Niederhauser Emil írása

Elhangzott a „Balkán tegnap és ma” konferencián

A félsziget, amelynek elnevezése bizonyos pejoratív értelmet is kapott eddig, ezért sokan inkább Délkelet-Európaként emlegetik, Európának földrajzilag eléggé elkülönült területe, tengerekkel nyugati, keleti és déli határain, de bizonytalan északi határokkal. Horvátországot, sőt Szlovéniát is ide szokták sorolni, pedig érdemben egy másik fejlődési paradigmához tartozik, Romániát pedig inkább a Balkán és a tőle északra eső területek közti átmenetként tartják számon.

A félsziget erősen tagolt, tengerpartja is, belül pedig nagy hegyvonulatok és szűk folyóvölgyek tagolják, északkeleti szélén pedig a nap eurázsiai sztyepp nyúlik bele. Az erős tagoltság vezetett arra, hogy a szerves belső fejlődés során a félsziget kisebb politikai egységeknek, idővel államoknak adott helyet, a legvilágosabban az ókori vége felé és később is hosszú ideig nagy birodalmak része volt a félsziget. Persze úgy, hogy ezek a birodalmak, mint a Nagy Sándor utáni diadokhoszoké, majd Róma inkább csak a völgyeket tartották uralmuk alatt, meg a legbiztosabban a tengeri kikötőket. Az ókorban a görögök mellett (akikhez a makedónokat is szokták számítani) a nyugati részen illírek, a keleti részen thrák törzsek helyezkedtek el, ezek néhány államot is létrehoztak. Még időszámításunk előtt a kelták is végigviharzottak a félszigeten, egészen Kisázsiáig is eljutattak. Ez tehát azt jelenti, hogy már az ókorban több etnikum lakta a területet. Ezek száma pedig idővel gyarapodott is.

Az ókori etnikumok közül a görögök maradtak meg napjainkig, az illírek utódai minden valószínűség szerint a mai albánok. És az ókori világ megszűnte után jelentek meg nagy számban a szlávok, a Kárpát-medencét kétfelől megkerülve, megtelepedésük helye után nevezik őket déli szlávoknak. Még egy mai etnikum kezdeteit kell ebben a korban keresnünk, a románokét. Erre nézve már több száz éve kétféle elmélet ad magyarázatot. Az egyik szerint a románok a thrákok közé tartozó dákok és a rómaiak összeolvadásából keletkeztek, és a római birodalom ideje óta élnek Erdélyben és a vele szomszédos keleti területeken. Ez érdemben a román felfogás. A másik szerint, amelyet nemcsak magyarok, hanem egyéb nemzetekhez tartozó tudósok is vallanak, a román etnikum a Balkán közepén alakult ki, itt romanizálódott, és innen került mint kisállattartó és félnomád nép a Dunától északra eső területekre. Egyik elmélet mellett sincsenek mindenkit meggyőző, egyértelmű és döntő bizonyítékok. Magam az utóbbi elgondolást tartom a valószínűbbnek, a román nyelv sok eleme szól a balkáni eredet mellett, de ez még nem teszi egyértelműen bizonyossá ezt az elméletet.

A 395 után kettéváló római birodalom keleti fele idővel a Bizánc nevet kapta, ezen a néven még a nyugat-római birodalom eltűnése után egy évezredig maradt itt fenn. Bár a kereszténység kettéválása nyugati és keleti egyházra forma szerint csak 1054-ben következettbe, valójában már sok évszázadon át készült elő. A keleti egyház alapvető jellegzetessége, hogy a hitet érzelmi alapon tartja fontosnak, racionális megalapozását, mint nyugatok a skolasztika, el is veti. Az intellektualizmus sekély voltát a közösség nagyobb szerepe pótolja. Az egyház viszont a kezdetektől alá volt rendelve az államnak, a császár volt a végső bíró egyházi ügyekben is, ha olykor formálisan ez nem is így történt. Ezt az alárendelést minden itteni későbbi ortodox állam is átvette. Ez is mutatja Horvátország különállását a Balkánon belül, mert itt a közeli frank állam befolyása révén végül is a nyugati egyház kerekedett felül, 925-ben Tomislavot pápai engedéllyel koronázták az első horvát királlyá. Az önálló horvát állam végül 1102 óta hódítás vagy szerződés formájában (ez is olyan vita, mint a románok eredete) a magyar állam fennhatósága alá került, s a magyar király egyúttal horvát király is volt (ez így is maradt 1918-ig).

Ettől eltekintve a félsziget egy ideig bizánci fennhatóság alatt állt, a 7. sz. elején az addig hivatalos, de senki által sem beszélt latin nyelvet a görög váltotta fel az állami közigazgatásban, az egyház nyelve már addig is ez volt. A császár által 717-ben megindított ún. képrombolás, az ikonok kiszorítása a nép körében nagy ellenállást váltott ki, több mint egy évszázadra bizonytalanná tette a belső rendet. 843-ban a makedón dinasztia helyreállította a képek tiszteletét. az egész mögött az élő ember ábrázolását tiltó iszlám befolyását szokták látni.

Bizánc az arabók hódításai révén valójában a korábbi római területnek a nagyobb részét végképp elvesztette, a félszigetre és Kisázsiára szorult vissza, csekély itáliai területeket is birtokolva. A félsziget feletti uralmon azonban éppen a 7. sz. végén, a nagy veszteségek után egy új állammal kellett osztoznia, a bolgár állammal. Ezt a bolgár-törökök, Ázsiából jött lovasnomád nép hozta létre a félsziget keleti felél, az itt élő szlávok leigázása után. (A bolgár történeti tudat a törökök és a szlávok közti egyezményt tart számon.) Ez a pogány állam közel két évszázadon át fennmaradt, a hódítást 679-681 közti időponthoz kötik. Bizánccal időnként szövetségben is volt, többnyire azonban hadiállapotban. A 9. sz. derekán a kán, Borisz mindkét keresztény egyházzal felvette a kapcsolatot, de végül is a keleti változat mellett kellett döntenie 865-ben. Ekkorra az eredeti török uralkodó réteg már elszlávosodott. Ez sem vetett azonban véget az ellenségeskedéseknek, a 10. sz. második felében Bizánc már az állam jórészét elfoglalta, a délnyugati területek egy ideig még tartották magukat, a mai macedón történetírás ezt nevezi macedón államnak. 1018-ra azonban Bizánc végleg bekebelezte a területet.

Közben a félsziget északkeleti területén megjelentek a kunok. Ők, a bolgárok és a románok 1185-ben létrehoztak egy újabb független államot, ezt nevezték a második cárságnak. A cári, vagyis császári címet már az első állam utolsó évtizedeiben Simeon vette fel.

Nem sokkal később a negyedik keresztes hadjárat lovagjai velencei ösztönzésre elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, a félszigeten francia típusú hűbéri szervezetet hoztak létre. Bizánc néhány területen császárság vagy despotaság formájában továbbélt. 1261-re a nikaiai császár vissza is foglalta Konstantinápolyt, a latin császárságnak már csak néhány maradványa létezett tovább. Közben kialakult néhány szerb lakosságú állam, Rascia a mai Szerbia középső területén (innen a magyar rác népnév), Zeta vagy Duklja (a mai Montenegro Crnagora), Zahlumje (amely végül Rasciához került). Szerbia is egy ideig a két egyház közt ingadozott, az első szerb király még a pápától kapott koronát, de öccse, Száva, mint érsek már az ortodox egyház egyik legfőbb szentje lett. A 14. sz. derekán Sztepan Dusan idején Szerbia majdnem az egész félszigetet uralma alatt tartotta, mint az előző évszázadban a bolgárok. Az egykor magyar fennhatóság alatt álló Bosznia is önálló állammá alakult, Tvrtko a 14. sz. második felében a királyi címet is felvette.

Ezek a balkáni államok két évszázadon át voltaképpen állandóan harcban álltak egymással, a legkülönbözőbb kombinációkban. Segédcsapatokként felhasználták a Kisázsiában államot létrehozó oszmán-törököket. 1354-ben az oszmánok elfoglalták Gallipolit, azután Drinápolyt, az lett a fővárosuk. Egyre inkább terjeszkedtek, 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, ezzel véget vetettek Bizáncnak, 1459-ben a magyarok és az oszmánok közt ingadozó szerb fejedelemséget foglalták el, 1463-ban Boszniát is. Nándorfehérvár, vagy Belgrád védelme 1456-ban egy időre távol tartotta őket Magyarországtól. A 14. században a félsziget észak-keleti sarkában két román állam is létrejött, a Kárpátoktól délre Havasalföld vagy Havaselye, keletre és északra Moldva. Hol magyar, hol lengyel fennhatóság alatt álltak, a kettőt felváltva használták támogatónak. A 15. sz. végére azonban ezek is oszmán fennhatóság alá kerültek. Minthogy nem feküdtek az Európa elleni támadás fő irányában, az oszmán kormányzat meghagyta autonómiájukat, fejedelmeiket maguk választhatták, de persze egyre növekvő adót kellett évente fizetniük. Ez az autonóm státusz egyébként az oszmán terjeszkedés első szakaszát jelentette, Szerbia és Bosznia is ilyen állapotban volt az 1389-es nagy csapás, a délszlávok számára vesztes rigómezei ütközet után.

1500 körül tehát a Balkán majdnem egésze az oszmánok uralma alá került, zömmel már közvetlenül. Horvátország területének jelentős része is közvetlen oszmán fennhatóság alá került, mint hamarosan Magyarország középső harmada is, Erdély pedig a két román fejedelemséghez hasonló vazallus, adófizető államként.

Nagyjából 1500 óta tehát a Balkán legnagyobb részén berendezkedett az oszmán birodalom, átültette ide a muzulmán jogszokásokat, a társadalmi rendszert. A föld egészében az uralkodó, a szultán tulajdona lett. Ennek legnagyobb részét a kormányzat lovas katonai szolgálat fejében oszmánoknak adta (eleinte még helyi, keresztény elem is volt köztük). Ezek voltak a szpáhik. Földbirtokuk valójában pontosan meghatározott évi jövedelmet jelentett, ezt a parasztoktól szedték be. A szpáhi birtok nem volt örökletes, a katonai szolgálatot sokáig igen komolyan vették. Éppen ezért viszont a birtokon élő parasztok nem voltak jobbágyok, a földesúr személyes tulajdonai, belátásuk szerint gazdálkodhattak. Természetesen adót fizettek, és ha nem voltak muzulmánok, külön fejadót is. Súlyos kötelezettségük volt, hogy a hatóságok időnként a fiatal fiúkat elvitték Konstantinápolyba, áttérítették muszlimmá és gyalogos katonát faragtak belőlük. Ők voltak a janicsárok (szó szerint: ifjú sereg), fanatikus muzulmánok, az oszmán hadsereg gerince. A szpáhi birtok mellett létezett a közvetlenül a szultán (vagyis az állam) kezelésében lévő birtok, a hász, csekély számban egyes nagyurak magánbirtoka (mülk), és egyházi alapítványok (vakufok). Elterjedt nézet az, hogy az oszmán hódítás erőszakos iszlamizálást, térítést is jelentett. Egyes időszakokban stratégiailag fontos területeken csakugyan adódtak erőszakos térítések, ezeknek ellenálló mártírok, de a lakosság zömét az oszmánok nem kényszerítették áttérésre. Sőt a nem-muzulmánoknak megvoltak saját szervezeteik, az ún. milletek, felekezet szerint, modern szóval ezt valamiféle kulturális autonómiának nevezhetnénk. Az ortodox millet élén pl. a konstantinápolyi görög pátriárka állt.

Éppen a jobbágyság hiánya miatt fordult elő a középkor végén nem is egyszer, hogy a meglévő keresztény államokból a jobbágyok oszmán területre szöktek, hiszen ott viszonylag szabadabban élhettek. Az oszmán rendszernek voltak bizonyos népjóléti elemei is, a vendégfogadók a mekkai zarándokok részére, ahol azonban nem muzulmánok is megszállhattak, az ingyenfürdők. A városok kézműipari központok is voltak, esznáfnak nevezett céhekkel. Csakhogy ezek alig hasonlítottak a középkori európai céhekre, vezetőiket a hatóságok nevezték ki.

A birodalom teljesen központosított volt, a szultán minden kötöttségtől mentesen uralkodott. Rendi intézmények nem voltak. A nagyvezírtől kezdve mindenki a szultán rabszolgájának számított. A központi adminisztráció az első évtizedekben kitűnően működött, a birodalom minden felnőtt férfi adófizető alattvalóját számon tartották. Ebben a vonatkozásban a birodalom voltaképpen modernebb volt akár a korabeli európai abszolutsztikus monarchiáknál, pedig azokban is jól kiépült adminisztráció működött. Egy vonatkozásban azonban a birodalom mégis archaikus jellegű volt: az állandó hódításokra épült, ebből tartották fenn a birodalmat. Ezek a hódítások a 17. sz. végéig még úgy-ahogy működtek, de egyre fogyóbb hatékonysággal. Attól kezdve pedig már abbamaradtak, a birodalom tehát voltaképpen a 18. sz. elejétől kezdve hanyatlani kezdett. A következő században már Európa beteg emberének nevezték.

A balkáni nem török lakosság soraiból is sokan jutottak be akár a birodalom legfelsőbb köreibe is, persze azzal a feltétellel, hogy felvették az iszlámot. A kormányzatot vezető nagyvezírek nagyobb fele ebben a két évszázadban a helyi lakosság képviselőiből került ki, egyikük újraalapította a középkorban is létezet ipeki (peci) pátriárkátust, és szerb öccsét tette meg pátriárkává. A görögöknek még csak az iszlámot sem kellett felvenniük, megmaradhattak ortodoxoknak. Minthogy nyelveket tudtak, a birodalom külügyi apparátusában foglalkoztatták őket, így informálisan nem csekély befolyást szereztek a birodalom igazgatásában.

A balkáni lakosság városi rétegeiből sokan vándoroltak ki a birodalmon kívüli területre, a görögök még Franciaországig is eljutottak, a szerbek elsősorban a Habsburg-birodalomban tevékenykedtek, persze sok göröggel együtt, különösen a Duna menti településeken állapodtak meg. A bolgárok is eljutottak ide, de kisebb számban, ők zömmel Oroszország felé vándoroltak. A diaszporának azért is volt nagy szerepe, mert az itteni lakosságnak legalább is jó néhány képviselője így került kapcsolatba az európai kultúrával. A francia felvilágosodás elsősorban a görögök révén jutott el még ide is, a 18. sz. utolsó évtizedében sok francia filozófiai munka jelent meg görög fordításban. És minthogy a birodalomban a görög volt a lingua franca, amelyen valamelyest mindenki értett, a nem görögök is részesültek ebből.

Ahogy sokfelé másutt is Európában a kisebb etnikumok körében, a felvilágosodásból nőtt ki voltaképpen az a jelenségsor, amelyet sok esetben már ebben a korban nemzeti ébredésnek vagy újjászületésnek neveztek (pl. a horvátok vagy a bolgárok), szokták nemzeti megújulásnak is nevezni. Ez érdemben értelmiségi mozgalom volt, eredendően esetleg néhány tucat emberé csak, akik úgy látták, hogy nemzetük, amely ősidők óta megvan, most éppen alszik és fel kell ébreszteni. Valójában ez a modern nemzet megszületésének a folyamata, a nemzeti identitás elterjedésének a kora. Az etnikumot, a virtuális nemzetet egészében ez majd csak akkor éri el a 19. sz. második felében -, amikor kezd kiépülni az alsó fokú oktatás. Addig még csak kevesek élménye. Az öntudat kialakulásának két sarkpontja van, a nemzeti (irodalmi) nyelv, mint az egész nemzetet behálózó kommunikáció eszköze, és a nemzeti történelem, mint az egyesítés fő tudati tényezője. A balkáni népek esetében a nyelvet korábbi irodalmi úzus híján úgy kellett megteremteni, hogy valamelyik nyelvjárást tették meg az irodalmi nyelv alapjává, ezt kellett azután a nyelvújítás révén a modern fogalmak kifejezésére alkalmassá tenni. A nyelvnek esetleg valamilyen idegen nyelv uralmával szemben kellett győzelemre jutnia, a horvátoknál a latinnal, a szerbeknél a szlaveno-szerbbel (gyakorlatilag orosszal), a bolgároknál az óegyházi szlávval szemben. A 19. sz. első felében ez mindenfelé megtörtént, a görögök és a románok esetében részben az ókorból fennmaradt nyelv, részben a gyakorlatban egységes nyelv lett a nemzeti nyelv (a románban a nyelvjárási különbségek csekélyek voltak).

Ahol másutt a nemzeti megújulás valóban a modern nemzet létrejöttére vezetett, ott sokáig nem vetődött fel a mozgalom végső célja, az önálló nemzetállam. A Balkánon ez viszont jóformán a kezdetektől előkerült, mert az önállóságot nem valamilyen keresztény uralkodóval szemben kellett volna kivívni, mint az osztrák vagy az orosz császár, hanem egy pogány uralkodóval, a szultánnal szemben. A 19. sz. legelején ez néhány nemzet esetében már meg is kezdődött.

Ezenkívül azonban már ekkorra figyelembe kell venni az európai nagyhatalmak érdeklődését a Balkán iránt. A Habsburg-birodalmét már a 17. sz. vége, a felszabadító háborúk kora óta, Oroszországét Nagy Péter óta. A franciák századok óta tartottak kapcsolatokat az oszmán birodalommal. A francia forradalom okozta nagy kavarodás idején pedig Anglia sem maradhatott el. Az első kettőt a területi hódítás lehetősége érdekelte, a franciákat idővel a félsziget ásványi kincsei. A Balkán geopolitikai helyzete és lehetőségei valamennyit. A nemzeti mozgalmak akkor számíthattak sikerre a birodalommal szemben, ha egy vagy pláne több nagyhatalom melléjük áll.

A nemzetnek magának is persze meg kellett mozdulnia. Ennek előzményei az oszmánok ellen tavasztól őszig folyó partizánmozgalom formájában már az oszmán uralomnak jóformán a kezdete óta megvoltak. A szerbek hajduknak, a bolgárok hajdutnak, a görögök klephteknek nevezték ezeket a paraszti harcosokat, akik télre mindig visszatértek a faluba.

Az első nyílt felkelés a birodalom ellen szerb területen tört ki, voltaképpen az itt állomásozó janicsárok garázdálkodása ellen, a szultán iránti hűség jelszavával. Amikor azonban Oroszország megjelent a támogató nagyhatalom, a mozgalom már önállóságra törekedett. Egy Kara Djordje nevű hajduk volt a vezető. Kiépült egyfajta államszervezet, még iskolákat is létrehoztak, az oktatókat a dél-magyarországi szerbek közül toborozták. Csakhogy 1812-ben a hat éve folyó orosz-török háborút az orosz kormányzat lezárta, mert Napóleon támadása fenyegette. Ezzel a szerb felkelés is összeomlott, Kara Djordje a Habsburg-birodalom területére menekült. 1815-ben azonban egy Milo Obrenoviæ nevű, analfabéta sertéskereskedő vezetése alatt újabb mozgalom bontakozott ki osztrák és orosz jóindulat mellett, végül is az oszmán kormányzat belenyugodott egy autonómiával rendelkező szerb fejedelemség létrehozásába. Obrenoviæ került az élére, közben a hazatérő Kara Djordjét meggyilkoltatta. Ketten egy-egy dinasztia alapítói is lettek, ennek a kettőnek a váltakozása tette ki a szerb történelmet a 20. sz. elejéig.

Az oszmán kormányzat azért bizonyult engedékenynek, mert közben 1821-ben kitört a görögök régóta előkészített felkelése. A nagyhatalmi támogatás az első pillanatban hiányzott, a Szent Szövetség korában vagyunk, a görögök törvényes uralkodójuk ellen lázadtak fel (aki a konstantinápolyi pátriárkát saját székesegyháza előtt akasztatta fel). Csakhogy idővel az orosz és az angol kormányzat is felismerte a görög föld geopolitikai fontosságát, a francia kormányzat sem maradhatott már el ekkor a támogatásban, az oszmán és a segítségére siető egyiptomi flottát megsemmisítették. Végül is 1831-ben a nagyhatalmak önálló állammá nyilvánították Görögországot (mai területének mintegy egyharmadán). A görögök maguk ókori mintára köztársaságot akartak, meg is választottak egy köztársasági elnököt. A nagyhatalmak azonban királyságként hozták létre az új államot, meg is kapta a maga királyát, a bajor király kisebb fia, Ottó személyében, aki bajor tanácsadók és katonák segítségével kezdte meg országlását. Ettől kezdve mindenhol a nagyhatalmak adtak uralkodót, egymás közt egyezkedve, hogy egyik nagyhatalom uralkodó dinasztiájának a tagja sem kerülhet itt trónra.

Ottó Görögországban abszolutisztikusan uralkodott, az 1840-es évek elején volt kénytelen áttérni valamiféle alkotmányos uralomra. A két román fejedelemségben az 1848-as európai forradalom nyomán szintén kitört a forradalom. Moldvában egy nap alatt leverték. A gazdaságilag fejlettebb Havaselvén júniustól szeptemberig tartott, földesurak és parasztok tanácskoztak az agrárkérdés megoldásáról. Aztán előbb az oszmán csapatok számolták fel a forradalmat, a török kegyetlenkedésekre hivatkozva meg orosz csapatok jelentek meg.

Az orosz előrenyomulást a többi nagyhatalom rossz szemmel nézte. Amikor 1853-ban az orosz és az oszmán birodalom ismét egyszer (mint átlagosan minden 20-30 évben) háborúba keveredett egymással, most az angolok és a franciák avatkoztak be az oszmán oldalon, sőt a Piemonti Királyság is. A hadműveletek a Krím-félszigeten folytak, innen kapta a háború a nevét. Amikor még Ausztria is ultimátumban szólította fel az orosz kormányt a békére, a párizsi kongresszuson rendezték a Balkán ügyeit. A két román fejedelemség különállását megtartották, de közös intézményeket is létrehoztak, és ettől kezdve Egyesült Fejedelemségek volt a hivatalos nevük. 1859 elején mindkét fejedelemségben az 1848-as forradalom egyik szereplőjét, Alexandru Cuza ezredest választották meg. Ez ugyan a párizsi rendelkezések megtagadása volt, de a nagyhatalmak, elsősorban III. Napóleon császár szorgalmazására 1861-re elfogadták az így bekövetkezett egyesülést, az állam neve ettől foga Románia volt. Cuza 1864-ben agrárreformot vezetett be népszavazás útján, a megművelt terület kétharmada a parasztok tulajdonába került, egyharmada maradt a földesuraké. Alkotmányt is hozott, kétkamarás parlamenttel és cenzusos választójoggal, meg ugyancsak belga mintára kiépített jogrenddel. A politikai elit ezzel olyannyira elégedetlen volt, hogy 1866-ban Cuzát puccsszerűen eltávolították. A nagyhatalmaktól meg is kapták az új fejedelmet, a Hohenzollerek katolikus, sigmaringeni mellékágából Károlyt.

Horvátország az 1848-as forradalom idején a Habsburg-kormányzat mellett foglalt állást, de a neoabszolutizmus ugyanúgy sújtotta, mint Magyarországot. 1868-ban az osztrák-magyar kiegyezés nyomán létrejött egy magyar-horvát kiegyezés, Horvátország továbbra is társország maradt, saját parlamenttel, részvétellel a magyar országgyűlésen, minisztériumoknak megfelelő titkárságokkal, ezek azonban nem voltak felelősek a sabornak, a parlamentnek.

Szerbiában is történtek változások, 1862-ben kivonták az oszmán csapatokat, 1869-ben az ország alkotmányt kapott, elég liberálisat, csak éppen többnyire felfüggesztették.

Az albánok, zömükben muzulmánok, a birodalom leghívebb támogatói voltak, részükről nem volt várható politikai igény. Annál inkább a bolgárok részéről, ahol az 1860-as években már fegyveres csapatok betörésével próbálták meg az állami önállóság megszerzését. Az oszmán uralom mellett az is nehezítette a bolgárok helyzetét, hogy az egyház püspökei görögök voltak zömmel, tehát a bolgár elem itt is háttérbeszorult. A bolgárok ezen próbáltak változtatni, a kormányzat is felismerte a lehetőséget a nemzetiségek egymás elleni kijátszására. 1872-ben létrehozták az exarchátust, a pátriárkától érdemben független egyházi szervezetet. A konstantinápolyi pátriárka azonnal kiátkozott mindenkit, aki ebben részt vett (ezt csak 1945-ben vonja majd vissza). Az exarchátus területileg is pontosan el volt határolva, azokat az egyházközségeket foglalta magába, ahol az istentiszteletet nem görög, hanem szláv nyelven folytatták. Így ez számított bolgár területnek.

1875-ben Ferenc József meglátogatta Dalmáciát. A szomszédos terület szláv lakói ebben valami közelgő felszabadulást láttak, Hercegovinában felkelés tört ki, voltaképpen paraszti mozgalom a még fel nem számolt szpáhi birtokok miatt. A felkelés hamarosan Boszniára is átterjedt a következő évben, a régóta szervezkedő bolgárok 1876 tavaszán ugyancsak felkelést robbantottak ki, ezt a hatóságok hetek alatt nagy kegyetlenséggel felszámolták. Szerbia és Montenegró háborút indított ezért a birodalom ellen, de az oszmán seregek egyértelműen legyőzték őket.

Ekkor már a nagyhatalmak is felfigyeltek, Ferenc József és II. Sándor orosz császár külügyminisztereikkel együtt találkoztak a kérdés rendezése érdekében. Az elképzelés a status quo fenntartása volt, az angol kormány is ezt pártolta. Az oszmán kormány közben alkotmányt léptetett életbe 1876 utolsó napjaiban, így a nagyhatalmak minden beavatkozását visszautasította. Ezért 1877 áprilisában Oroszország hadat üzent, Románia, Szerbia és Montenegró is újból felvette a harcot. Az orosz csapatok már Konstantinápoly elővárosaiban tanyáztak. San Stefanóban meg is kötötték a békét, ennek értelmében az eddigi vazallus államok mind önállóak lettek, az exarchátus területéből pedig létrehoztak egy vazallus bolgár fejedelemséget. Ez ellentmondott egy korábbi titkos orosz-osztrák-magyar egyezménynek, amely megtiltotta a Balkánon egy nagy szláv állam létrehozását. Oroszország elszigetelődött, kénytelen volt belegyezni a béka felülvizsgálatába a berlini kongresszuson. Ezt az eredeti bolgár terület egyharmadából hozta létre a vazallus fejedelemség, másik részét autonóm kormányzósággá tette keresztény főkormányzóval, egy részét pedig visszaadta a birodalomnak.