Hegyi Klára cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (9.) Országos Konferenciáján

A 16-17. századi vár, a végvár különös, érzelemmel teli jelentőséget nyert múltunkban és róla alkotott képünkben. Azt az erősséget jelenti, amely hősi küzdelemmel állt ellen az oszmán katonai túlerőnek. Élethalálharca akkor sem volt értelmetlen, ha elbukott, hiszen fényes példát adott hazaszeretetből és még néhány napos, reménytelen védekezése is sikerrel apasztotta azt a rövid nyári szezont, amelyet a messziről idevonuló török sereg háborúzásra fordíthatott. Balassi Bálint végvári vitézeit jelenti, akik korgó gyomorral és vakmerő szívvel portyáztak a hódoltságban, és győztek szakadatlan párviadalokban a legvitézebb török katonák felett. Tudatunkban a végvár mindig magyar. Hiába tudjuk, hogy a törököknek is voltak váraik, ezek valahogy másak: csak elragadott, átmeneti ideig bitorolt katonai objektumok, amelyekkel nem érdemes foglalkozni.

A magyar végvárak és végváriak példája ragyogó nevelési eszköz a török kor tanításában. Bizonyosan nem károsodik attól, ha kiegészül annak a szerepnek a megértetésével, amelyet általában a vár – legyen magyar vagy török – e háborús korszakban betöltött, és ha tudatosítjuk: az oszmánoknak is megvolt a maguk végvárrendszere, számukra ugyanolyan fontos, mint nekünk a mienk. Fontos elsősorban katonailag, de érzelmileg is: az ő költőik is írtak vitézi énekeket, a 17. század végén pedig elsiratták az elvesztett magyarországi várakat.

Ezt a török szempontú vizsgálódást érdemes messziről kezdeni, így lesz egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy miért volt fontos az Oszmán Birodalomnak Magyarország.

1520-ig a birodalom előbb két, majd a század elejétől három irányban terjeszkedett: nyugaton a Balkán-félszigeten át Európa, keleten Kis-Ázsián át a Fekete-tenger, a Kaukázus és Perzsia, délen a közel-keleti országokon át az Arab-félsziget, Egyiptom és Észak-Afrika felé. A keleti és a déli terjeszkedés is óriási tétekkel csábított. A birodalom elfoglalta az Európa és a Távol-Kelet közötti, középkori világkereskedelemnek azokat az útvonalait, amelyek a Fekete-tengertől északra, Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten vezettek. Az itteni terjeszkedés nem tudta ugyan útját állni az európaiak távol-keleti gazdasági térnyerésének, de enélkül is óriási hasznot hozott: a kereskedelem puszta megvámolása nagyban hozzájárult a katonai kiadásokkal agyonterhelt szultáni kincstár egyensúlyához. Nem lebecsülendő annak a politikai-ideológiai haszna sem, hogy a kalifai székhely Kairó, a szent Mekka és Medina, meg az iszlám többi nagymúltú városa bevételével az Oszmán Birodalom de jure is – mert de facto ez már korábban megtörtént – az iszlám legerősebb hatalma, szultánja az óriási iszlám világ politikai és vallási vezetője lett. Végül örök vágyálomként ott munkált a nagy keleti rivális, a siita Perzsia legyőzése. Azután viszont, hogy Szulejmán szultán katonái megszállták a Perzsa-öböl bejáratát, Baszrát és a Vörös-tenger déli kapuját Adent, törvényhozói pedig a pacifikálás után a Közel-Keletet és Egyiptomot betagolták a birodalomba, a keleti háborúknak már nem volt tétje. Perzsiával még fel-fellángolt a harc, de katonai és földrajzi okok miatt a siiták legyőzése beteljesíthetetlen vágy maradt.

Annál nagyobbra nőtt a nyugati terjeszkedés tétje: az európai hegemónia. Nagy Szulejmán és nagyvezíre, Ibrahim pasa évtizedeken át abban a tévhitben éltek, hogy kelet felől támasztják és építik fel a római birodalom iszlám utódát. Az oszmánok két hadszíntéren ostromolták Európát, és mindkettőn a Habsburgokkal kerültek szembe. Az első front a Földközi-tengeren húzódott, ahol az 1538. évi prevezai tengeri ütközettől az 1571-es lepantói csatáig az oszmán flotta volt a legerősebb, erősebb az európai tengeri hatalmak egyesített hajóhadánál is. A másik, a szárazföldi front Magyarországra került.

A szulejmáni hódítások első lépése hatalmas rést ütött Magyarország déli védelmi vonalán (1521: Nándorfehérvár, Szabács és több kisebb szerémségi vár, 1524: Orsova és Szörényvár). Ezen a szakaszon ugyanaz a helyzet állt elő, amely tőle keletre, az Al-Duna, a Duna-delta és a Fekete-tenger északi hosszán már évtizedek óta fennállt: a törökök megszállták az e vonaltól északra fekvő államok déli várait, ezzel katonailag kiszolgáltatottá tették őket. Szulejmánnak választania kellett, hogy ennek a Szlavóniától a Fekete-tenger északkeleti végéig húzódó, mindenütt nyitott határszakasznak melyik részén folytatja az előnyomulást. A választás csak elméleti, hiszen Európa és a nagy ellenség, a Habsburgok felé Magyarországon át vezetett az út; a tőle keletre fekvő államok, Havasalföld, Moldva és a Krími Tatár Kánság – később Erdéllyel kiegészülve – az európai háborúk hátországaiként vazallusok maradtak.

Nem utólagos elmélet, hogy az oszmánok valójában a Habsburgokkal háborúztak Magyarországon – a hadi események sora bizonyítja ezt. Mohács után Szulejmán azonnal Bécs ellen fordult (az a véletlenen múlt, hogy Habsburg Ferdinánd ekkor már a magyar trónt is a magáénak mondhatta), amelynek bevételéről utódai sem tettek le soha. A Bécs elleni felvonulások között nem szokás számon tartani a törökök észak-dunántúli hadműveleteit 1593-1594-ben, pedig talán ekkor álltak legközelebb az áhított célhoz. Előtte elvesztették a Budától északra fekvő egész várrendszerüket, meg az Erdélyre néző tiszántúli váraik többségét, ám visszaszerzésükért, a két határszakasz újbóli megerősítéséért nem tettek semmit. Ehelyett teljes erejükkel a császárváros ellen törtek: Veszprém, Palota, Tata, Szentmárton, Győr, Pápa és a Balaton-felvidéki várak bevétele után biztos hátországgal, összeköttetéssel és utánpótlással (nem űrrel a hátuk mögött, ahogy Szulejmán tette 1529-ben és 1532-ben) álltak egy karnyújtásnyira Bécstől, amelyet csak a keresztény seregek 1598. évi sikeres ellentámadása, az Észak-Dunántúl visszaszerzése mentett fel. Közvetetten az ősellenség Habsburgok állnak a mögött is, ahogyan a török hadvezetés a várkatonaságot szétosztotta a birodalom váraiban. Az 1620-as évek elején, amikor pedig a tizenöt éves háborúban kivérzett ellenfelek egyformán békére és csakis békére törekedtek, a török birodalom zsoldos várkatonaságának nagyjából a háromnegyede a boszniai és a magyarországi várakban állomásozott, pajzsként az osztrák örökös tartományokkal szemben. Ha a hódoltsági katonaság elhelyezését nézzük, ugyanez derül ki: a legtöbb súlyos vár a Délnyugat-Dunántúlon állt, nem a királyi Magyarország, hanem az osztrák tartományok ellenében.

A 16. századi Európa két legerősebb és legerőszakosabb nagyhatalma csapott össze Magyarországon. Mivel egyik sem tudta az ország egész területét megszerezni, megosztoztak rajta. Mindkettő itt építette ki azt a várakkal és katonákkal bőségesen megrakott határtartományt, amellyel birodalma értékes törzsterületeit védte.

Ebben az osztozkodásban váltak főszereplővé a várak, hiszen egy kisebb-nagyobb terület birtoklása egyet jelentett a rajta álló várak birtoklásával. Fordított logikával: a megszerzett vár területet hozott.

A török hódoltság 1552-re növekedett arra a formára, amelyet térképeken nevelt szemünk megszokott, addig csak egymástól közelebb-távolabb fekvő várak laza mozaikja volt. 1552-ben lett olyan egybefüggő terület, amely már egységes tartományként igazgatható, és mindenek előtt védhető. A várháborúk még másfél évtizedig elhúzódtak, lezárultukkor, az 1568. évi drinápolyi béke idején az országrészek határán két szembenálló végvári láncolat húzódott, amelyek között nem volt sem akkori, sem mai értelemben vett határ. A két várvonal közötti sáv nem senki földje volt, hanem mindenki földje. Budán úgy számolták, hogy a szultán birodalma nem a kezén levő Fehérvár és Esztergom lábánál ér véget, hanem a szembenálló magyar végvárakig, Tatáig, Győrig és a Balaton-felvidéki erődökig tart. s ezért már az 1560-as években erővel adóztatni kezdték az Észak-Dunántúlt egészen a Rábáig, és erre törekedtek a hódoltság teljes királysági határán a Drávától a Tisza felső folyásáig. A másik oldal logikája pontosan megegyezett ezzel, a különbség mindössze annyi volt – és ez a jövőre nézve, a magyar fennhatóság fenntartásában nagyon fontos -, hogy a magyar végvárak katonái nem elkezdték a hódoltság adóztatását, hanem abba sem hagyták.

Azután, hogy elcsitult az oszmán terjeszkedés első nagy hulláma, és lezárultak a várháborúk évtizedei, a várak szerepe valamelyest megváltozott. Eddig az egyik fél számára meghódítandó célpontok, a másik számára megvédendő hadállások voltak; most a feladatuk kettős lett: védeni a saját országrészüket, illetve katonáik „békés” terjeszkedésével, valójában nyers fegyveres erejével adóztatásra kényszeríteni az ellenséges országrész minél több települését.

A várépítések már az 1540-es években megindultak. Magyar oldalon az volt a céljuk, hogy az ország belsejében, ahol nem álltak korszerű várak, minél több akadályt építsenek a hódítók előtt. A törökök pedig azért építkeztek, hogy a megszerzettet biztosítsák, pl. szilárdan megszállják és várőrségekkel megrakják a Budára vezető hadi és víziút mentét. A várháborúk évtizedeiben az építkezéseket, az új várak helyét általában a mindenkori hadihelyzet változásai határozták meg. Azután, hogy az országrészek stabilizálódtak, mindkét oldalon szakemberek – katonák, hadmérnökök, térképészek – közös munkája és átgondolt tervei alakították ki a védelmi koncepciókat. A királyság határvédelmének megerősítését az 1556-ban felállított Udvari Haditanács vezényelte Bécsből. A Drávától északra, nyugaton elsősorban a Kanizsára támaszkodó dél-dunántúli és a Győrre és a Rábára épített észak-dunántúli védelmi övezetekre fordított különös gondot, míg északon (Érsek)Újvár felépítésével és a borsodi várak korszerűsítésével igyekezett elállni a portyázó török katonaság útját. Mert hivatalos békekorszak lévén, amikor elvben tilos a várvívás, a határvédelemnek ez volt a legfőbb célja: a természeti adottságokat figyelembe véve és kihasználva kisebb-nagyobb várak átgondolt rendszerével lezárni a határt – már amennyire lehetett -, megakadályozni az ellenség bejárását. A munka hosszan tartott és igen költséges volt. A határt persze nem tehette átjárhatatlanná – ehhez kínai nagy fal kellett volna -, de komoly helyi eredményeket hozott. Az 1570-es évek végén pl. Kálló várának felépítése 67 környező falut szabadított meg a török adófizetéstől, és az 1580-as évekre Borsodban is lelassult a török adóztatás addig rohamos előretörése.

A török védelmi koncepció fő célkitűzése megegyezett a magyarokéval: a lehető legjobban záró, többrétegű várláncolattal védeni a határt. Ezen belül Buda külön védőgyűrűt kapott, amely a Csepel-sziget déli csúcsától az északi Füleken át keleten Szolnokig ért, és amelynek felső karéja egybeesett az egész török terület határvédelmi rendszerével. Az is egyértelmű, hogy az oszmán hadvezetés minden hódoltsági folyót – elsősorban persze a Duna mentét – palánkvárakkal erősített meg.

A védelem alapján a meghódított várak adták, csupán ezek azonban nem voltak elegendők: a középkori Magyarországon nem a majdani török igények szerint épültek az erősségek. Olyan helyeken, ahol a határon hosszabb, üres szakasz tátongott, vagy ahol számban elegendő, de gyenge, elavult vár állt, a törököknek újakat kellett építeniük. Az 1580-as években, amikorra a határon befejeződtek a várépítések, a Drávától az erdélyi végekig a következő török erősségek őrizték a hódoltság határát (dőlt betűvel jelölöm a török építésű várakat): Barcs, Babócsa, Berzence, Segesd, Szőcsény, Lak, Bolondvár, Battyán, Fehérvár, Csókakő, Vál, Zsámbék, Kizilhiszár (=Pilisvörösvár), Esztergom, Dzsigerdelen (=Párkány), Vác, Derbend (=Ipolydamásd), Drégelypalánk, Szécsény, Fülek, Divény, Kékkő, Salgó, Bügürdelen (nincs magyar neve), Hatvan, Dzsánfedá (=Jászberény), Szolnok, Szentmiklós, Szarvas, Békés, Gyula, Erdőhegy, Jenő, Pankota, Solymos, Lippa, Temesvár, Orsova, Szörényvár. Ez a láncolat csak a közvetlenül a határon álló várakat tartalmazza, amelyek mögött a többrétegű határvédelmi rendszer részeként még egy sor kisebb-nagyobb erődítés sorakozott, köztük olyan jelentős várak és egyben közigazgatási székhelyek, mint Szigetvár vagy Arad.

A Budát védő várak gyűrűje Dzsánfedá (másik török nevén Korkmaz, magyarul Adony) palánkvárával indult a Dunától, és Hamzabég szerája (=Érd) után Válnál kapcsolódott össze a határvárak védővonalával. A felsoroltakon kívül ez a gyűrű is tartalmazott még jó néhány erődöt, olyan ismerteket is, mint Visegrád és Nógrád.

A sok dőltbetűs várnév azt mutatja, hogy a régi, hibás nézet szerint keveset építő törökök igencsak buzgólkodtak határuk megerősítésében, csak ebben a közel sem teljes felsorolásban húsz olyan várat számolhatunk össze, amelyet ők emeltek. Nagy építő korszakuk az 1580-as évtized első felében véget ért: ekkorra készült el az a határvédelmi rendszer, amelytől a magyar végváriak távoltartását remélték. De ugyanekkorra az is nyilvánvalóvá vált, hogy a határ lezárhatatlan, mind a magyar, mind a török katonaság gond nélkül grasszál és adóztat a másik országrészében. Ezért a birtokolt területeket több ponton alaposan átszabó tizenöt éves háború után már egyik fél sem törekedett arra, hogy a megváltozott határokon új várláncolatot építsen. Török oldalról ezt legjobban az északi védelmi rendszer feladása szemlélteti. 1593-94-ben elvesztek a nógrádi várak, és a háború során Vác és Hatvan is többször gazdát cserélt. 1606-ban, a békekötéskor csak Hatvan, a cseppnyi Szandavár és a jelentőségét akkorra már teljesen elvesztett Visegrád voltak török kézen, Budát észak felé gyakorlatilag semmi sem védte. A budai hadvezetés ebben a helyzetben, amelyet néhány évtizeddel korábban lehetetlennek ítélt volna, csak annyit tett, hogy előbb diplomáciai eszközökkel próbálta visszaszerezni Vácot, majd ezek kudarca után, 1620-ban erővel bevette, és újra megrakta félszáz katonával. Többre nem is volt szükség. Háborúzni senki nem akart, az átjárásba pedig már mindenki beletörődött: Pest megyét már nemcsak a magyar végváriak járták háborítatlanul, hanem a Füleken székelő vármegye tisztségviselői is, és a török szpáhik is tovább adóztatták a megszűnt nógrádi, füleki és szécsényi szandzsákok falvait.

A határ lezárása és Buda kiemelt biztosítása, az oszmán védelmi koncepciónak ez a két alapgondolata tehát a 17. századra elkopott, időszerű maradt viszont a harmadik cél, a folyók és az utak védelme. Ha már a hódoltság településeitől nem sikerült a magyar végváriakat távol tartani, legalább azokat az útvonalakat biztosítani kellett velük szemben, amelyeken a kisebb-nagyobb katonacsapatok, a közigazgatás utazó tisztviselői, a birodalmi futárok, a külföldi követek, a pénzszállítmányok, a kereskedők és árucikkeik jártak. A 17. század elejétől, amikor a hosszú háború után a közbiztonság ijesztően leromlott, már nemcsak a portyázó magyar katonák, hanem az elszaporodott útonállók és rablók ellen is védeni kellett őket.

Ez a feladat, ahogy már említettem, Buda elfoglalása után azonnal sürgetően felmerült, a Belgrádból a magyar hadszíntérre, Budára és onnan Bécsbe vezető hadi- és víziút kétszáz éven át elsőrendű fontossággal bírt. A török kor előtt nem álltak rajta várak, a 17. század elejéig viszont nagyjából napi járóföldekre – a gyalogos ember és az árral szemben vontatott hajók napi útszakaszaira – igénytelen palánkvárak füzére épült rá, amelyek mind az embereknek, mind a hajóknak menedékül szolgáltak. Többségük már a 16. század közepe táján állt, további foghíjakat a következő század elején építettek be. Ismét a Drávától haladva északra a kiindulópont a hídjáról híres nagy átkelő, Eszék; vele szemben az első török építésű palánk Dárda, majd tovább Baranyavár, Mohács, Szekcső, Bátaszék, Szekszárd, Újpalánk, Tolna, Paks, Földvár, Pentele, a már emlegetett Dzsánkurtaran (=Adony), Ercsi, végül a szintén említett Hamzabér szerája (=Érd): valamennyit a törökök emelték.

A hódoltság fő közlekedési útvonala, a Duna mente mellett a többi folyóra is jutott palánkvár. A Tiszát a készen szerzett várak, elsősorban Szolnok és Szeged mellett néhány új is vigyázta: Csongrád, délebbre Martonos és Tömörkény (e két utóbbi rövid ideig élt). A Tiszántúl föntebb felsorolt török építésű várai is a Körös- és Maros-völgyeket őrizték. A legtávolabbi délnyugati határvár, Barcs egyben a Drávát, a már szintén említett, északi Drégelypalánk és Derbend az Ipolyt és a mellette futó utat biztosították. Nem maradt védtelen a Balaton déli partja sem, amely az 1590-es évektől eltekintve egyben a dél-dunántúli hódoltság határa is volt. A part biztosítására a tó délnyugati végén, a mocsárövezet peremén Lakra, a tópart középtáján Bolondvárra került a 16. században palánkvár, a 17. század elején pedig felépült Foka (=Siófok). A folyó- és tóparti őrségek legnagyobbjai a dunai, a tiszai, a drávai és a balatoni török flották bázisai lettek.

Természetesen a hódoltságnak azokon a tájain is álltak várak, amelyek alig-alig rendelkeztek stratégiai jelentőséggel: nem feküdtek a határon, nem vezettek át rajtuk fontos útvonalak. A várak hálózata az egész török országrészt nagyjából egyenletesen lefedte, ám vár és vár között óriási különbségek keletkeztek attól, hogy hol feküdtek. A nagy vízválasztó persze az volt, hogy a határon álltak-e, vagy a hódoltság védett belsejében. Bár a 17. század forrásadottságai sokkal gyengébbek, mint az előző századéi, úgy látszik, hogy a Dél-Dunántúl határvárai: Kanizsa, Barcs, Babócsa, Berzence és különösen a ma már alig-alig számon tartott Segesd mindvégig megőrizték nagy létszámú katonaságukat, míg a keletebbre fekvő Szigetvár őrsége megcsappant, a védett Pécsé pedig egyenesen összezsugorodott. 1613-ban a szekszárdi szandzsák hat várában annyi, mint Segesden. A Duna menti palánkvárak is csak együtt jelentettek erőt és biztonságot. Egyenként jelentéktelenek voltak, nagynak számított, amelyikben az őrség elérte a száz katonát.

A 16. század utolsó harmadában a hódoltság teljes várhálózatában mint 18.000, a 17. század első évtizedeiben 19.000 katona szolgált (később az elapadó források nem engednek meg becsléseket). Ezeket a számokat ma talán alacsonynak érezzük, akkor azonban nem voltak azok. A néhány óriásvár: Kanizsa, Esztergom-Dzsigerdelen, Buda-Pest, Eger és Temesvár két- háromezres katonaságától eltekintve még a kiemelten fontos határvárakban sem ült tartósan ötszáz fősnél nagyobb őrség – nemcsak a török várakban, a magyarokban sem. Ez a szám persze csak a védőket foglalja magában, akiken kívül a vár még sok katonának adott otthont. Itt, a falak védelmében éltek a környéken birtokos szpáhik és csatlósaik, az igazgatási és a katonai hierarchia vezetőinek katonai kísérete, egy sor olyan katona, aki éppen semelyik állományba nem tartozott, hanem üresedő állásra vagy birtokra várt, meg sok olyan, aki alkalmi szolgálatokból, portyákból, rablásból tartotta fenn magát. Ha az 1613-as zsoldlistában az áll, hogy mondjuk a szandzsákszékhely Szekszárdot mindössze 48 katona őrizte, ez nem jelenti azt, hogy több nem is lakott benne – csak éppen a többiek a zsoldfizetéseket és birtokkiutalásokat tartalmazó forrásokból természetszerűleg kimaradtak, számukat nem tudjuk megbecsülni. Nagy tömegeket nem kell mögéjük képzelnünk.

A várakban nagyobbrészt muszlim, kisebbrészt keresztény balkáni katonák szolgáltak, az utóbbiak mindenek előtt a martalócok csapatnemében, kevesebben a tüzérek és a zsolddal fizetett iparosok (kovácsok, ácsok, hajóépítők) között. A budai vilájet várairól maradt néhány olyan zsoldlista is, amely megjelöli a katonák egy részének a származási helyét. Az 1557-58. évi listából a vilájet váraiba felvett újoncok, mintegy nyolcszáz katona eredete mérhető fel. Az eredmény meglepő: nemcsak a keresztény martalócok, hanem a muszlimok óriási többsége, pontosan a 91 százaléka is a Balkán-félszigetről származott, míg Kis-Ázsiából mindössze 2,5 százalékuk érkezett (6,5 százalékuk magából a hódoltságból állt katonának, ezek egy része is ide települt délszláv). A magyarországi várakba a Balkán északnyugati területe adta a legtöbb katonát, az összes újonc 82 százalékát: Bosznia 40, Hercegovina 13, Szerbia és a Száva-Dráva elszerbesedett köze 29 százalékkal részesedett. Ezek az újoncok nem Kis-Ázsiából áttelepült török katona- és hivatalnokcsaládok fiai, hanem iszlamizált – többedik vagy első generációban áttért – bosnyákok, szerbek és vlahok, hiszen többségükben olyan kisvárosokban és falvakban születtek, amelyekben nem telepedtek meg török helyőrségek és hivatalok.

A hódoltsági török várkatonaság balkáni eredete nem maradhatott hatás nélkül a török katonai-igazgatási központok külső képére és a bennük élő kultúrára. azok a kisebb palánkvárak, amelyekben a katonákon kívül csak a mecset néhány fős személyzete és egy-két iparos élt, alig nevezhetők oszmán-török központoknak, különösen akkor nem, ah a hódoltság déli sávjában feküdtek, amelyben a falvak is nagyrészt elszerbesedtek. A balkáni katonaelem muszlimként is kevert kultúrát hordozott – igazi muszlim még, ortodox keresztény már nem volt -, a helyét csakran változtatta, nem kötődött hozzá, ráadásul szegény is volt: beérte az igénytelen, zsúfolt, mocskos katonai teleppel, amelyben a régészek gyatra kis paticsházak alapjait és hitvány használati tárgyakat ásnak ki. E nyomorúságos garnizonok szomorú példája a hajdan fényes Visegrád, amelyből a hódítás után eltűntek a polgári lakosok, így egész lakosságát néhány tucat katona tette ki.

A valóságos oszmán-török központok jelentik e típus ellenpéldáját. Elsősorban azok, amelyekben kevés katona, viszont sok hivatalnok, vallási és szellemi ember élt. E típus mintapéldája Pécs: nem véletlen, hogy török műemlékekben leggazdagabb városunk. Bevételekor, 1543-ban mintegy nyolcszáz várkatona került bele, ám ahogy a határ egyre messzebb került tőle, védőinek száma folyamatosan csökkent, a 17. század közepén 170 körül járt. A vár és a város képét és életét így nem a balkáni katonaelem, hanem a rangos pécsi szandzsákbég és környezete, a hivatalnokok és írnokok, a dzsámik és a mecsetek alkalmazottai, a muszlim kolostorokban élő dervisek, jeles munkákat író teológusok, a 17. századi oszmán történetírás legeredetibb alakja, Pecsevi Ibrahim, meg iparosok és kereskedők alakították oszmán-törökössé.