Gerő András előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (1.) Országos Konferenciáján

Előadásomat két – elméletnek tűnő – lényeges dologgal kell kezdenem. Egyfelől azzal – amelyet mindannyian tanultunk is –, miszerint az emberi társadalom története: formációk története. Ez egy, a 19. században megszületett és a marxizmushoz kötődő teória volt. Fontos hangsúlyozni a kort, a múlt században ugyanis, ha az emberek értelmezni akarták a világot, logikusnak tűnt számukra az a feltételezés – az évszázadokon keresztül fennálló (látszólag) stabil szerkezetű feudalizmus felbomlása után –, hogy egy újabb stabil szerkezet következik majd, vagyis az egyik formációból a másikba alakul át a világ. Ma már sok szempontból megkérdőjeleződött ez az elmélet, hisz a feudalizmus felbomlása után nem egyszerűen egy újabb formáció kezdődött el, hanem megindult a polgárosodás, amely jellegéből adódóan nem befejezhető és lezárható. Ez egy diffúz folyamat, amely társadalmilag rendkívül egyenlőtlen módon zajlott(ik), és nem mondható, hogy stabil, megváltoztathatatlan szerkezetet eredményezett volna. A formációk marxista megközelítése az emberi történelmet szekularizált keresztény világképként értelmezte. Ebben két erőnek – istennek és ördögnek (konkrétan pedig a munkásságnak és a polgárságnak) – állandó harca maga a történelem.

Másfelől a 20. században megszülettek azok a történeti, kultúrantropológiai megközelítések is, melyek a történelmet már nem harcként fogták fel, hanem kumulatív folyamatként értelmezték. Ebben a folyamatban is mindig elpusztul valami, de ez a pusztulás nem a megszűnéssel egyenlő, hanem mindig beépül valahová, ahol új lényeget kap.

Ha ezt az egész problémakört rávetítjük a polgárosodás konkrét folyamatára, akkor kiderül, hogy a marxista megközelítésben a polgárság fogalma nagyon leszűkített kategória: polgár az, aki önálló, szabad rendelkezésű termelő magántulajdonnal rendelkezik, és ez – a profitot termelő magántulajdon – biztosítja a polgári létet. Ugyanakkor már a 19. században – ennek a gazdasági értelemben vett polgárságnak a létrejötte – rögtön újabb dimenziókat vetett fel, amelyek miatt a polgárosodás folyamata mindmáig tart.

Az egyik dimenzió az, hogy ennek a polgárságnak a létrejötte magával vont egy értékrendet, amely messze nem azoknak a sajátja, akik pusztán egy önálló, szabadrendelkezésű termelőtulajdonnal rendelkeznek. Mit értünk polgári értékrenden? A fogalomnak van néhány fontos ismérve. Az egyik ilyen a homo öconomicus, mely annyit jelent, hogy a lehető legkisebb ráfordítással a legnagyobb haszonra szert tenni. Ezt az angolok a haszonelvűség fogalmával jelölik, s a század második felére kialakult utilitáriánus irányzat szintén ezt a fogalmat használta. Tehát kimondhatjuk azt, hogy a haszon illetve a gazdasági tevékenység haszna minősíti az embert. Ez a polgárosult világkép – amely szemben állt a polgárosulatlan paraszttársadalommal –, természetesen számos konfliktust hozott felszínre. A feudalizmusban az emberek sokkal inkább a munkában, semmint az értékben gondolkodtak, míg a következő korszakban a polgárság már kifejezetten ez utóbbit helyezte előtérbe.

Ugyancsak a polgári értékrend egyik fontos meghatározója, hogy miután a háttérben létezik már a szabad rendelkezésű tulajdon, ez valamilyen formában, politikai garanciákban is testet öltsön. A szabadságnak, mint ideának való megjelenése eredendően a polgársághoz kötődő folyamat volt, hiszen akinek tulajdona volt, hamarosan azt is megkövetelte, hogy diszponálhasson az általa létrehozott dolgok felett. Ezzel szemben a feudális hierarchiába belemerevedett kultúra számára a szabadság ebben az értelemben nem számított értékesnek. Az adott korszakban fel sem merült, hogy az emberek egy jelentős csoportjának lehetnek szabadságban megfogalmazott jogai. Mind a homo öconomicus, mind pedig a szabadság fogalma egyenes következménye a polgárosodás folyamatának. Bár nem közvetlenül ezekből az értékekből következik, de a polgárosodásnak van egy harmadik vetülete is – a mentalitás –, amely ugyanakkor kapcsolódik az előbb említett értékekhez. Nyilvánvaló, hogy a polgári fejlődés, a polgári értékrendben való gondolkodás bizonyos dolgokat előtérbe helyez, fontossá tesz. Mivel a polgárosodott kultúra számára a már fentiekben is említett kis befektetéssel létrehozott haszon az érték, ebből következően létrejön egy történelmileg új kategória, a szabadidő, mely értékké válik. A minél tökéletesebb szabadidő megteremtése, a „lustaság” iránti vágy ösztönzi azoknak a technikai találmányoknak a megszületését – az óriási technikai fejlődés megindulását –, amelyek később biztosítják a szabadidő „eszményi” kihasználásának hátterét. Ez azonban ismét konfliktust eredményezett, mivel a polgárosodás diffúz folyamatának olyan elemét erősítette meg, amely az előző korszakban nem számított értéknek: egyre inkább az egyén teljesítménye vált meghatározóvá.

A középkor kollektívumokban mozgott – gondoljunk például a kollektív jogokra –, ugyanakkor a polgári fejlődés individualizálta az embereket. Ennek mentális következményeként az emberek életében megjelent egy új kategória, a privát szféra fogalma. Bár elvontnak tűnhet, jól érzékelteti ezt az egészet a mellékhelyiségek példája, amely a privát értékrend egyik leképeződése volt: Erzsébet királyné – aki egy polgárosodott bajor családból került a kevésbé polgárosodott Burgba – kezdeményezte az első ottani mellékhelyiségek létesítését. Ugyanakkor – a polgárosodás diffúz folyamatát jól érzékelteti, hogy – a századelő pesti bérpalotáiban ekkor még sok helyen közös volt a WC, amely a fo1yosó végén került kialakításra, s csak később kezdődött meg a komfortosítás, azaz a lakásonkénti mellékhelyiségek kialakítása.

Egyre szélesebb társadalmi rétegek számára vált fontossá a privát élet megteremtése függetlenül attól, hogy gazdaságilag kik teremtették meg ennek az alapjait. Még azok is, akiknek nincs szabad rendelkezésű termelő magántulajdona, mintának kezdik tekinteni ezeket az értékeket, és követni akarják. Ez az a pontja a folyamatnak, mellyel a 19. századi marxizmus nem tudott mit kezdeni, hiszen ezek az értékek nem lokalizálódtak. A társadalom gazdasági értelemben vett polgárságának számaránya 5-8%, vagyis elhanyagolható. Ugyanennek a társadalomnak van egy 25%-os agrárproletár rétege. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mit csinálna ez a réteg, ha tehetné, a válasz egyértelmű, megpróbálna kitörni, felemelkedni, hisz a követendő példa ott van előtte. Nem véletlen, hogy – nagy többségében –ez a réteg vándorol majd ki Amerikába – hátrahagyva hazát és vagyont –, hiszen célja, hogy megteremtse magának a látott életkörülményeket. A „követni kívánt” életmódra való törekvést profán példával – a kalap példájával – is jól lehet érzékeltetni. Kezdetben csak a polgár viselt kalapot, majd egyre inkább kezdett ez a viselet elterjedni, hisz mindenki azt akarván jelezni, hogy valamennyire is a polgársághoz tartozik, viselni kezdte. Ez Angliában vált teljessé, ahol ma már szinte minden alkalmazott – akik bár gazdasági értelemben nem polgárok, de társadalmilag polgárosultak – viseli. Ha megnézünk egy múlt századi Széchenyi-portrét, biztos, hogy a grófot csakis kalapban láthatjuk, ugyanakkor ez Kossuthnál már nem jellemző. Egy századfordulós gyárfotó alapján jól elkülöníthető, hogy ki a szakmunkás, ki a segédmunkás, hisz a szakmunkás a gép mellett is mindig kalapban áll.

A másik ilyen meghatározó férfikellék az ezüst óralánc volt, amely kezdetben a polgári státust jelképezte. A későbbiek folyamán az óraláncnak létrejöttek olcsóbb – nikkel – változatai, hisz minden, magát polgárnak tartó férfiember ekkor mellényben és óralánccal járt. Az már következő érdekessége a dolognak, hogy – a sajátos magyar társadalomfejlődés eredményeként – ezeket nem polgárnak, hanem úriembernek hívták.

A viseleten túl egy bizonyos magatartásforma is hozzátartozott ahhoz, hogy valaki polgárnak tűnjön. A magyar polgárosodás egyik sajátossága a köszönési forma volt. A ’kezit csókolom’ köszönési forma a korábbi feudális kézcsók vazallusi fölé-alárendeltségét őrizte meg. A későbbiekben a férfiak közötti kézcsók megszűnt, és a nőkkel szembeni polgári férfimagatartás szimbólumára redukálódott. Azáltal pedig, hogy a nőkre lokalizálódott, homogén formává vált. A polgári értékrend a viseleti, viselkedési normákon keresztül megteremtette a maga metakommunikatív konszenzusát, vagyis a külsőségek alapján tudni lehetett, ki az igazi polgár. Fontos volt ez azért is, hiszen ismeretlenként senkiről sem lehetett tudni előre családi hovatartozását, hátterét, ezek a viselkedési formák viszont jól érzékeltették az összetartozást. Ennek jegyei voltak: a megszólítási formulák, a köznapi érintkezési formái, az öltözködés, a férfi-nő viszony megnyilvánulásainak különböző értékelései vagy a társasági élet szabályai. Pusztán egy névjeggyel, a különböző behajtások ismeretében nyolcféle üzenetet lehetett elküldeni. De ugyanilyen, elismert üzenési forma volt a virágszimbolika, a virágnyelv, mely sok esetben tehermentesítette a kommunikációt.

Az eddig elmondottakban csupán felvázoltam, és néhány példával szemléltettem a polgárosodás diffúz folyamatának általam fontosnak tartott aspektusait. Mindezek kapcsán itt és most, természetesen az az alapvető kérdés, hogy a mentalitástörténet milyen módon vihető át az oktatásba. Ez a történelem „illanékony”, nehezen „megfogható” része, és valószínűleg ezért nem kapott eddig helyet a történelemtanításban és a tankönyvekben. Ugyanakkor fontosnak tartanám a tananyagba történő beemelését, mivel a történelemnek ez az aspektusa, amely valószínűleg minden diák számára érdeklődést felkeltő, izgalmas téma lehetne. Az oktatásban olyan forrásokat kellene alkalmazni, melyek erre is jól rávilágítanak, könnyen érthetők, s melyek nagyobb következtetésekre adnának lehetőséget. Ilyen típusú forrás lehet például egy század eleji illemtankönyv részlete, mely jól tükrözi adott korszak viselkedési normáit. De lehet forrás akár egy kispolgári lakásbelső leírása is, hisz ebből jól kibontható az az életmód, melyet lakói éltek.

Még egy fontos pedagógiai hasznát látom az ilyen típusú óráknak, az efféle források használatának: egyfajta önreflexivitásra nevelheti az embert. Fontos az, hogy tisztában legyünk vele, hol állunk, azok a szabályok, melyek között élünk és amit csinálunk mit jelentenek. A lezajlott történelmen keresztül lehet igazán jól érzékeltetni, hogy amit szilárdnak és megingathatatlannak tartunk, az nem biztos, hogy az. Ehhez pedig egyik oldalról az önreflexivitás, a józan szkepszis felkeltése, másik oldalról pedig a vállalt azonosság, az ehhez való tudatos kötődés adhat segítséget. Ezért gondolom azt, hogy egy mentalitástörténeti megközelítésnek nagy haszna lehetne a történelemtanításban, nem beszélve arról, hogy a történelemnek egy igen fontos és lényeges szeletéről van szó.