A bába a falusi-mezővárosi társadalomban
Deáky Zita előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (14.) Országos Konferenciáján

A bábaság a nagy, világot megmozdító események között látszólag kis dolog, szűk téma, esetleg egy érdekes foglalkozás, csak a nőket érintő egykori mesterség, amelyhez néhány sztereotípia – vasorrú bába, csúf öregasszony, szülés, magzatelhajtás – kapcsolódik.

Ha történetileg nézzük a mesterséget, akkor láthatjuk, hogy egyetlen olyan segítő–gyógyító tevékenység volt évezredeken át a 20. század közepéig, amelyet mindig nők végeztek – és ez a bábaság. Mítoszokban, történeti forrásokban találkozunk a bábákkal, neveik fennmaradtak az ótestamentumi időktől, az ókoron át Szókratész anyjáig, a középkori városokban, a királyi és főúri udvarokban, de ott voltak a mezővárosokban, falvakban és tanyákon a 20. század közepéig. Emlékük, hírnevük fennmaradása a különböző korokban és közösségekben sajátos helyzetükkel, speciális ismereteikkel, tudásukkal, egy szóval kifejezve, bábavoltukkal függött össze.

Ha közelebbről nézzük a bábaság történetét, mint cseppben a tenger, kitárul előttünk a falusi-mezővárosi társadalom hétköznapi és ünnepi világa, a belső szerveződése, az egyéni és közösségi kapcsolatok bonyolult hálózata. A bába szerepe ugyanis kiterjedt a születéstől a halálig tartó, az ember életét meghatározó eseményekre. Nemcsak a terhesség, a szülés körüli feladatokra, az első fürösztésre, a gyermekágyas ellátására kell gondolni, hanem minden más segítségre, amelyre a nőknek a különböző életszakaszokban szükségük lehetett. Széles körben gyógyítottak, és sokáig rájuk hárult a gyermekbetegségek orvoslása, vagy az egészségügyi és szexuális tanácsadás is.

Feladatai összekötötték a profán és szakrális világot. A születéshez kapcsolódó tevékenységi köréhez tartozott a pap értesítése, a keresztelő előkészítése, a keresztelést követő családi ünnepség megszervezése, majd az avatással a gyermekágyas időszak lezárása.  Ha az újszülött élete veszélyben forgott, elvégezte a szükségkeresztelést (bábakeresztség, földi keresztség), és a 19. század végétől ott kellett lennie a zsidó fiúgyermekek körülmetélésénél is. Mesterségük összefüggött a protestánsok és a katolikusok közötti szükségkeresztelésről szóló vitával, majd a 18. század közepén a zsidó gyermekek elkeresztelési ügyeivel is.

Ő segített a meddőknek, de ő volt a magzatelhajtó is. A torzan született gyermeket gyakran a család és a közösség óhajára megölte, vagy „kijavította” a testi hibákat (kiegyengette a fejet, lekötötte a fület, levágta a hatodik ujjat stb.) vagy kilyukasztotta a lányok fülét. Máskor felélesztette a tetszhalott csecsemőt, törvényszéki vizsgálatot végzett gyermekvesztési vagy más szexuális bűneseteknél. De bába temette el a halva született gyermeket, és gyakran ő mosdatta meg utoljára a halottat is.

Tevékenysége helyén és idején hatása volt az adott közösség demográfiai viszonyaira. Nagymértékben tőle függött az anyák szülési halálozása, a csecsemőhalandóság, a magzatelhajtások száma, a megesett lányok gyermekeinek sorsa, majd ezzel is összefüggésben a csecsemőgyilkosság és a dajka-ajánlás.

A bábamesterség fejlődését a Mária Terézia és a II. József-féle, a felvilágosult modernizáció jegyében fogant, a népességgyarapodást, az egészségügy megújítását célzó, és a közegészségügyet modernizálni szándékozó reformintézkedések ismeretében érthetjük meg. A 18. század egészségügyi reformjai és modernizációs törekvései, a „szakszerűsítés” nem csupán a bábák társadalmi helyzetére és szülészeti viszonyaink lassú változására hatott, hanem összességében Magyarország társadalmára, egészségügyi állapotára, a falusi, mezővárosi közösségek egészségügyi ismereteire, a születés, az egészség, a betegség fogalmának megváltozására.

Fontos, hogy a bábaság volt az első államilag oktatott, fizetett és ellenőrzött női foglalkozás, amelyre több szintű oktatási rendszer épült, és amelyhez az első tankönyveket írták. A bábaoktatás és a bábamesterség intézményesülése a 18. század második felétől összefüggött a felvilágosult modernizáció keretében életbe lépő európai reformokkal. A bábaügy a 18. század közepétől a 19. század végéig, száz éven át, az állami egészségügyi koncepciók fontos témája volt.

Közvetlenül bécsi mintára, több szakaszban és több szinten épült ki a magyarországi bábaképzés. A 19. század közepétől az I. világháborúig sajátos magyar fejlődés következett be. A bábaság az első olyan női mesterség, amelyet a legkorábban szabályoztak, és amelyhez a legkorábban írtak anyanyelvű tankönyveket. Magyarországon a kezdetektől figyelembe vették az eltérő nyelvű közösségek igényeit, így a magyar mellett német, román, szlovák és szerb nyelvű tankönyveket is kiadtak, és ugyanúgy a 18. század második felétől a 20. század elejéig megnyílt bábaképzőkben egymást váltva, eltérő nyelvű bábakurzusokat indítottak. Például Kolozsvárott magyar-román, Nagyszebenben román-német, Máramarosszigeten román-ruszin, Kassán magyar-szlovák-német, Pécset magyar-német-horvát nyelven folyt az oktatás. Az I. világháborúig 24 városunkban működött első- vagy másodrendű bábaképző intézet, és ezekben többnyelvű képzés volt. Kivétel volt Déva, ahol csak románul és Eperjes, ahol csak szlovákul folyt az oktatás.

1766-ban jelent meg az első magyar nyelvű bábaoktató könyv. Weszprémi István a Bába Mesterségre Tanító Könyvét (1766) a 18. század végétől tízévente legalább 1-2 újabb, hosszabb-rövidebb terjedelmű, gyakran kérdés-felelet formájában szerkesztett bábakönyv követte.

A több szintű és eltérő színvonalú képzés kialakította a bábaság rétegződését, amely gyakorlatilag a 20. század közepéig fennmaradt. Az 1950-es évekig, tájegységenként eltérően ugyan, de az otthoni szülésig megtalálható volt a bábák minden rétege a magyarországi falusi-mezővárosi társadalomban:

Parasztbába – intézményes oktatásban nem részesült, anyáról leányra szállt tudása, a  hagyomány és a tapasztalat alakította tevékenységét.

Felesketett bába – intézményes oktatásban nem részesült, anyáról leányra szállt  tudása, a hagyomány és a tapasztalat alakította tevékenységét A parasztbábánál több annyiban, hogy a  helyi paptól oktatást, útmutatást kapott a keresztelés módjáról, és esküt tett arra, hogy  betartja a bábákra vonatkozó írott és íratlan szabályokat. Helyi engedéllyel működött.

Cédulás bába, jussleveles bába – a járási orvostól, a vármegyei bábától kapott 10-14  napos képzés után ún. jusslevelet vagy cédulát kapott, aminek birtokában az addig  ellátott közösségben tevékenykedhetett addig, míg okleveles bába nem érkezett a  faluba. Ő is esküt tett bába volt.

Okleveles bába – egyetemi tanintézet bábászati kurzusán 6 hónapi képzés, majd  kórházi gyakorlat után orvosok előtt vizsgát tett. Esküt tett bába.

Ún. másodrendű bába vagy cédulás bába – a 19. század második felétől a 20.  század első évtizedéig sorban megnyíló ún. másodrendű, 8-10 hetes képzést nyújtó  intézetben tanult bába. Engedélyének birtokában az addig ellátott közösségben  tevékenykedhetett addig, míg okleveles bába nem érkezett oda.

Alkalmi segítők, bábákat kísérő és segítő asszonyok, ún. compók.

A tanult bábákkal megjelent a hagyományos közösségekben az orvostudomány által elfogadott ismeret és értékrend, valamint a hatalom által elvárt igény, az ellenőrzés, a regisztráció. Ez sokféle konfliktussal járt. Nemcsak az elit és a hagyományos kultúra állt szemben egymással, hanem a helyi közösségekben a képzetlen és képzett bábák között is kialakultak feszültségek, amelyek gyakran megosztották a falu és város társadalmát. A helyi közösségekben az akadémikus orvostudomány képviselőjeként a sebész, az orvos és a gyógyszerész, az egyház részéről a pap szintén állást foglalt a konfliktusban. Kenyéririgység, érdekellentét, félelmek, értetlenség, felekezeti különbségekből adódó türelmetlenség, vádaskodás, harcok jellemzik a bábák elfogadását és megítélését dokumentálhatóan a 18. századtól a 19. századon át, de ezek szinte változatlanul végigkísérik a bábamesterség történetét a 20. század közepéig.

Milyen legyen egy tanult bába? Meddig és mire terjedjen ki a tevékenysége? A hagyományos szerep összeilleszthető-e a tudományos fejlődéssel, az oktatással, a tanulással, a szakmai továbbképzéssel? Szakma vagy annál több, és akkor ki szabja meg a határt? Összeilleszthető-e az érdekképviselet, szakmai mérce, nyugdíj, biztosítás, hazai és nemzetközi kapcsolatok, együttműködés, a modernizáció és a hagyomány? Kialakítható-e a szakmai identitás, vagy már maga a pálya választása megalapozza azt? Szakmai vita vagy érdekellentét az orvos és szülésznő konfliktusa? Sok-sok más kérdés, amelyre választ kerestek elődeik, amikor az őket támogató orvosokkal a 19. század végén a Magyarországi Bába-egyesületet megalakították.

Német-osztrák mintára 1893-ban jött létre hivatalosan a Magyar Bába-Egyesület, és kezdetben a tanult bábák összefogását, szakmai továbbképzését és érdekvédelmét vállalta magára. Figyelemre méltó, hogy Magyarországon szakmai, foglalkozási alapon létrejött női szervezetet először a tanítónők 1885-ben, majd nyolc évvel később a bábák alapítottak. A bábaegyesület szervezésének közvetlen előzménye a bábaképzés és a bábák tevékenységi körének szabályozása körül kialakult országos vita volt, amelyben majd minden hazai szülész-nőgyógyász részt vett. A vita a bábaképzés magasabb színvonaláról, és a bábák társadalmi elismerésének lehetőségéről szólt. A tét, a cél szülészeti viszonyaink alacsony színvonalának az emelése volt. Arra törekedtek, hogy országszerte képzett bábák vezessék le a szüléseket, megelőzően gondozzák a terheseket, ápolják a gyermekágyast, ügyeljenek a szoptatásra és a csecsemő egészségi állapotára, miközben lássanak el addigi közösségi és egyházi feladatokat, kötelezettségeket. Ugyanakkor feleljenek meg az állami adminisztrációs elvárásoknak, és elsősorban az állami, közegészségügyi útmutatásokat vegyék figyelembe, ne a közösségi hagyományok legyenek számukra az iránymutatók.

Az egyesület még 1893-ban megindította a magyarországi bábák első szaklapját, a Szülésznők Lapját és 1894-ben a Bába-Kalauzt, majd 5 év múlva egyesítve a lapokat Bába-Kalauz néven jelentette meg 1938-ig. A folyóiratok figyelemmel kisérték a legújabb, a bábákra vonatkozó egészségügyi rendeleteket, előírásokat, és ezeket rendre közölték és magyarázattal látták el. Gyakorlati segítséget, útmutatást nyújtottak az anyakönyvek kitöltéséhez, a bábanapló vezetéséhez, általában az adminisztrációs munkák elvégzéséhez is. Pályázati hirdetmények segítették az állást kereső szülésznőket, pontosan feltüntetve a feltételeket és a javadalmazást. Külön rovatuk volt a bábák beküldött írásainak is, akár praxisukból vett különleges esetekről volt szó, akár valamilyen panaszról, segítségkérésről. Sőt, néhány évvel a folyóirat megjelenése után már önálló cikkek és tanulmányok is megjelentek tőlük. Az egyesületi összejöveteleket havonta tartották, ahol a tagsági ügyeken kívül szakmai előadások, viták, beszámolók hangoztak el. Az egyesületi életről a lapok külön rovatban számoltak be, így tájékoztatták azokat a vidéki bábákat, akik nem tudtak minden alkalommal részt venni a budapesti találkozón.

A Magyar Bába-Egyesület országos és nemzetközi rangot és elismertséget vívott ki magának nemcsak tevékenységével, hanem lapjaival, időszakos kiadványaival, színvonalas programjaival. Ez a virágkor az I. világháborúig tartott, majd a trianoni békediktátummal meggyengült, sokszor megszűnt az utódállamok területén rekedt bábaegyesületekkel a kapcsolat, a folyóirat terjesztése is nehézségbe ütközött. Ennek ellenére a második világháborúig az egyesületi élet folyt tovább, újabb vidéki fiókegyesületek alakultak, és a Bába-Kaluz is megjelent. A II. világháború időszaka és a következő évtizedek nem kedveztek az egyesületi életnek és független szakmai törekvéseknek. A szülésznők szakmai mozgástere leszűkült. Nemcsak a kötelező kórházi szülések miatt, hanem azért is, mert a gyermekvállalás, valamint a születésszabályozás is politikai szerepet kapott. Az idősebb szülésznők a falvakban és a városokban más egészségügyi kötelességeik mellett, életük végéig elláttak közösségi feladatokat is. Továbbra is látogatták a családokat, tanácsokat adtak egészségügyi kérdésekben, odafigyeltek a terhesekre, a csecsemőgondozásra, a gyermekágyasokra, gyógyítottak, esetenként magzatot hajtottak.

Új korszak a XX. század végén kezdődött, amikor a magyarországi szülésznők ismét egyesületet hoztak létre, és folyóiratot jelentettek meg. Már 1995-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen létrejött az Egészségügyi Világszervezet Ápolási és Szülésznői Együttműködő Központja. Nemzetközi szervezetként célkitűzéseik elsősorban az oktatásra és a kutatásra terjedtek ki, mégis folyóiratuk, az Új Bába-kalauzban jelent meg hangsúlyosan a hagyományok megismerésének az igénye.

A szélesebb nyilvánossághoz szól a 2002 novemberében megjelent Bábák, szülésznők című új folyóirat, amelyet szülésznők szerkesztenek, és jórészt ők is írnak. A lap alapítását egyesületszervezés előzte meg. A Független Bábák Szövetségét 2002 márciusában olyan szülésznők hozták létre, akik szemléletbeli függetlenségüket és szakmai nyitottságukat hangsúlyozva új szakmai és társadalmi utat kerestek. Az alapító szülésznők és a hozzájuk csatlakozó tagok már évekkel korábban elkezdték tanulmányozni a bábamesterség történetét, a születés szokáskörét és a hagyományok mibenlétét. Önmagukat bábának nevezik, és számukra a bába szó választása többet jelent, mint egy régi mesterség tiszteletét. A hagyományok, a folytonosság, a mesterséghez kapcsolódó értékek vállalását jelenti. Azt a törekvésüket, hogy minél inkább közelítsenek az egyén és a közösség érdekeit és igényeit figyelembe vevő, a születés egyediségét kifejező segítségnyújtásra. 

„Felelevenítjük a bábaság hagyományait, keressük hivatásunk különböző korokon át  megmaradó és örökérvényű bölcsességeit.”  – jelentették ki határozottan a folyóirat Beköszöntőjében. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy folyóiratuk minden számában a bábaság történetéről közölnek cikkeket, és hogy egyesületük szerkezete és felépítése a 19. század végi Magyar Bába-Egyesület felépítését követi. Hanem azzal is kifejezik törekvésüket, hogy kiléptek a kórház keretei mögül, nyitottak minden nő, a leányok, a terhesek, a szülőnők, a gyermekágyasok és azok családja felé. A szakmai követelményeket megtartva, a szülési eseményeket nem betegségnek, kezelendő rendellenes állapotnak tartják, hanem természetes folyamatnak. Egyesületük és lapjuk szemléletbeli nyitottságával egyre szélesebb körben válik ismertté, és a 21. századi bábák a különböző, új utakat kereső csoportok összekötőjévé váltak.
A fentiekkel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a bábaság egy rendkívül összetett mesterség, amelynek története csak részben fejeződött be a kórházi szülésekkel.

---

Ajánlott irodalom:
Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban (18. század vége-20. század közepe). Budapest, 1996.
Krász Lilla: A bába történeti szerepváltozása a 18. századi Magyarországon. Budapest, 2003.