk, hogy megközelítésüket milyen intézményes megoldások által képzeljük el. … törekednünk kell az együttműködés ilyen formáinak gyarapítására, hiszen szükségünk van rá, hogy bővítsük szellemi kapacitásainkat … oldani a bénultságot.” Ez a vita már csaknem két éven át tartott és a formálódó ellenzék tucatnál több meghatározó alakja fejtette ki véleményét. Oltványi Ambrus például egy feltételezett válsághelyzetre utalva szinte pontosan leírta a tárgyalásos rendszerváltás forgatókönyvét. A többség a program kialakítását most is elsietettnek tartotta. Kisnek 1984-ben le kellett szögeznie, hogy nem gondolt semmiféle „közös karámra”. „Küzdhetünk annak az elvnek az elismeréséért, hogy az eltérő érdekek és célok közötti konfliktusokat egyenlő bánásmódra méltó emberek ésszerű vitájában, méltányos kompromisszumokra törekedve kell rendezni. … nem azért kell a rövidebb távon is megvalósítható reformokban gondolkodnunk, hogy elnyerjük a kormányzat jóindulatát. Azért kell ezzel próbálkozni, mert termékenyebb, mint a rendszer radikális tagadása: több esély van rá, hogy megmozgatja az emberek politikai képzelőerejét cselekvési hajlandóságait. … Ezekhez kapcsolódnak az ellenzék tartalmas cselekvési lehetőségei: a második nyilvánosság működtetése, a politikai eligazodás szolgálata, sajátos ideológiai hagyományaink kifejtése és alkalmazása a mai viszonyokra. A kérdés az, hogy mi lesz erősebb: a helyzetünkből következő nyomás, hogy marginális szektává váljunk, vagy a helyzetünkben rejlő feladatok vonzása.”
A demokratikus ellenzék első programvitáját követte a monori találkozó, az 1956-os forradalom 30. évfordulóján tartott konferencia, végül a programkészítésre csak a manifeszt válság időszakában, 1987-től került sor. Ez viszont már más történet. A program specifikációja az utolsó lehetséges pillanatig elmaradhatott, ha igénye meg is fogalmazódott. Az ellenzék programjának, eszmei alapjainak eklekticizmusa illett a szabadság kis köztársaságához, de visszamenőleg is vitákat generál – a rendszerváltásokban választott utakat illetően.

4. A magyar ellenzék közép- és kelet-európai kontextusa
Körösényi András még 1988-ban rendszerezte a kelet-európai ellenzéki mozgalmakat. Három történeti szakaszba rendezte a szovjet típusú rendszerrel szemben fellépőket: pártellenzéki, emberi jogi és tradicionális szakaszba, ez utóbbiba sorolva az 1945-48 előtti politikai áramlatok újra újraéledését, artikulálódását. A szovjet ípusú rendszer egy-egy törtééneti szakaszának, egyben uralmi formájának egy-egy ellenzéki forma felel meg: a totalitárius diktatúrának a reformkommunista-pártellenzéki, a paternalista diktatúrának a (neomarxista-újbaloldali) emberjogi, végül az autoriter diktatúrának a tradicionális irányzatok újraéledése. Ez az utóbbi Magyaroországon csak 1987-től jelentkezett. A magyar esetben az emberijogi szakaszt a sokszínű kritikai potenciál (nép-nemzeti, urbánus-demokrata, reformközgazdász, szociálpolitikai, humán-reformellenes, marxizáló-avantgarde, környezetvédő-zöld) jellemezte, amely aztán a tradicionális szakaszban három nagy politikai irány mentén ágazott szét: a nép-nemzeti, az urbánus-demokrata és a reformkommunista irányba. A német Detlef Pollack és Jan Wielgohs „másként gondolkodásnak (dissidence)” nevezte „mindazokat a rendszerkritikai megnyilvánulásokat és tevékenységeket, amelyek létrehozták vagy létre kívánták hozni a nyilvános, politikai és kulturális kommunikáció autonóm területét a pártállam hivatalos intézményein kívül, s ily módon nyíltan tagadták a rendszer ama törekvését, hogy teljes mértékben ellenőrizze a közéletet. […] A másként gondolkodók tevékenysége nem elsősorban a rendszer megdöntésére irányult, hanem inkább az autonóm cselekvés terének kiszélesítésére a létező keretek között.”

5. A hagyaték
Az egykori ellenzéki aktivista, ma a tőkeviszony radikális marxista kritikusa (de annak idején ugyancsak nem revizionista irányból érkező Tamás Gáspár Miklós 1999-ben a következőkben látta az ellenzék történeti jelentőségét. A másként gondolkodók megkérdőjelezték a reformok hatékonyságát, kihívást intéztek az uralkodó politikai diskurzussal szemben, ami kizárólag érdekekre és a puszta hatalomra épült, megkérdőjelezték azt a közmegegyezést, hogy az ellenállás veszélyes és ezért lehetetlen, végül megingatták a „csendes ellenállók” erkölcsi pozícióját, akik semmit sem mertek csinálni. Megkérdőjelezték azt a meggyőződést is, hogy a politika egy mocskos dolog, sőt megkérdőjelezték a Nyugat megegyezését is a Szovjetunióval. Hagyatékát úgy jellemezte, hogy a másként gondolkodók örökül hagytak három fogalmat, amel megváltoztatta nemcsak a kelet-európai, hanem a nyugati gondolkodásmódot is. Az első a civil társadalomé, amelynek tradicionális (vagyis: politikai) értelmezése helyett vezette be az antipolitikait, mely az egyént ki akarta vonni a ránehezedő politikai állam súlya alól. A második az emberi jogok új felfogása, amelyek közül a legfontosabb a szabad önkifejezés joga lett. Ez elsősorban a múltról, illetve a jelen jogsértésekről tett tanúságtételt jelentette. Végül a hagyaték – nem feltétlenül pozitív – része az állam nélküli, regulálatlan demokráciafelfogás.
Egyik fő vitapartnere, Kis János, tíz évvel későbbi esszéjében nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg. A hagyaték, fogalmazott Kis, mindenekelőtt a leleplező diskurzusban született morális nyelv. Az ellenzék megmutatta, hogy lehetséges plurális politikai gondolkodás anélkül, hogy az szakításra vezetne. A másként gondolkodás gyakorlata nyugatos volt, s ennek Kis János szerint is a civil társadalom áll a középpontjában, ami sui generis plurális, joguralomra törekvő – mindez nem a hagyományos, hanem a konstitucionalista felfogás szerint, vagyis a természetes emberi jogokat nem az állam adja, hanem csak elismeri). Végül az ellenzék hagyatéka maga a koordinált átmenet kelet-európai módja.
A demokratikus ellenzék közös térségi történet. Képviselői új keretet biztosítottak a politikai gondolkodás számára, s lehetőséget kínáltak majdani politikai programok készítéséhez. Az emberi jogok védelme nem írta elő a rendszer megdöntését, de a lehető legradikálisabb reformizmus volt. A hatalmi intézményrendszerrel szembeni „elvekkel igazolt engedetlenség” cselekvésmódja létrehozta azokat a kis köztársaságokat, amelyek a köz ügyeiről szabadon gondolkodtak. Később akár valódi politikai programokról is. Hogy ez hogyan történt, már nem tárgya a mostani előadásnak. A nyolcvanas években liberálisok, szocialisták, harmadikutasok és konzervatívok békésen eszmét tudtak cserélni e kis köztársaságokban. Az ellenzéki hagyomány az új kelet-közép-európai demokráciák fontos és sajátos politikai hagyománya. Megérdemli, hogy tanulmányozzák. Egyben sajátos morális hagyomány is – amely tiszteletet érdemel.