Pótó János előadásában bemutatja, hogy a köztéri szobrok létrejöttüket, felállításukat a kegyeleti jelleget elfedő, s igen hasonló politikai szándékoknak köszönhetik.

Elhangzott a Történelemtanárok (16.) Országos Konferenciáján

A cím szavairól – hős, emlék, köztér – nyilván mindenkinek a hősi emlékművek jutnak eszébe, a hősi emlékművekről pedig – legalábbis itt Magyarországon, a 20. század történelmének ismeretében – két további jelzős szerkezet, az „első világháborús” és a „szovjet”. Az első képviselői ma is százával állnak városaink, falvaink közterein, az utóbbinak azonban köztéren ma már nyomait is alig találjuk. Pedig eredendően létrejöttüket, felállításukat a kegyeleti jelleget elfedő, s igen hasonló politikai szándékoknak köszönhetik. Erről kíván szólni ez az előadás, de mielőtt a konkrétumokra térnénk, tekintsük át röviden az alapfogalmakat, a köztéri szobrok főbb típusait, hogy mit is takar a „politikai emlékmű” terminus, s hogy ez a típus miként jelent meg Magyarországon.

A köztéri szobroknak – eltekintve most az egyházi emlékektől, feszületektől, szentháromság oszlopoktól stb. – funkciójuk alapján két alaptípusát különböztethetjük meg, a díszítő szobrokat és az emlékműveket. (Köztéren elhelyezett művekről lévén szó, hangsúlyoznunk kell, hogy bárki is kezdeményezi egy ilyen mű felállítását, az engedélyt minden esetben a hatóság adja, azaz az éppen fennálló hatalom ellenében nem lehet köztérre szobrot állítani – bár az utóbbi másfél évtizedből kétségtelenül említhetnénk ellenpéldákat is.) A díszítő szobrok alapvetően esztétikai és urbanisztikai funkcióval bírnak, felállításuk célja egy adott hely díszítése, urbanisztikai csomópontok kiemelése, ennek megfelelően az ilyen szobor szemlélője, befogadója is formai, esztétikai szempontok alapján közelít a szoborhoz.

A másik típus, az emlékművek csoportja a létrehozó szándéka és a megörökítendő emlék jellege alapján két altípusra bontható. Emlékőrző alkotásoknak nevezzük azokat, amelyek egy, a nemzeti emlékezetben megállapodott megítélésű, nem vitatott személynek, eseménynek, eszmének kívánnak fizikai jelet állítani. Funkciójuk tehát a létező hagyomány őrzése, helyhez kötése, az emlékezés helyének megteremtése. A másik altípus képviselői, a politikai emlékművek általában a közeli múltra mutatnak, olyan eseményre, személyre, eszmére, amely erősíti, legitimálja a fennálló politikai hatalmat vagy képes megjeleníteni annak politika céljait. Funkciójuk ennek megfelelően egy új hagyomány megteremtése, ennek besulykolása az emlékezetbe az állandó köztéri jelenlét által, azaz a felállító szándéka szerint ezek az emlékeztetés helyei.

Felállításuk pillanatában a 19–20. századi magyar történelemben ez utóbbi részét képezik túlnyomórészt a hősi emlékművek is. Maga a „műfaj”, a hősi emlékmű mint politikai emlékmű és mint örök időknek szánt emlékeztető jel ugyanabban a pillanatban, ugyanazzal az emlékművel jelent meg egy magyar köztéren, mégpedig 1852-ben, Heinrich Hentzi emlékművével a budai várban, az akkor Hentzi Platznak nevezett Szent György téren. Heinrich Hentzi a budai vár császári parancsnokaként esett el 1849 májusában, mikor Görgey honvédei visszafoglalták a várat, s három évvel később az uralkodó egy hatalmas, öntöttvasból és bronzból készült neogót emlékművet állíttatott emlékére.

Ennek központi eleme, melyet a korabeli szemlélő egyszerűen elhelyezése miatt nem nagyon láthatott, egy aprólékos precizitással megformált, középkori lovagi páncélba öltöztetett haldokló katona, mellette a haldokló fölé hajolva egy angyallal. Historizáló allegória a hősi halálról és üdvözülésről. S az üzenet is egyértelmű: Hentzi állt a császár oldalán, ő halt hősi halált a lázadókkal vívott küzdelemben, s az emlékmű éppen az egykori lázadókat volt hivatott erre emlékeztetni. Mégpedig egyedül és sokáig. Mikor már lehetett, a kiegyezés után állandó politikai viták kereszttüzében állt, de a mindenkori magyar miniszterelnök 32 évig kénytelen volt első pillantását a Hentzi-emlékre vetni, ha kilépett hivatala, a Sándor-palota kapuján.

A magyar honvédet a középpontba állító és feje fölé a dicsőség babérkoszorúját nyújtó Honvéd-emléket csak a forradalom és szabadságharc 45. évfordulóján sikerült fölállítani a szomszédos Dísz téren (1893), s még ezután is hat esztendeig feleselt egymással az emlékezés és emlékeztetés helye, míg 1899-ben a Hentzi-emléket – a közóhajnak eleget téve – a Budai Hadapródiskola udvarába helyezték át. Itt verte aztán szét a tömeg 1918 őszén, az őszirózsás forradalom napjaiban, ezzel egy újabb elemmel, a szobordöntéssel gazdagítva a magyar forradalmi átalakulások formálódó rituáléját.

Másfél évvel korábban 1917 tavaszán törvény rendelkezett arról, hogy „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel” (1917:VIII. tc. 2.§). A miniszteri indoklás szerint „… minden község (város) a saját területén létesítsen olyan emlékművet, amelyre a haza védelmében elesett hős fiainak nevét maradandóan bevésse. Vagyonos községnek (városnak) monumentális műemléken, a szegénynek pedig szerény táblán, de mindenesetre méltó módon és minden egyszerűsége mellett is nemes, művészi kivitelben kell megörökítenie hős fiainak nevét és emlékezetét. Oltár lesz ez az emlék minden időkön át” – mondta a miniszter. Azaz, s ezt jól jegyezzük meg: határidő nélkül ugyan, de minden önkormányzatnak saját költségén kötelező felállítania az első világháborús emlékművet az elhunytak és eltűntek neveivel.

Az eredeti cél tehát pusztán kegyeleti: megörökíteni azoknak a nevét, akik a helyi közösség tagjai voltak, de nevüket nem őrzi fejfa a helyi temetőben. Spontán, helyi kezdeményezésre korábban is emeltek már néhány helyen emlékművet az elhunytaknak, főleg a háború első, még eufórikus szakaszában. A háború végén azonban kezdeményezés évekre elaludni látszik. 1918 őszét, a háborús összeomlást az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság követték, majd 1920-ban Trianon. Ezek az évek s a következők nem igazán kedveztek az emlékműállításnak: a vesztes háború után először sokkal alapvetőbb gondokkal kellett megküzdeni. Az 1917-es, lassanként feledésbe merülni látszó törvény végrehajtásának egy újabb törvény adott lendületet: 1924-ben határozott úgy a nemzetgyűlés, hogy május utolsó vasárnapját „Hősök emlékünnepe” néven nemzeti ünneppé avatja (1924:XIV. tc.). Miként ebben olvashatjuk: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták” (1.§). S bár ebben a törvényben egyetlen szó sem esik az emlékművekről, az emléknap, az új nemzeti ünnep emlékhelyet kíván magának, s igen gyors ütemben országszerte megindul az első világháborús hősi emlékművek felállítása.

Az ezt követő négy évben – mint Kovács Ákos negyedszázada végzett kutatásaiból tudjuk – mintegy 600 első világháborús emlékművet állítottak fel az országban. Négy év 210 hét, azaz 210 vasárnap. Tehát ebben a négy évben minden vasárnap átlag csaknem három községben avattak első világháborús emlékművet valahol az országban. S bár később az ütem lassult, ha a Horthy-korszak egészét vesszük, akkor is meglepő számot kapunk: negyedszázad alatt összesen csaknem kétezer emlékmű készült, azaz átlag kéthetente három új alkotás és avatás.

Nem véletlenül hangsúlyozom az alkotás szó mellett az avatást is, ezeket az elképesztő számokat ugyanis nem magyarázza sem a kötelező jelleg, sem a kegyelet. A korszak politikája ad magyarázatot. Az, hogy Trianon után az új, revíziós és irredenta politikai céloknak megfelelő többletjelentéssel lehetett felruházni ezeket az eredetileg kegyeleti célokat szolgáló emlékműveket. Az ország megcsonkításának ténye lehetőséget adott utólagosan átértelmezni a világháború céljait. S a Horthy-korszak politikája élt ezzel. „Az ezeréves határokért meghaltak emlékére” – volt olvasható sok száz emlékművön, pedig 1914-ben, a világháború kitörésekor azokat az ezeréves határokat senki és semmi nem fenyegette. A revíziós gondolat összekeveredett a kegyelettel, mintegy felülírta azt, s még ahol maga az emlékmű semmilyen irredenta vagy revíziós motívumot sem tartalmazott, a Hősök emlékünnepén évről évre megtartott ünnepi beszédekben már ott is természetesnek hatott a megtorlás, a bosszú követelése. A kegyeleti célúnak szánt hősi emlékművek politikai emlékművekként születtek tehát meg, vagy pillanatok alatt azzá váltak a „használatuk” során.

Az alaptípusok közismertek. Hungária, a Patrona Hungariae és a pogány ősanya sajátos keveréke, „aki” a millennium idején vált Magyarország, persze az akkori, ezeréves Magyarország szimbólumává. Hasonló szerepet tölt be az ország integritását szimbolizáló címer vagy a Szent Korona fölött trónoló, azt védő turul. Gyakoriak az „ősmagyar” hősök, Lehel vezér, Csaba királyfi. A „küzdelem” allegorikus megjelenítése: harc oroszlánnal, sárkánnyal. Avagy ezek az elemek bármilyen kombinációban. No és persze maga a katona: búcsúzva, őrt állva, harcolva vagy haldokolva – az esetek többségében kínosan gondosan és korhűen mintázott egyenruhában és fegyverekkel.
Ez a precizitás olykor később gondot is okozott. Alighanem példa nélküli, ami az egyik budapesti első világháborús emlékművel történt, a Tábori vadászok emlékművével. Politikailag semleges alkotásnak tűnik, egy Horthy korabeli tábori vadász ráz kezet dualizmus kori elődjével – mindkettő korhű egyenruhában. Csakhogy a dualizmus idején e fegyvernem tagjai a csendőrökéhez hasonlatos tollas kalapot viseltek – s 1949-ben már e hasonlóság is tolerálhatatlannak bizonyult. Maga az emlékmű maradhatott, de a fejet le kellett cserélni.

Mint a fenti példából is látható, nemcsak önkormányzatok állítottak hősi emlékműveket, hanem fegyvernemek, csapattestek, szakmai csoportok is. Valamennyiük közös jellemzője, mint már említettük, hogy születésüktől politikai emlékműként funkcionáltak, egyszerűen tömeges létükkel hitelesítették azt a politikai szándékot, hogy ha százezrek adták életüket az ezeréves határokért, akkor azokat a határokat az utódoknak mindenáron vissza kell szerezni. Amint azonban 1945-tel ez a politikai háttérsugárzás megszűnt, hirtelen és strukturálisan változtak meg ezek az emlékművek. A szimbolikus mondanivaló háttérbe szorul, s előtérbe nyomulnak a nevek. Az áldozatok nevei, akiknek sírjára nem lehet virágot tenni, mert nincs sírjuk, vagy ha van is, tömegsír és igen messze. Az első világháborús emlékművek ettől a pillanattól kezdve töltik be csak és kizárólag az eredeti szándék szerinti kegyeleti jellegüket, szűnik meg politikai emlékmű funkciójuk. Ennek megfelelően túlnyomó többségük változatlanul a helyén marad a szocialista korszakban is. Csak az irredenta jelképeket vagy túlzott óvatossággal annak minősített feliratokat vésik le róluk, meg persze előfordulnak helyi túlkapások, mikor például a turult mint a betiltott Turul Szövetség jelképét távolítják el első világháborús emlékművekről.

Budapesten például egyetlen első világháborús emlékmű esett áldozatául a túlzott éberségnek, az I. honvéd és népfölkelő gyalogezred Fővám téri emlékműve. A szoborcsoport a Duna felé nézett, s egy gránátot dobó öreg népfölkelőt és egy puskatussal lesújtani készülő fiatal honvédet ábrázolt. Egészen addig semmi baj nem volt vele, míg pontosan vele szemben, a Duna túlsó partján, a Gellérthegy ormán fel nem állították 1947 áprilisában a szovjet emlékművet. Ettől a pillanattól azonban a két szobor összhatása meglehetősen groteszk képet eredményezett. Sajnos megfelelő beállítású korabeli fotó erről az összképről nem került még elő, de ismerve az első világháborús emlékmű helyét és méretét, úgy gondolom, hogy a Vásárcsarnok főkapuján kilépő a Duna felé pillantva azt láthatta, hogy a levegőbe emelkedő puskatus pillanatokon belül lesújt a perspektivikusan vele egy „magasságban” lévő szemközti szovjet emlékműre. És az első világháborús emlékmű sorsa ezzel megpecsételődött.

A szocialista korszak amúgy nem szerette ezeket az emlékműveket, nacionalistának tartotta őket, de kegyeleti funkciójuk, a felvésett nevek miatt kénytelen volt eltűrni létüket. Mindez persze a második világháború során megsérültek helyreállítására nem vonatkozott. A romossá vált Tüzéremlék vagy a Haditengerész emlékmű végleg eltűnt Budapestről. Sok helyütt, főleg kisebb községekben aztán a rendszerváltozás után új márványtáblák kerültek fel az első világháborús emlékművekre, új nevekkel: a második világháború és 1956 helyi áldozatainak neveivel.

Merthogy általában vett második világháborús hősi emlékművek nem készültek a szocialista korszakban. Amik készültek, azok ennek a lehetséges típusnak csak egy szűk szeletét képviselték, s ezt elnevezésük is kifejezte: szovjet hősi emlékművek. Ez az emlékműtípus magával a szovjet hadsereggel együtt érkezett meg Magyarországra, olyannyira együtt, hogy az első négyet már 1945. május 1-jén felavatták, hármat Budapesten, egyet pedig Debrecenben. A következő hónapokban és években aztán tucatjával majd százával épültek szovjet hősi emlékművek a városokban és falvakban. Bár köztereken álltak, sok közülük valójában síremlék, mert a harc közben a közparkokban és tereken elhantoltak sírjait jelöli. Felállításuk motivációit kiválóan mutatja a központi emlékmű létrejöttének története a budapesti Szabadság téren.

A teret a két világháború között félhivatalosan az „irredenta emlékek tereként” is emlegették, mert a Horthy-korszak valóságos irredenta „skanzent” rendezett itt be. Itt álltak a tér északi félköríves záródásának négy járdaszigetén az elszakított országrészeket jelképező irredenta szobrok. Előttük a trianoni virágágy, benne az évszaknak megfelelő virágokból kirakva a nagy és a csonka ország térképe, köriratként a Magyar Hiszekegy ugyancsak virágokból. A virágágy déli oldalán az Ereklyés Országzászló, szembefordulva az irredenta szobrokkal, a Trianon elleni tiltakozásként állandóan félárbocra eresztett lobogóval, a zászlórúd csúcsdíszeként Horthy esküre emelt jobbjával. De a téren állt még a Magyar Fájdalom szobra és 1940-ig a Magyar Feltámadásé is, mikor is ez utóbbit a „visszatért” Kassára szállították – hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Ezt a teret nézte ki a szovjet városparancsnokság a központi emlékműnek már akkor, amikor a budai várért még javában folyt a harc, s kilenc nappal annak befejeződése után, 1945. február 22-én polgármesteri határozat jelöli ki az emlékmű helyét az országzászló mögött, délnek forduló homlokzattal. E határozat tehát kétfelé bontja a teret, északon meghagyja a zárt irredenta szoboregyüttest, az ettől délre, a tér közepén felállítandó szovjet hősi emlékmű pedig a tér déli részét kapná saját tereként. Csakhogy nem így történt. Bár magyar szobrász tervezte az emlékművet és a kivitelezést is magyarok végezték, a munkálatokat végig a szovjetek irányították, ők döntöttek az emlékmű helyének megváltoztatásáról, hogy az végül a trianoni virágágy helyén épült fel, s ők bontatták el az ekkor már kétségtelenül útban lévő Országzászlót. (Bár ez utóbbi hónapjai – miként az irredenta szobrok negyedévvel későbbi eltávolítása mutatja – a szovjet közreműködés nélkül is meg voltak számlálva.) A Polgármesteri Hivatal szerepe az egész folyamatban csupán annyi volt, hogy kifizette a szovjetek által megrendelt munkákat.

Maga az emlékmű tisztán építészeti alkotás, tetején szovjet csillag, az obeliszken a Szovjetunió címere, alul egy domborműves tábla, a kettő között az ilyen típusú emlékművek majdani állandó eleme, a Sztálin által jóváhagyott, „Вечная слава героям…” Örök dicsőség a hősöknek… kezdetű felirat. Amiből ráadásul a címzett, a magyar szemlélő aligha értett valamit, hisz ekkor még igen kevesen ismerték a cirill betűket.

Minek tekintsük ez? A győztes arroganciájának megnyilvánulása a legyőzött fölött? Kétségtelenül az is, de csak a hely megváltoztatása és az Országzászló lebontása. Magát az emlékmű létesítését az elesett katonák emlékére a magyar hatóságok is természetesnek tartották – ha a sietségen olykor csodálkoztak is, hiszen az építőanyag és a munkáskéz elsősorban a házakhoz kellett volna. Megtehette ezt a szovjet parancsnokság? Az 1945. január 20-ai szovjet–magyar fegyverszüneti szerződés értelmében teljes joggal megtehette, hiszen a majdani fegyverszünet életbe léptéig, azaz ténylegesen 1947 szeptemberéig Magyarország jogi státusa legyőzött, megszállt ország, ahol még például filmek bemutatását is engedélyeztetni kellett a Szovjet Főparancsnoksággal.

A budapesti eset egyébként nem egyedi, mindenütt ez történt, ahol Vörös Hadsereg megjelent. A szomszédos Bécsben augusztus közepén, 128 nappal a harcok befejeződése után egy 20 m magas oszlopon álló, 12 m magas, zászlót tartó bronzkatonát avattak fel egy 300 m3 márványból készült félköríves balusztrád centrumában. A bécsi hatóságoknak viszont még annyi szerepük sem volt, mint a budapestieknek: a szovjet parancsnokság mindent maga intézett, hogy mire a nyugati szövetségesek megérkeznek Bécsbe, már álljon az emlékmű.

Miért e hallatlan sietség, és miért e tömegesség? A kegyeleti szempont mellett, mintegy azt kihasználva, az áldozatból erőt merítve és felmutatva szerepük az, hogy erőt és hatalmat sugározzanak. Az emlékművek jelenlétükkel a megszállók jelenlétére emlékeztetnek nap mint nap. Kétségtelen, hogy a megszállt országokból kikényszerített hálanyilatkozatok ezek a művek. Kétségtelen az is, hogy a szovjet hadsereg nem demokráciát és szabadságot hozott, hanem kevesek által akart, évtizedekig tartó szocializmust és korlátozott szuverenitást, de ugyanakkor akár „meg”-, akár „fel”-, de mindenképpen „szabadulást” is a német megszállás és a nyilas téboly alól. És végül az is kétségtelen, hogy – igaz, igen bőkezűen bánva saját katonái életével, de – mégis csak a Vörös Hadsereg katonái haltak meg tízezrével ezért. Bécsben már megértették, hogy a Schwartzenberg Platzon álló monumentum erre emlékeztet, nem pedig az Ausztriában tíz évig tartott szovjet megszállásra. Fákat ültettek köré, melyek takarják, de utoljára 1962-ben kísérelték meg lerombolni az emlékművet, utána még évekig rendőr vigyázta, ma azonban már senkit nem zavar. Magyarországot másfél évtizede hagyták el a szovjet csapatok. Azóta volt már példa rombolásra és kegyeleti megőrzésre is.

Hogy a szovjet hősi emlékművek fő típusait is bemutassuk, a kezdetben rohamtempóban készült, tisztán építészeti alkotásokat kizárólag figurális művek követték. A szovjet katonának ugyanolyan korhű és realistán ábrázolt egyenruhában és fegyverzettel kellett megjelennie az emlékműveken, mint korábban az első világháborús magyar katonáknak.

Az 1940-es évek végén beköszöntő szocreál korszak aztán – legalábbis a szándékok szintjén – az abszurditásig fokozta a realitás iránti igényt. Jól példázza ezt a két parlamenter-szobor esete. A Steinmetz-szobor pályázati kiírásában szerepelt, hogy a „kétalakos megoldás” legyen „egy szovjet katonát hátba támadó ellenséggel”. Az „ellenség” megjelenítése már önmagában képtelenség egy köztéri szobron. Nem is csoda hát, hogy a beérkezett pályázatoknak aztán azt vetették a szemére, hogy „a gyilkos német katona” „monumentális” és „majdnem rokonszenves”, vagy hogy „az orgyilkos germán” „fantomszerű”, a parlamenter meg viseljen felismerhetően szovjet tiszti egyenruhát. A zsűri aztán végül belátta, hogy lehetetlent kívánt, s végül egy szintén kétalakos, de két szovjet katonát ábrázoló művet avattak fel.

Az abszurditás azonban fokozható. Két évvel később az Osztapenko-szobor pályázatára érkezett egy laikus leírás is egy elképzelt emlékműről. Eszerint a szobormű főalakja „…egy hajadonfős, oroszinges (válljelzéssel), orosz csizmás és csak derékszíjjal látható katonaalakot ábrázoljon. Egyik kezében olajág, másik kezében egy fehér zászlót jelképező zászlócska legyen… A mellékalak egy porosz csizmás, rohamsisakos német katonaalak legyen, akinek úgy a sisakján a porosz sas, mint karján az SS-jelzés kidomborodjék.

Derékszíjában kézigránátok és bajonett-tok legyen, míg a jobb kezében lévő bajnét [sic!] Osztapenko hátába legyen vágva. A mellékalak egy gnóm-szerű és a szúrásba belegörnyedő vigyorgó alak legyen, amely azonban a 3 méteres főalak mellett törpüljön el. Tekintettel arra, hogy rajztehetségem nincs, így csak leírásban adom be pályázatom, amit azonban kérek így is elfogadni, és annak alapján a rajzot vagy a modellt elkészíttetni.” Viccnek tűnhet, de az előzővel párhuzamba állítva nem az. S a sors fintora, hogy ebből a pályázatból egy valódi, erős hatású műalkotás született, mely akkor is az marad, ha ma az ábrázolt tartalom, a szovjet katona miatt csak a Szoborparkban látható.

1956-ban ezeknek a szovjet hősi emlékműveknek jó részét ledöntötték, ezáltal a Kádár-korszak lehetőséget kapott némi korrekcióra. A leromboltak pótlására készült emlékművek (és persze a szaporodó újak is) elemelkednek a konkrét szituációtól, a foto-realista szovjet katonától. Először a széttárt karú, bilincseiket vesztett férfiak jelennek meg, később a nők és galambok veszik át a főszerepet a szovjet hősi emlékműveken. Ezeken már tényleg csak a felirat és a csillag mutatja, miről is van szó, néhány ezek közül éppen ezért a rendszerváltás után is a helyén marad. Pedig a szovjet emlékművek is éppúgy elvesztették politikai töltetüket, ideológiailag kiürültek a szocializmus megszűntével és a szovjet csapatok távoztával, ahogy a revíziós politika megszűntével elvesztették ilyen jellegüket az első világháborús emlékművek is.

A békés rendszerváltást forradalmi elemekkel felülírni akarók dühének sok érték is áldozatul esett, mivel az eddigre már kialakult forradalmi rituálé állandó elemévé vált szobordöntés, a múlt rendszer szimbólumainak megsemmisítése adekvát és látványos akciónak tűnt. Csak egy példát említve végezetül: a Budapest III. kerületében, Csillaghegyen állt szovjet emlékművet, egy Niké-szerű, ötágú csillaggal díszített pálmaágat tartó, csupa lebegés nőalakot önkormányzati képviselők döntötték le, mert nem értettek egyet a Fővárosi Közgyűlés azon döntésével, miszerint elegendő lenne a csillagot levenni. A helyére tervezett „nemzeti emlékhelyből” azóta sem lett semmi, a szobor viszont Flóra néven ma Bátonyterenyét díszíti az egykori Lenin-szobor talapzatán – csillag nélkül.