Miklósi Lászlóval, a Történelemtanárok Egyletének elnökével beszélgettünk a történelemtanítás kihívásairól, dilemmáiról.

A történelmet a magyar oktatási rendszer kronologikus logikával tanítja. Mennyire áll ez közel a gyerekek gondolkodásához?

A tanterv nem fordít különösebb figyelmet az életkori sajátosságokra. Egy ötödikesnek például még nincsen távlatokat átfogó, folyamatokon átívelő időfogalma. Azt viszont már megérti, hogy ami most történik, az benne lehet a jövő történelemkönyveiben: így érzékenyíteni lehet arra, hogy érdemes figyelni, mi történik körülötte. Még szakkifejezések nélkül, pusztán a kíváncsiságára építve. Az persze még kérdéses, hogy az utókor hogyan értékeli azt, ami pillanatnyilag zajlik, nem tudhatjuk, mi lesz a szöveg és a képaláírás abban a bizonyos jövőbeli történelemkönyvben. Azt értékrendtől függetlenül állíthatjuk, hogy ha valami fontos esemény történik, akkor a történelmet éljük. Akár akkor, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, akár a Covid idején. Amikor erre rájönnek, a gyerekek rácsodálkoznak, hogy tényleg, ez benne lesz a törikönyvben évek múlva? És büszkén ki is húzzák magukat, hogy ők a történelem részei, és azon is elgondolkoznak, hogy ezt majd hogyan fogják elmesélni nyolcvanéves korukban a dédunokájuknak. De erre a felnőttek is képesek rácsodálkozni: jól látható, hogy a rendszerváltás után következő újabb korszakhatár Magyarországon 2010. Hogy mi lesz ennek a fejezetnek címe azokban a tankönyvekben, az a későbbi értékválasztáson múlik; de egyértelmű, hogy ez egy új korszak. Jól körvonalazható, mi jellemzi, vagy mi különbözteti meg a korábbi korszakoktól. A végét még nem látjuk, mert benne vagyunk – a történelem velünk zajlik. Amikor mi a rendszerváltást átéltük, vagy éppen csináltuk – egy kicsit magam is alakítójaként az akkori eseményeknek –, akkor sem volt kérdés, hogy itt és most történelmet élünk. A mindenkori jelenünk a történelem része, és fontos teendőnk, hogy ezt tudatosítsuk a gyerekekben.

Ez lenne a történelemtanárok feladata?

Többek között ez is, igen. Izgalmas szakmai vitát lehetne szervezni arról, mi a célja a történelem oktatásának a 21. században. Szerintem például az, hogy a gyerekek megtanuljanak eligazodni a jelenben, miközben a múltat is megismerik, hiszen az fontos közösségteremtő és közösségformáló erő, hogy van egy közös történetünk: ez nemzetépítés a szó legjobb értelmében. De nagyon fontos az is, hogy elemezzenek, kérdezzenek, legyenek kritikusak. Napjaink egyik legnagyobb kihívásának tartom, hogy a folyamatosan rájuk zúduló rengeteg információból ki tudják szűrni, mi igaz, és mi fontos. Így érhető csak el, hogy igényük legyen arra, hogy a saját ügyeikben maguk döntsenek, és ne lehessen néhány jól irányzott ígérettel, esetleg egy élelmiszercsomaggal vagy egyhavi fizetésükkel megvásárolni a szavazatukat a későbbiekben.

Hol van mindennek helye a tantervben?

Pillanatnyilag nincs helye. A történelem tanterv adatközpontú, és 120-130 százalékra van kifeszítve. Ha minden óránkat megtartjuk, akkor is megtaníthatatlan a tananyag mennyisége, de minden tanév során természetes, hogy időnként elmaradnak órák ünnepség vagy más rendezvény, esetleg betegség miatt. Így eleve úgy indulunk neki, hogy reménytelen megfelelni a központi elvárásoknak. Az ideális pedig az lenne, ha a tananyag felében, de inkább kétharmadában szabad kezet kapnának a tanárok: így lenne idő mindazt megtanítani, amiről az imént beszéltünk, a gyerekek kérdezhetnének, elmélyülhetnének egy-egy témában. Régen az információkat kizárólag az iskolában lehetett megszerezni: ma már bárhonnan lehet információhoz jutni, így inkább azt lenne érdemes megtanítani az iskolában, mi az, ami ezek közül hasznos lehet, és hogyan ismerhető fel, ha valami nem hiteles. És ez ugyanúgy beágyazható történelmi keretek közé is. Lehet például olyan feladatot adni valakinek, hogy készítsen egy fotót az osztályról, aztán vegyen le a képről egy diákot utólag. Ha nagyon lassan csinálja, öt percbe is beletelhet, és semmi másra nincs szüksége hozzá, csak a saját mobiltelefonjára. Sztálin idejében egy profi fotós egy hétig dolgozott egy ilyen feladaton. Napjainkban egyáltalán nem lehetünk róla meggyőződve, hogy a fotók, amelyeket a közösségi médiában vagy akár a hírportálokon látunk, hitelesek-e. A történelem során mindig hamisítottak forrásokat, szövegeket és képeket is, csak technikailag sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint most. Ezzel szembesítve a gyerekeket máris megnyithatjuk a forráskritika kérdéskörét: innen továbbléphetünk arra, hogy ha információt keresnek, nézzenek meg minél több forrást, próbáljanak szakmai oldalakról tájékozódni. És akkor a chat GPT térhódításával még nem is foglalkoztunk. Pedig ez egy új korszak kezdetét jelzi, amit most élünk, és ami alapjaiban fog sok mindent megváltoztatni a jövőben, akár történelmi eseményekre is hatással lehet. Ha valamivel, ezzel érdemes lenne foglalkozni a történelemórákon.

Mit tesz, mit tehet egy tanár, aki ezt személyes ügyének érzi?

Az egyik osztállyal, akiket tanítok, elkezdtem nézni a Hullám című filmet, ami arról szól, hogy mivé válhatunk úgy, hogy észre se vesszük. Ez is egy megközelítése ugyanannak a témának: hogy legyünk kritikusak, gondolkozzunk, figyeljünk arra, hogy mit teszünk, hogy mi zajlik körülöttünk. Ha tetszik, legyünk felelős polgárok. És ez érvényes akkor is, ha egyedül vagyunk, és akkor is, ha egy csoport tagjaként határozzuk meg magunkat, hiszen a csoportdinamika sok mindent befolyásolhat. Meg merünk-e szólalni, ha más a meggyőződésünk, mint a többieké? És ezen a ponton a tanári felelősség egy másik szintje is előkerülhet: a személyes példamutatás. Két évvel ezelőtt az volt a legbátrabb tanár, aki egyedül sztrájkolt egy iskolában. Mert ha mindenki sztrájkolt, akkor nem kellett ehhez bátorság; de ha senki más nem, akkor bizony elkelt a civil kurázsi. Van, aki úgy érzi, tanárként annyi a feladata, hogy „letanítsa” az anyagot – bocsánat, hogy kimondtam ezt a szót, még így idézőjelben is, mert ki nem állhatom! Én ezt másként látom; és ezzel nem vagyok egyedül. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás idején a változtatni akaró tanárok megalapították a Történelemtanárok Egyletét. Az egyesület alapító okiratába 1989-ben alapelvként rögzítettük a szakmai megújulás fontosságát. Most ismét különösen fontos, hogy azok, akik továbbra is így gondolkodnak, érezzék, tudják, hogy nincsenek egyedül.

Nincsenek?

Én azt állítom, hogy nincsenek. Lehet, hogy a saját iskolájukban egyedül vannak, vagy legfeljebb csak még egy ember van olyan, mint ő. De egy másik faluban, egy másik városban vannak hasonlóan gondolkodó kollégák. A Történelemtanárok Egylete évente konferenciát szervez. Az előadásokat meg lehet nézni online is, mégis mindig rengetegen azért is jönnek hogy találkozhassanak hasonló érdeklődésű, gondolkodású emberekkel. A közösségek szerepe kiemelkedően fontos: ha valaki megéli, hogy nem csak ő gondolja azt, hogy a gyerekek kérdéseire válaszolni kell, hogy ezzel a mániájával nincs egyedül, mert mások is ezt tartják helyesnek, akkor sokkal nyitottabban, magabiztosabban folytatja a munkát, amit megkezdett. De az nagyon nagy kérdés, hogy kik fognak az iskolákban tanítani, amikor mi nyugdíjba megyünk. A mostani ötvenes-hatvanas generáció, amihez én is tartozom, adja a jelenleg aktív pedagógusok zömét, és nem látszik, ki vált majd minket, amikor visszavonulunk. Nyilván elengedhetetlen egy érdemi és jelentős fizetésemelés, de utána még legalább tíz évnek kell eltelnie, hogy megjelenjenek a tanteremben azok, akik ennek hatására döntenek a tanári pálya mellett. Addig mi lesz? Két évtizede már, hogy a Nemzeti Emlékezet Program keretében szakmai utakat szerveztünk tanároknak és diákoknak. Az egyik  beszélgetéskor. megkérdeztük , hogy volt-e olyan tanáruk, akire emlékezni fognak, mert nagy hatással volt rájuk. A 17-18 évesek közül már akkor is jó néhányan azt mondták, hogy nem volt ilyen. Úgy mentek végig a közoktatás rendszerén, hogy egyetlen olyan Tanár sem volt az életükben, akire példaképként tekinthettek volna. Azóta sokkal több ilyen diák lehet. Tíz év múlva hányan lesznek ? Emiatt vannak kérdőjeleim, miközben persze az is látszik, hogy nem vagyunk egyedül, van néhány fiatal elhivatott pedagógus is. Persze mondhatjuk, hogy ez a néhány évtized a történelemben semmi, majd háromszáz év múlva meglátjuk, minek volt értelme. De könyörgöm: a mi éveinket más léptékkel mérik! Tényleg még évszázadoknak kell eltelnie, hogy történjen itt valami?

Forrás