Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének fáradhatatlan robotosa (és nem mellesleg elnöke), egy beszélgetésben mondta, hogy első gyermeke az Egylet! Laci és munkatársai ma  35. alkalommal rendezték meg a szokásos őszi szakmai konferenciát. Több év kihagyás után regisztráltam rá; a téma – magyar-szlovák közös múlt – régi vesszőparipám, e helyen rengeteg írás foglalkozott a téma értelmezésével. Ízelítőnek: Két szlovák papról, Justh József, a „csendes szlovák”, Milyen kontextusban?, This is Párkány!, Mindhalálig szláv, Szlovákok, mint a répa?, Az esztergomi Katona (Kabina) családról, Az állameszme „edényei”, „A keresztény civilisatio nekem a cél”, Két ország túsza.

Hát ugye nem kezdődik úgy mondókánk, hogy Slovak-mad’ar dva bratanki, amiből következik, hogy északi szomszédunkkal konfliktusosabb a viszony, mint a lengyelekkel. Erről folyt a tanácskozás. Tudós szakértők tartottak előadásokat, szám szerint ötöt. Szarka László, a Selye János Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára nyitotta a sort. Egy korábbi alkalommal mesélte, hogy az északi Trencsén megyében született, Klobusic nevű faluban, amit a türelmetlen magyarosítás kb. 130 évvel ezelőtti időszakában megpróbáltak átkeresztelni: a mulatságosan hangzó Kalapfalva lett belőle. (Kíváncsi lennék, hogy a Parlamenttel szembeni Trianon emlékműre melyik változatot vésték föl…) Rövid áttekintésében figyelemreméltóan megjegyzi, hogy már a szlovák történészek is hamis mítosznak tartják a korábban Szlovákiában általánosan hangoztatott „ezeréves elnyomás” mítoszát. Számszerűsíti a magyar rendi nemzet, a natio hungarica szlovák ajkú nemességének létszámát. Fényes Elek statisztikai számításait alapul véve 1787-ben kb. 50 ezer szlovák köznemesi család élt a történelmi Magyarországon. A feudális társadalom kiváltságos rendjéhez tartoztak, de nem tudtak magyarul. Nem is volt rá szükségük, és a nacionalista eszme történelmi színpadra lépése előtti időszakban a „magyar” állam nem is erőltette a „nyelvtanulást”. 

Demmel József fiatal történész generációhoz tartozó szlovakista, akinek könyvei bőven inspiráltak a fentebb bekötött hivatkozásokban, Kossuth Lajos pedigréjét firtatta. A „legmagyarabb magyar”-nak szlovák gyökerei voltak. A kisnemesi származású nagyapa (Kossuth Pál) állandó anyagi problémákkal küszködött, egyik fia, László ezért próbált szerencsét Monokon, és az elmagyarosodás már  a következő nemzedékben meghozta gyümölcsét, a „magyarok Mózesét”. Demmel József a szlovák történészek körében a legelfogadottabb magyarországi magyar historikus. Újfajta szemléletmódjáról is szólnak posztjaim. Hadd idézzek egy éve megjelent Ex librisemből: „Demmel József és Matus László a magyar–szlovák együttélés történetében régóta képviselnek paradigmaváltást. Matus korábbi munkájának bátor alcímét idézem: Tanulmányok Magyarország szlovák történelméből. (Egy hagyományos szellemiségben fogant munkán így állna: Tanulmányok a magyarországi szlovákok történelméről.) Ennek jegyében írták meg lelkészeik életpályájára felfűzve a pesti szlovák evangélikus templom építésének hosszú történetét. Mire a Lutheránus Sziget elkészül, Budapest forgalmas belsejében találja magát, ahol lüktet a kapitalizmus vallási-etnikai identitást mállasztó, felemésztő üzleti logikája. E folyamatot kísérik nyomon a szlovakisták, mint írják: a nemzetépítő projekt ambiciózus kísérletét és helyi zátonyra futásának történetét.” (Élet és Irodalom, 2024. október 4.)

A szlovák oldalt Miroslav Michela (Prágai Károly Egyetem) képviselte volna, aki betegség miatt azonban nem tudott jelen lenni, így előadását felolvasták. Szerinte Trianon labirintusaiban bolyong a magyar történettudomány, a mi/ők ellentétpárból nem tud kilépni, kivéve Demmelt. A fogalomkészlet eltéréseit említi, de nem hoz példákat, ami miatt hiányérzetem lesz. De hogy „visszalőjek”, megint hadd hozzak idézetet Roman Holec magyarul is megjelent könyvének (Diadal és katasztrófa) kritikájából. „A magyar birodalmi vágyak hosszú ostorozása azért is kirívó, mert a csehszlovák államalapítók területi elképzeléseinél elismeri, hogy a szlovák határok „már Masaryk háború alatti terveiben is a következőképpen szerepeltek: a Morva dunai torkolatától az utóbbi folyó főmedre mentén az Ipoly és Duna találkozásáig, majd az Ipoly folyása mentén majdnem a forrásáig” (89.). Nehéz lesz a magyar közvélemény józan patrióta részét meggyőzni, hogy Csehszlovákia nagy tekintélyű majdani elnöke rigorózusan ragaszkodott volna az etnikai önrendelkezés fennen hangoztatott jogához. Máshol leírja, hogy a „csehszlovák–magyar (…) határt (…) mesterségesen húzták meg, az állampolitikai érdekek szellemében, hacsak nem nevezzük őket birodalmi érdekeknek” (90.). Néhány oldallal előbb kritizálja a „cseh imperializmus” tézisét, amely a „mai napig él a magyar szakmai diskurzus egy részében” (82.). Él, de úgy látszik, Holec ellentmondásos érvelése sem tudja kikerülni, még ha nála pironkodó szégyenlősséggel is hangzik!” (Élet és Irodalom, 2024. augusztus 4.) Rövid véleményem: mindenki söprögessen a saját háza tájékán!

Simon Attila szlovákiai történész, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója, a csehszlovák demokrácia minőségéről beszélt. Három dolgot emel ki, ami a csehszlovákiai magyarság számára új és pozitív fejleményként értékelhető Trianon után. 1. demokratikus politikai közeg 2. társadalmi egyenlőség 3. szociális biztonság. A legfontosabb, hogy az általános választójogra épülő demokrácia értékes, nagy élmény volt a határon kívül került magyarság számára. A 2. pont már kevésbé érvényesült a magyarok felé, leírására Simon a „szelektív demokrácia” kifejezést használja. A csehszlovák állam ünneprendje kapcsán az állam születésnapján (október 28.) kívül rögzíti, hogy T. G. Masaryk születésnapja is pirosbetűs nap volt. A Ferenc József kultusz transzformációjának nevezi és idéz az ünnepnapot rögzítő törvényből, ami a későbbi kommunista „héroszok” tetteinek ecseteléséhez hasonlít. Mint mondja, erre Versailles (magyar szemszögből Trianon) törvényesítése miatt volt szükség. A magyar ünnepek háttérbe kerültek: március 15-ét, augusztus 20-át tilos volt ünnepelni, és a magyar himnusz éneklése is törvénybe ütköző cselekedetnek számított. Leginkább templomokban és kocsmákban került rá sor, de az ítéletek legtöbbször enyhének bizonyultak. Összegzése: az első csehszlovák köztársaság nacionalista demokrácia volt, vagy, ahogy a közönség soraiban ülő Szarka László egy munkájában nevezte: emberarcú nacionalizmus. Hogy valami sajátot hozzátegyek, leírtam e helyen már többször, Csehszlovákia a csehek Prága központú, rövid életű szárazföldi birodalmaként értékelhető, ami felbomlott 1938-tól, aztán újra összetákolták (már Kárpátalja nélkül), hogy végül a kommunizmusok bukása után a két – valóban közel álló – szláv nép, a cseh és szlovák is búcsút intsen egymásnak. (Simon egyébként a nyugat-keleti irányú kiterjedésre is kitér: a nyugati határoktól a máramarosi hegyek kb. 1000 km-re voltak, ami majdnem megegyezik a Prága-London távolsággal légvonalban!)

A helyszín: Bp. Eötvös10

A nagyon szimpatikus Szeghy-Gayer Veronika, a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársának előadásával zárul az ebéd előtti rész. Friss kutatási témáját mutatja be Kassa német megszállásáról és az ellenállás mindennapi formáiról. Embermentőkről, áldozatokról, tettesekről mesél röviden, lejegyzetelem a neveket, remélem, hogy az érdekesnek ígérkező kötet is kezembe kerül majd egyszer. Délután kerekasztal beszélgetéssel folytatódik a konferencia, amin már nem tudok részt venni. Köszönöm az élményt. Az új információkat, szemléletet már nem fogom hasznosítani az oktatásban, a jelenlévők többsége igen. 

A „méhecske” nép szlovák és Árpád sokfajta etnikummal dúsult leszármazottjai egyszer csak dűlőre jutnak egymással…

Forrás