Fodor Pál cikke

Elhangzott a Történelemtanárok (13.) Országos Konferenciáján

1999. június közepén óriási belpolitikai botrány rengette meg a botrányokhoz egyébként hozzáedződött török közvéleményt. Különböző tévécsatornákon több estén át olyan videokazettákat játszottak le, amelyeken az akkor már mondhatni világhíres M. Fethullah Gülen, a „nurdzsu” vagy „fethullahcsi” néven ismert iszlám mozgalom szellemi vezére bizalmas körben teljes nyíltsággal szólt a mozgalom céljairól és a követendő taktikáról. Kijelentette, hogy az iszlám jövő nevében mindenekelőtt két célpontot kell bevenni: az igazságszolgáltatást és a közigazgatást. Az ezekbe és az állam egyéb alapvető intézményeibe beépült embereik a mozgalomnak ágyaznak meg, Gülen szavaival: ők a „mi létünk ütőerei” és „garanciái”. A feladat a megszerzett pozíciók megőrzése és folyamatos bővítése, a törvényeket és szabályokat formailag betartva. Időként visszavonulásra lehet szükség, de sem ezt, sem az előretörést nem szabad észrevennie senkinek. A lényeg: a jövő érdekében „kezünket az ütőereken kell tartani” (dzsan damarlari icsinde dolasmak) és a „legérzékenyebb pontokat kell felderíteni” (püf noktalari kesfetmek). A beépültek törekedjenek minél feljebb jutni, politikai kapcsolatokat építeni, de kerüljék az összeütközéseket, az erőpróbákat, amíg nincs elegendő erő. A hősiesség szükségtelen, ehelyett a saját metódusát ajánlja: az összes területet meghódítani, megszerezni. Az óvatosság, az álcázott lépések (tedbirli hareket), a diplomatikus cselekvés indokolt, mert a világ fél az iszlám erősödésétől. „Minden lépés korainak számít, amíg lényegünket meg nem találjuk, amíg többségbe nem kerülünk, amíg nem leszünk elég erősek ahhoz, hogy a világot a hátunkra vegyük és elvigyük, amíg … a törökországi összes alkotmányos intézményben meglévő erőt … a saját oldalunkra nem vontuk”. Sokak fülét sértette, amit Atatürkről mondott: felfújt hólyagnak nevezte, aki erőszakkal teremtette meg a saját kultuszát.

Az elhangzottak alaposan megdöbbentették a török társadalom kevésbé tájékozott, vagy az iszlámmal nem szimpatizáló, laikus tömegeit. A kazettákon feltárulkozó Fethullah Gülen ugyanis alaposan elütött az előző évtized folyamán megismert Fethullah Gülentől. Akkoriban sokak számára ő jelentette a reménységet az egyre erősödő politikai (és gyakran szélsőséges) iszlám mozgalmak között. Az országban ekkortájt több mint két tucat jelentős szervezetet tartottak számon: a Refah Partisi körül gyülekező erőket, a szélsőbalos, fegyveres harcot hirdető „Nagy Iszlám Keleti Akindzsi Front”-ot, a terrorista módszerekkel küzdő és iráni befolyás alatt álló „Hezbollah”-ot, a hasonló jellegű „Iszlám Mozgalom Szervezeté”-t, a dervisrendek közül pedig a „nurdzsu”, a „szülejmándzsi”, a „naksibendi”, a „kádiri”, a „vahhábi”, az „isikcsi”, a „biberi”, a „tidzsáni”, a „dzsáferi” és a „müszlüman gencslik” közösségeket (az alevikről nem is szólva). Míg ezeknek az irányzatoknak a többsége egyre nyíltabban tört a hatalomra (1995–96-ban a Refah átmenetileg célhoz is ért), addig a nurdzsukat irányító Fethullah Gülen a „mérsékelt iszlám” zászlóvivőjének számított. „Muszlim demokratának” tartották, akitől távol állt a vallásjogra támaszkodó állam gondolata; korszerű vallástudósnak, a civil társadalom és a demokrácia építőjének hitték, aki iskoláival óriási missziót végez a törökség egyesítésére, és a vallási tolerancia apostolaként tisztelték. Az 1993-ban elhunyt Turgut Özal államfőtől kezdve az évtized szinte valamennyi számottevő török politikusa, miniszterelnöke fogadta, dicsérte, támogatta. Az ős-szociáldemokrata és többszörös miniszterelnök Bülent Eçevit nemegyszer nyilvánosan kiállt mellette, kijelentve, hogy igazi civilnek tartja, aki tiszteletben tartja az atatürki elveket, fékezi az emberek áramlását a vallási rendekbe, oktatási intézményeivel az országot szolgálja, és ellensúlyozza a perzsa behatást. Hadseregnyi tudós, művész, katona, vállalkozó, sportoló, médiasztár állt mellé és ünnepelte. 1994-ben az ő ösztönzésére és részvételével megalakult az „Újságírók és Írók Alapítványa”, amely a következő években „Tolerancia-díj”-jal tüntetette ki a társadalmi párbeszédet előmozdító entellektüeleket. A hazai dialógust hamarosan magasabb szintre fejlesztve a vallások, pontosabban a vallásos emberek közötti párbeszéd apostolának szegődött. Ennek jegyében 1996-98 között találkozott az izraeli szefárd közösség főrabbijával, I. Bartholomeos konstantinápolyi orthodox pátriárkával, a törökországi latin, örmény és szír katolikusok és a zsidók vezetőivel, továbbá amerikai katolikus és zsidó szervezetek képviselőivel. 1998 februárjában hazája politikusait megelőzve a Vatikánban fogadta őt II. János Pál pápa. A tárgyalásokon Gülen a 2000. évben közös kongresszusok, ünnepségek szervezését és Harranban, Ábrahám állítólagos szülőhelyén, egy vallástudományi egyetem felállítását javasolta.

A sikerek csúcspontján, 1998-ban azonban a figyelmesebbek már érzékelhették, hogy a hatalom berkeiben nem mindenki lelkesedik érte, és szándékait nem tartja őszintének. Szinte a pápalátogatással egyidejűleg jelent meg a sajtóban egy 1996 végén keletkezett titkosszolgálati jelentés, amely korrupt államférfiak, maffiózók társaságában említette, s részletesen értékelte pályáját és tevékenységét. Röviddel ezután két, kiugrott diák hihetetlen, sokkoló elbeszélését adta közre a napisajtó, amely sötét színekkel festette le az általa működtetett iskolákat. Azóta kiderült, hogy a belügyi hírszerzés már 1992-ben állam- és demokráciaellenes szervezetnek minősítette Fethullah Gülen mozgalmát, amely elsősorban a rendőrségi és a katonai kollégiumokba szivárog be, a flotta főparancsnokának 1994. évi jelentésében pedig azt írták róla, hogy olyan veszélyes, mint a PKK (Abdullah Öcalan kurd kommunista pártja). A katonai vezérkar 1997 nyara óta egyik fő célpontjának tekintette. Ha figyelembe vesszük, hogy 1999 júniusában újabb titkosszolgálati jelentés látott napvilágot, amelyben a laikus államrend megdöntésére irányuló, a vallásjogon alapuló állam létrehozására szolgáló, titkos szervezet létrehozásával vádolták meg, akkor világossá válik, hogy a kazettaügy csak az utolsó felvonás és a döntő bizonyíték volt abban a hosszú és küzdelmes játszmában, amelyben az állam szekuláris erői, főleg a hadsereg vezetői, keresztülvitték a Hodzsaefendinek nevezett vallási vezető eltávolítását. 2000-ben vádat emeltek ellene, s az ügyész a ma napig húzódó tárgyaláson a fenti vádpontok alapján öttől tíz évig terjedő börtönbüntetést kért rá. Fethullah Gülen azonban (nyilván értesülve az ellen készülődő akciókról) gyógykezelés ürügyén még 1999 tavaszán Amerikába távozott, ahonnét máig nem tért vissza, és máig nem adták ki.

Itt az ideje, hogy röviden áttekintsük: ki valójában Fethullah Gülen, melyik a valódi arca, s mi a dimenziója és a magyarázata hallatlan sikereinek. 1938-ban vagy más adatok szerint 1941-ben született egy kis faluban, Erzurum tartományban. A Korán-olvasáson kívül soha nem vett részt rendszeres képzésben, az alapvető vallási ismereteket egyszerű szüleitől, rokonaitól sajátította el. Ennek ellenére, látszólag önerőből, a 80-es évekre egy keleti és nyugati irodalomban, filozófiában, az iszlámtudományokban hallatlanul tájékozott, termékeny szerzőként és erőteljes gondolkodóként lép elénk. Mintegy húsz könyv és megszámlálhatatlan cikk, riport szerzője, szereplője. Az 50-es évek végétől a 80-as évek végéig egyszerű prédikátorként (vaiz) kereste a kenyerét Edirnében és főleg Izmir környékén. A hatalom többször letartóztatta tiltott vagy felforgató prédikációkért.

A 90-es években sorra megjelenő könyveiből egy kiforrott eszmerendszer és cselekvési program bontakozik ki. Gülen szellemi forrásvidékein a szalafik, a vahhabbik, Afgáni és a naksibendik mellett a fő helyet Bediuzzaman Said-i Nursi (1876–1960) és az ő „nurdzsu” nevű mozgalma foglalja el. Said-i Nursi vezéreszméi röviden a következők voltak: A két fő ellenség: az ateizmus és a materializmus csak az iszlám teljes megújításával győzhető le. Át kell venni és a vallással összhangba kell hozni a nyugati eredményeket. A lelkiismeretet a vallástudományok, az értelmet pedig a modern tudományok világítják meg, s e kettő révén tökéletesedik az ember. Alapvető a nevelés, az iskola, ennek révén jut el az ember a tudatossághoz. Az egyén a közösség része, a közösségi életnek, az iszlám köztársaságnak a Koránon és seriaton kell alapulnia. A rossz körülmények között (értd: az atatürki Törökországban) a hittel kell küzdeni a vallásért, amihez két fő eszköz van: 1. a pozitív akció és 2. a békés, szellemi dzsihád. A többi nagy valláshoz türelemmel, megértéssel kell közeledni.

Fethüllah Gülen szinte minden téren példaképe és szellemi mestere elképzeléseit vitte és fejlesztette tovább. Jóllehet nyíltan nem érvel a seriat-állam mellett, mindennek mértékét, a rend és a harmónia biztosítékát a Koránban, a Szunnában és a mértékadó hittudósok (ulema) véleményében látja, az iszlámot nemcsak vallásnak, hanem univerzális, mindent átfogó rendszernek fogja fel. A vallás, amely Istentől van, az igazi civilizáció alapja, az ateizmus az ördög műve. Mindnyájan Isten szolgái vagyunk, legfőbb célunk elnyerni az ő tetszését. A valláserkölcs tartalma: jót tenni az ellenszolgáltatás reménye nélkül.

Bár az iszlám és a maga törekvései egyetemességét hangsúlyozza, többször érinti a török-iszlám szintézis kérdését. Úgy látja, hogy a törökség hanafita iszlám felfogása, kiegészülve a szúfizmus iránti vonzalmával, külön színt hozott az iszlámba, s rányomta a bélyegét az iszlám történelem jó háromnegyed részére. Ahogy a törökök folyton újrainterpretálták az iszlámot, úgy kell a mai kor emberének is megújulnia. A Koránt huszonöt éveként újra kellene értelmezni az alaptételek és az új körülmények fényében. A hit és tudás egysége jegyében át kell venni a nyugattól, ami hasznos, és általuk megerősíteni a saját szellemi gyökereket. Egyesíteni kell a nyugati észt és aktivitást a keleti szívvel és szellemmel. A 21. században a török (és a muszlim) identitás nem lehet Amerika- és Európa-ellenes, mert különben a muszlimok a peremre szorulnak.

Az iszlám törökországi helyzetét elemezve arra jutott, hogy a „hitetlenség” vagy „szerencsétlenség” korának mondott atatürki köztársasági szellemtől vissza kell térni az „Ayasofya” szelleméhez, vagyis a törököknek újra birtokba kell venniük erővel elnyomott, háttérbe szorított hagyományukat, a medresze-tekke kultúrán alapuló eredeti önazonosságukat, fel kell szabadulniuk az ateizmus uralma alól. Egyesek szerint az a tétele, hogy az Ayasofiának vissza kell adni eredeti funkcióját, szimbolikusan a kalifátus visszaállításának követelését fogalmazza meg. Műveiben ugyanakkor teljes nyíltsággal szól arról, hogy a muszlim társadalom újjáépítése az iszlám dzsihádra vonatkozó tanításán alapszik. A dzsihádot a teremtés fő céljának tartja, az ember legfőbb kötelességének. A belső és a külső, a nagy és a kis dzsihád egymástól elválaszthatatlan, végrehajtása a külső és belső hódítás egyensúlyán alapszik. Az ember egyfelől igyekezzék eljutni belső lényegéhez, másrészt szakadatlanul törekedjék arra, hogy ehhez másokat is hozzásegítsen, vagyis a cél az egyén és a társadalom megjavítása. A dzsihád mint fegyveres harc csak érintőleg kerül szóba, viszont Gülen határozottan állítja, hogy a kis dzsihád az iszlám parancsainak aktív teljesítését, tehát az akciót is magában foglalja. Ennek a közösség érdekében hozott anyagi áldozatvállalásra is ki kell terjednie. A dzsihád teljes valóságában azonban inkább a jövő feladata. A 90-es években és azelőtt Gülen a hangsúlyt a teblig és irsad fogalmakkal jelölt vallási propagandára helyezte, abból kiindulva, hogy minden korszakban az adott feltételekhez szabott szolgálati stílusra van szükség. Gülen, eltérően a többi törökországi iszlám áramlattól, nem a politikai szférában kívánt céljához eljutni. Szerinte a változásokat, a teblig és irsadot a civil társadalomban, a közösség alapintézményeiben, alulról kell megindítani. A muszlim önépítés első fázisában a medresze tudományára, a derviskolostor (tekke) szívére és a kaszárnya fegyelmére van szükség, s az egészet egy „magasztos” vezetőnek kell irányítania. A sietség, a türelmetlenség, az idő előtti „hurudzs” megbocsáthatatlan. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a kifejezés mély értelmet hordoz. Az iszlám történelemben ezzel a szóval szokás jelölni az új politikai hatalmak, dinasztiák születését, színre lépését, vagyis használata Gülennél nem lehet véletlen.) Gülen számtalanszor hivatkozik a próféta mekkai korszakára, a kívánatos viselkedés modelljeként mutatva be a próféta óvatos politikáját. Gülen mindig visszautasította a színlelés vádját, ám bírálói filológiai érvekkel meggyőzően mutatták ki, hogy taktikájának alapvető eszköze a takijje, a színlelés, álcázás, a valódi szándék elrejtése. A szót valóban nem használja, de az általa gyakorta emlegetett telattuf (kellemesen, kegyesen cselekedni), tedbir vagy tedbirli hareket szavak és kifejezések pontosan ezt a fogalmat takarják. De nem nehéz felismerni a módszert abból a szemléletesen megfogalmazott szabályból sem, amely úgy szól, hogy a propaganda során mindenkinek „vérmérséklet szerint kell adagolni a serbetet”. Szövegeiből egyértelműen kiderül, hogy a készülődés, az építkezés korszakában rendkívül fontosnak tartja a laikus társadalom éberségének elaltatását, a saját üzenetek másokkal való kimondatását, azt, hogy – az ő kifejezésével – a „másik front”-ot semmi se mozgósítsa a „mi frontunk” ellen. A hit (iman) fontosságának felismerését a bölcsességnek (hikmet), vagyis a rendszerezésnek és az önszerveződésnek kell követnie, de – ahogy a bevezetőben idézett kazettán is mondotta – mindaddig, amíg nincs meg a szükséges erő, nem szabad a hatalommal kacérkodni. Ebből kiindulva ítélte el nyilvánosan a szíriai (1982) és algériai hatalomátvételi kísérleteket, s ezért határolódott el többször Erbakan és a Refah Partisi politikájától, különösen az 1995-97. évi kormányzástól. S ezért helyezett óriási súlyt egyetemes vallási üzenetek megfogalmazására, a vallások dialógusára, jóllehet ifjabb korában, még váizként, olyan prédikációkat mondott, amelyek hatására hívei mozit és szállodát támadtak meg.

Miközben a külvilágnak toleranciáról beszélt, és a civil társadalom építőjének mutatkozott, a saját mozgalmában katonai rendszert honosított meg („Allah katonái vagyunk”). Jóllehet mind a mai napig tagadja, nem kétséges, hogy a korábban „nurdzsu”, ma többször „fethullahdzsi” néven emlegetett mozgalom dervisrendszerű szervezetként működik. A tagok és a támogatók feltételen engedelmességgel tartoznak a mesternek, s városok, városnegyedek, iskolák és az egyének szintjén külön imámok gondoskodnak a vezér akaratának végrehajtásáról. Fethullah Gülen alapeszméje, tevékenységének kiindulópontja az, hogy a muszlim önépítést csak korszerűen képzett, válogatott káderállomány viheti véghez. Egy muszlim elitet kell felnevelni, és „ha egy nap a világot robotokkal irányítják, akkor a robotokat vezérlő központnak a muszlimok kezében kell lennie. És ha a jövő sorsát a technológia határozza meg, akkor a technológia rendezői szobájának a muszlimok ellenőrzése alatt kell állnia.” Ezt a tebliget végző és a világ irányítására képes káderállományt, amelynek egyik kezében Korán, a másikban mobiltelefon van, Gülen „arany nemzedéknek” (altin neszil), „a fény hadseregének” (isik orduszu) vagy a „fény lovasainak” (isik süvarileri) szokta nevezni. A 60-as évek második felétől minden erőfeszítése „az arany nemzedék” kinevelésére szolgáló oktatási hálózat megteremtésére irányult. 1992-ig csak Törökországban, azután Közép-Ázsiától Brazíliáig külföldön is egymás után nyitotta iskoláit. A vádirat szerint a „rend” 1999-re belföldön több mint hétszáz intézménnyel (általános iskola, derszhane, diákotthon, egyetem), külföldön pedig 35 országban 279 oktatási központtal (egyetem, gimnázium, diákotthon stb.) rendelkezett (ezekben becslések szerint 60.000 diák tanult). A legfontosabb és legtitokzatosabb elemet ebben az oktatási rendszerben az ún. „fény házai” (isik evleri) alkotják. Ezekben a lakásokban hétvégeken, esténként, kis csoportokban 6-10 hónapos kiképzést (az ellenfelek szerint agymosást) kapnak különböző iskolákban megkörnyékezett, idecsábított, tehetséges diákok, amelynek során beléjük oltják Gülen gondolatait, stratégiáját és taktikáját, a „misszió”, az „ügy” (dava) iránti feltételen elkötelezettséget. Közülük kerülnek ki az „ügy” vagy „szolgálat emberei” (dava adami, hizmet eri), a Saidi Nursihoz hasonló „forradalmi lelkek”, akikre a közösség elitjeként, az álcázás nagymestereiként a különböző egyetemeken (ahová célzottan irányítják őket), majd az állami intézményekben az indoktrináció, a teblig és az irsad feladata elsősorban hárul.

Az intézmények létrehozásához és fenntartásához szükséges pénzt a Gülen mögött felsorakozott muszlim tőke biztosította. Egyesek szerint 1999-ben a Törökországban 50 milliárd dollárra becsült iszlám tőke mintegy felét az ő támogatói birtokolták. Az alapítás és fenntartás rendszere igen bonyolult, mert különféle alapítványokon keresztül történik. Gülen mozgalmát 1999-ben 88 alapítvány, 20 társaság, 218 vállalat, egy biztosítótársaság és több pénzintézet szolgálta. A külföldi oktatási központok segítenek a török vállalkozók üzleti ügyeinek bonyolításában, sokak szerint többsége pénzmosással is foglalkozik. (Egyes hírek szerint magyarországi nyelviskolájukban szintén forognak fekete pénzek.) Ha Gülen mozgalmának egyik lába az iskola, akkor a másik az iszlám tőke segítségével létrehozott médiabirodalom. Ehhez 17 sajtótermék, 1 országos napilap (Zaman), 1 tv-csatorna (Samanyolu), 2 országos rádióadó tartozik, ami hatásosan járul hozzá Gülen nézeteinek terjesztéséhez és szükség esetén a támadások elleni védekezéshez.

Fethullah Gülen mozgalmának hihetetlen sikerei az általános iszlám ébredésen túl számos okra vezethetők vissza. Az egyik legfontosabb: a 70-es évek végére Törökországban nyilvánvalóvá vált, hogy az atatürki paradigma: az egységes, laikus török nemzet fikciója nem tartható fenn tovább. Hatalmas társadalmi és legtimációs űr támadt, amelyben a civil társadalom megteremtésének jelszavával a legkülönbözőbb identitású alcsoportok kezdtek megszerveződni, és az üresen maradt terekbe nyomulni. Ezt a folyamatot Ferdinand Tönnies nyomán a törökök cemaatlesmé-nek nevezik.

A hosszú elfojtás után a community spirit értelemszerűen a vallási hagyományban talált fogódzókat, így a török társadalomban hamarosan számos irányzat kezdte bontogatni szárnyait, vagy lépett a nyilvánosság elé (alevi, szunnita, tarikat- és seriat-párti, turanista, oszmánista, kurd, török stb). A vallásos törökök úgy élték meg a változást, mintha a próféta kora, az iszlám euforikus időszaka köszöntött volna be újra. Ugyanakkor a politikát uraló, szóban atatürkista, laikus politikai elit lassanként teljesen elvesztette hitelét, amihez nagyban hozzájárult, hogy a török gazdaság Özal által végrehajtott liberalizációja, világgazdasági integrációja a kezdeti eredmények után nem várt mélységű társadalmi bajokat okozott. Ebben a légkörben a kereső török ember hiteles vezetőket csak vallási körökben találhatott. Gülen mesterien időzítette fellépését: akkor robbant be, amikor a legnagyobb volt a vágy hiteles emberek iránt, amikor a régi elit már rákényszerült, hogy hangnemet, stílust váltva osztozkodjék az újonnan jöttekkel és a mögöttük álló gazdasági erőkkel. Gülen ráadásul értett hozzá, hogyan jelenjék meg széles körben elfogadható alakként. Mindenkinek azt mondta, amit hallani akart: a mélyen hívőknek ő lett az autentikus vallási vezető; a turanistáknak (közép-ázsiai iskoláival) a pánturkista; a konzervatívoknak a hagyomány védője; a liberális muszlimoknak a szaudiak által támogatott naksibendik ellensúlya; a laikusoknak a felvilágosodott, toleráns vallástudós, az erő, aki a vallást a régi keretek között tartja. Ehhez járult egy súlyos külső tényező: az Egyesült Államok. Egy CIA-elemző már 1990-ben leírta, hogy a posztszovjet korszakban az iszlám előretörését úgy lehet megakadályozni, ha Törökország feladja atatürki, laikus berendezkedését, és egy mérsékelt iszlám rendszerre tér át. Többen állítják, hogy Gülen amerikai segédlettel nyitotta meg több közép-ázsiai és kínai iskoláját, amiért cserébe kémkedett a CIA-nak. Tény, hogy Gülen mindig barátságosan nyilatkozott Amerikáról, ma is ott tartózkodik, és kiadatása nincs napirenden. Ha az összefüggések igazak, akkor Amerikának így vagy úgy része lehetett a tavaly bekövetkezett „muszlim demokrata” hatalomátvételben.

Fethullah Gülen lelepleződése és az ellene indított per kétségtelenül súlyos csapást mért a „mérsékelt iszlám” hitelességére, legalábbis a nem iszlámista törökök szemében. A gyakorlatban azonban a mozgalom minden jel szerint él és virul, egyes baloldali pártok azt állítják, hogy Gülen emberei részt vesznek a tavaly alakult „muszlim demokrata” AKP-kormányban. Ha a mozgalom jellegéről, stratégiai céljairól és taktikájáról fent előadottaknak csak a fele igaz, akkor a mostani körülmények között Fethullah Gülen irányzatának a jövője is biztosítottnak látszik. Az iszlámista előretörést aggódva szemlélők számára pedig eljött az idő, hogy elgondolkozzanak a törökországi mérsékelt iszlám mítoszáról.

 Fodor Pál

 Armagan, Mustafa – Ünal, Ali, Medya aynasinda Fethullah Gülen. „Kozadan kelebege”. Istanbul, 1999.

Baris, Ferhat, Maskeli balon. Medyatik bir infazin anatomisi. Istanbul, 1999.9

Bulut, Faik, Kim bu Fethullah Gülen. Istanbul, 1998.

Deger, M. Emin, Bir Cumhuriyet düsmaninin portresi ya da Fethullah Gülen Hocaefendi’nin derin misyonu. Istanbul, 2000.

Fethullah Gülen davasi iddianamesi. In: www.belgenet.com/dava/gulen

Gülen, M. Fethullah, Prisma. 1–3. Izmir, 1996.

— Ila-yi Kelimetullah veya cihad. Izmir, 1988.

— Asrin getirdigi tereddütler. 1–4. Izmir, 1998.

— Fasildan fasila. 1–3. Izmir, 1998.

— Ölçü veya yoldaki isiklar. Izmir, 2001.

Kindira, Zübeyr, Fethullah’in coplari. Ankara, 2001.2

Ünal, Ali, M. Fethullah Gülen. Bir porte denemesi. Istanbul, 2002 (F. Gülen műveinek bibliográfiájával).

Vahide, Sükran, Bediuzzaman Said Nursi. Istanbul, 1992.

Zürcher, Erik J., Turkey. A Modern History. London, New York, 1994.

www.fetullahgulen.org

www.mfethullahgulen.com.

www.radikal.com.tr.

 (A Törökországban kiadott művek beszerzéséhez nyújtott segítségéért legmélyebb hálámat fejezem ki Sinan Kuneralpnak).