Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett – derül ki Ungváry Krisztián előadásából.

Elhangzott a Történelemtanárok (16.) Országos Konferenciáján

Az utóbbi idők ügynökbotrányainak érintettjei általában kényszerhelyzetükre hivatkoznak. Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett. Az ügynökiratok tanúsága alapján azonban a kényszerpályákon belül is nagy volt az egyének mozgástere. Az alábbiakban áttekintjük a beszervezések típusait, majd néhány élettörténettel világítjuk meg azokat a kényszereket és lehetőségeket, amelyekkel a beszervezettek vagy beszervezendők szembesültek.

Az ügynöki hálózat

1971-től annak érdekében, hogy meg tudják különböztetni egymástól a különböző módszerekkel beszervezett és ezért eltérő módon használható hálózati személyeket, három kategóriát vezettek be. Az informátorok, valamint a jól dolgozó, „hazafias alapon” beszervezett ügynökök válogatott csoportját ezt követően titkos munkatársnak (tmt.) nevezték. Ebbe a kategóriába az ügynökök kb. 9%-a került , érdekes jelenség, hogy őket elsősorban a katonai elhárítás foglalkoztatta. A tmt. kategóriába az kerülhetett, aki „elvi, hazafias meggyőződésből fakadó hivatástudattal, magas fokú áldozatkészséggel és kezdeményezően vesz részt a titkos együttműködésben.”

A „titkos megbízott” (tmb.) a világnézeti nevelésben előrehaladt személy, aki már az operatív technika kezelésére (lehallgatókészülék, rejtett kamera) is alkalmazható volt, de rezidens már nem lehetett. Ebbe a kategóriába tartozott a hálózati személyek kb. 80-85%-a.

Ügynöknek azokat a személyeket minősítették, akiket pressziós alapon vagy anyagi érdekeltség alapján szerveztek be. Azokat az ügynököket, akik hálózati lehetőségeik és képességeik alapján csak korlátozott munkavégzésre voltak képesek, informátornak minősítették. Az 1970-ben kelt belső utasítás megszüntette az „informátor” kategóriát és leszögezte, hogy

A minősítéseket (tmt., tmb., ügynök, informátor), valamint a beszervezés alapját a hálózati nyilvántartást jelentő ún. 6-os kartonon fel kellett jegyezni. A beszervezési alap lehetett hazafias, pressziós, anyagi érdekeltség vagy ezek kombinációja. Sajnos az állambiztonság magát is becsapta azzal, hogy „hazafias alapnak” tüntetett fel kényszerrel történt beszervezéseket. Bár az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelveit rögzítő 1972-es belügyminiszteri parancs leszögezte, hogy szigorúan tilos a hazafias alap mellett bármilyen nyílt vagy burkolt pressziót alkalmazni, a gyakorlat ennek ellentmondott. A Rendőrtiszti Főiskola 1982-es jegyzetéből kiderül, hogy a „hazafias alap” mögött is gyakran zsarolás állt: „törekednünk kell arra, hogy a jelölt lehetőleg minél rövidebb időn belül a terhelő adatok alapján kilátásba helyezett felelősségre vonás helyett a hazafias meggyőződés alapján szerveink segítségét válassza.”  Ugyanez áll az 1970-es BM utasításban is: „A terhelő vagy kompromittáló adatok bizonyos mértékben kényszerítő erővel bírnak. A jelöltenek azonban ebben az esetben is értésére kell adni, hogy választhat a titkos együttműködés és a felelősségrevonás, illetve a várható következmények között.” (kiemelés az eredetiben)  Konkrét példák, mint Tar Sándor író ismertté vált beszervezése is azt bizonyítják, hogy az állambiztonsági szervek minősítései nem adnak megfelelő tájékoztatást az ügynökök motivációjáról. Ebből következik, hogy a „hazafias” alapú beszervezések önmagukban semmit sem jelentenek.

Minden beszervezést környezettanulmányozás előzött meg, a beszervezendő személyről javaslatot kellett készíteni, amelynek tartalmaznia kellett a jelölt közvetlen és perspektivikus feladatainak ismertetését, hírszerző lehetőségeit, alkalmasságának és megbízhatóságának indoklását, a beszervezés alapját és végrehajtásának tervét, a nyilatkozatvétel szükségességének vagy mellőzhetőségének indoklását, valamint a beszervezésen résztvevők megjelölését. A beszervezési javaslatot minden esetben engedélyeztetni kellett, erre általában az alosztályvezető, MSZMP-tagok esetében csoportfőnök-helyettes volt jogosult. Csak eseti tevékenységgel megbízott személyek hálózati fogalkoztatása tilos volt, őket mint „társadalmi kapcsolat” vagy „alkalmi társadalmi kapcsolat” tartották nyilván.

A magyar állambiztonság specifikuma a laza, formális elkötelezettséget nem jelentő együttműködési kategóriák elburjánzása. Ez a fajta együttműködés a köztörvényes vonalon minden országban természetes és meghatározó jelentőségű, de a totális diktatúrákban általában háttérbe szorul. A nyílt terrort alkalmazó diktatúrák számára létkérdés, hogy informátorai zsarolhatóak legyenek, hiszen önként csak kevesen vállalnák az együttműködést. A kádári Magyarországon, ahol a lakosság jelentős része megkötötte alkuját a diktatúrával, természetes volt az állammal történő együttműködés.

Az állambiztonság pszichológusai tudták, hogy csak felesleges szorongást okoz, ha olyanokkal íratnak alá titoktartási nyilatkozatokat, akik a legszívesebben kötelmek nélkül működnének együtt és ezért a rendszer puhulásával egyre inkább előtérbe kerültek a „hivatalos kapcsolat”, „alkalmi kapcsolat”, „társadalmi kapcsolat” kategóriába tartozó személyek. Ők munkájukért nem kaptak semmit, de fedőnévvel sem rendelkeztek és az információt általában szóban adták, az iratokban általában csak monogrammal említették őket. Együttműködésük szigorúan önkéntes volt és őket mindig munkahelyükön keresték fel a belügy illetékesei. Szükség és hajlandóság esetén bármelyiket beszervezhették SZT-tisztnek vagy hálózati személynek.

A „hivatalos kapcsolat” vezető munkahelyéből adódóan segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Minden vállalatigazgató, személyzeti osztályvezető, főszerkesztő vagy vezető állású közigazgatási tisztviselő „hivatalos kapcsolatnak” számított, mivel a pártállamban elvileg nem is volt lehetséges, hogy ilyen állásokba nem rendszerhű személyeket neveznek ki. Igen ritkán mégis előfordult, hogy a hivatalos kapcsolat maga is állambiztonsági megfigyelés aál került, mint pl. Ilia Mihály, a Tiszatáj főszerkesztője, aki egyrészt az állambiztonság célszemélye volt „Szerkesztő” fedőnéven és 1972-1989 között folyamatos figyelés alatt tartották, másrészt funkciójából adódóan a szerv „hivatalos kapcsolatként” tartotta nyilván.

A társadalmi kapcsolat a kor definíciója szerint „szocializmushoz hű személy, aki felkérésre alkalmilag vagy folyamatosan segíti az állambiztonsági szerveket.” Ebbe a kategóriába esett az a személy, aki az állambiztonság számára érdekes célszemély felé információszerző lehetőséggel rendelkezett, például mellette lakott vagy munkahelyén dolgozott.

A hálózati személyek típusait jól illusztrálja egy konkrét objektumon belüli munka. A III/III-A alosztály, amely a párt és kormány vezetőinek védelméről gondoskodott, a III/III-5 osztállyal közösen az Állami Operaházban is működtetett hálózatot. Itt 1978-ban 330 műszaki dolgozó volt állásban, közülük veszélyes személyként 1 alapnyilvántartásban, 6 pedig kutató-nyilvántartásban szerepelt. Négy volt hálózati személy mellett (a politikai megbízhatatlansága miatt kizárt nézőtéri dolgozó „Frigyes”, a karrierista világosító „Nagy Zoltán”, az öltöztető és MSZMP tagsága miatt leépített „Hangos Mihály” és a III/IV. csoporttól átadott kellékes „Fekete Leopárd”) négy hivatalos, 12 társadalmi kapcsolat állt a szerv rendelkezésére, tehát eben az időpontban aktív és a III/III-nál foglalkoztatott hálózati személy egy sem dolgozott! A III/I. és III/II. csoportfőnökségek ugyan bizonyára tartottak az objektumban hálózatot, de arról a III/III. csoportfőnökségen dolgozók elvileg nem tudhattak. Az Erkel Színházban ugyanebben az időszakban 1 tbm. és 9 társadalmi kapcsolat állt a szerv rendelkezésére. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az állambiztonsági munka túlnyomó többségét az egyes munkahelyeken nem az ügynökökkel végeztették el!

A hálózati munka során komoly gondot jelentett az állomány állandó és a BM értékelések szerint „a kívánatosnál gyorsabb” fluktuációja. Egy 1969-ben kelt jelentés szerint 1957 óta éves átlagban az ügynökök 1/6-át kellett kizárni.  A foglalkoztatás ideje átlagban csak két évet tett ki, azért csak ennyit, mert az újonnan beszervezettek jelentős része már A nagyméretű fluktuáció később sem szűnt meg, 1974 és 1977 között például a hálózati személyek 40%-át zárták ki.  A nagyméretű fluktuációt jellemzi, hogy 1956 és 1989 között összesen  ??? darab beszervezési dossziét iktattak, miközben az ügynöki állomány szinte soha sem haladhatta meg a 6-8.000 főt. Egy 1977-es kimutatás szerint a teljes ügynöki állomány szolgálatba állásának statisztikája a következő volt:

A statisztikai kimutatásból leolvasható, hogy az ügynöki állomány 24%-a több mint 14 éve volt szolgálatban. A lelkes, túlbuzgó ügynökök jelentős részben ebből a csoportból kerültek ki. Az ügynöki állomány 48%-a tudott felmutatni legalább 8 éves „munkaviszonyt”. Az 1957 és 1969 között beszervezett ügynökök igen jelentős része a Kádár-rendszer elején intézményesített megtorlások kapcsán került az állambiztonsági szervek látókörébe, ezt bizonyítják az 1957 és 1961 közötti kiugróan magas ügynöklétszámok is.

A hálózatból történő kizárások

Az állambiztonsági szervek nem tudták szükségleteiknek megfelelően bővíteni a hálózat létszámát. Az 1970-es évek második felétől éves átlagban mintegy 2000 ügynököt szerveztek be és ugyanannyit ki is zártak. A kizárások általában a frissen beszervezett ügynököket érintették a leginkább. A kizárásokra több ok is alapot szolgálhatott. Elvileg minden hálózati személyeket foglalkoztató szervnek folyamatos feladata volt a hálózati munka értékelése és az alkalmatlanok kizárása. 4-6 évenként központi felülvizsgálati, átvilágítási akciók során kampányszerű kizárások történtek, mint például 1973-ban, amikor egy év alatt 3267 személyt zártak ki. A tömeges kizárások egyik oka a határőrségnél és a katonai elhárításnál értelmetlenül felduzzasztott ügynöki létszám volt, a kizártak 52%-a ebbe a két kategóriába tartozott. Az 1973-as kizárások okait a következő táblázat foglalja össze:

Hálózati személyek kizárásának okai 1972. december 31 és 1973. augusztus 31. között.

A statisztikai kimutatás „egyéb” sora feltehetően döntően olyan eseteket tartalmaz, akik így vagy úgy kibújtak a hálózati munka alól. Erre utal, hogy az újonnan beszervezettek fele a második tartótiszti találkozóra már el sem jött. Az egyéb kategórián belül párttagságra és családi körülményekre az összes kizárt egy illetve két százaléka hivatkozott. Az 1973-as jelentés szerint (kiemelések az eredetiben): „…az alkalmatlannak bizonyult hálózati személyek egy része az esetenként előtérbe került statisztikai szemléletből adódik, amikor a kitűzött számszerű fejlesztés teljesítése érdekében háttérbe szorultak egyes tartalmi célszerűségi követelmények. Ebben az időszakban főszerepet játszott a beszervezhetőség /’ki hagyja magát’/

A felülvizsgálat tapasztalatai szerint éppen a számszerűség teljesítése érdekében előfordult, hogy a beszervezési javaslatokban a jelölt lehetőségei vagy tulajdonságai /esetenként mindkettő/ ’lakkozást’ kaptak, nem feletek meg a realitásnak. Ez a közös munka során éreztette hatását, az ilyen hálózati személy nem segítséget, hanem felesleges terhet jelentett az operatív szerv számára.

A felülvizsgálat felszínre hozta, hogy a szubjektív tényezők szerepét nem mindenütt kezelték a jelentőségének megfelelően, s ez jelentős mértékben visszahatott a hálózati munkára. A legkirívóbb hibák voltak ezen a területen:

• 
  
  a hálózati személyek „eszközként való, rideg kezelése, parancsoló hangnem, esetenként burkolt fenyegetés alkalmazása, lekezelés:
  
  
• 
  
  kisebb mértékben ennek fordítottja: a feladatok számonkérésének elmulasztása, különböző mulasztások hallgatólagos tudomásul vétele
  
  
• 
  
  a politikai nevelés, magatartási vonal alakítása, módszerbeli segítségnyújtás kampány-jellege, illetve elmaradása,
  
  
• 
  
  a hálózati személy egyéni problémái iránti érdektelenség. Ennek fordítottja, a végzett munkával arányban nem álló kényeztetés /anyagi juttatás, útlevél, jogosítvány ügyek, stb. mértéknélküli intézése/.

Néhány szerv munkájában az utóbbi években egy sajátos ellentmondás alakult ki. A korszerű munka követelményeinek megfelelően előtérbe került a magasan kvalifikált hálózat kialakítása. Ennek során beszervezésre került jelentős számú, felsőfokú képesítéssel rendelkező, sokoldalúan képzett, szakterületén jelentős tekintéllyel bíró személy. A hálózattartó operatív tisztek egy részének műveltsége olyan mértékben elmarad tőlük, amely nem hidalható át, még az azonos, vagy esetleg magasabb politikai képzettséggel, tapasztalattal sem. Esetenként azonban ez sincs meg a kielégítő mértékben.”

A hálózati személyek között 1977-ben 16,% volt a párttag, őket zömmel a katonai elhárítás és kémelhárítás foglalkoztatta. Minden jel szerint az egyébként nem nagy hálózati létszámban a magyar értelmiségi elit messze felülreprezentált volt: erre utal, hogy a 8 általános vagy ennél alacsonyabb végzettségűek aránya 1977-ben csak 2,2% volt. Egy 1973-es adat szerint a hálózat  34,4% rendelkezett felsőfokú végzettséggel.

Az ügynökök rendkívül eltérő módon dolgozták fel helyzetüket. Akadtak, akik kifejezetten hősiesen viselkedtek a rájuk nehezedő nyomással szemben, és bár beszervezési nyilatkozatot írtak alá, nem voltak hajlandóak elárulni másokat. Mások (az ügynökök túlnyomó többsége) viszonylag passzív módon teljesítették a velük szemben megfogalmazott elvárásokat, de voltak olyanok is (nem sokan) akik túlteljesítettek. Mindez egy idő után függetlenné vált az eredeti beszervezési alaptól. Az alábbiakban bemutatásszerűen közlünk ezekre példákat.

Túlbuzgó ügynök: Ebbe a kategóriába tartozik Hargitai János MAHART osztályvezető, akiről tartótisztje, Kemenesi Béla őrnagy 1956 decemberében a következőket jelentette:
„Az együttműködés alatt őszinte embernek ismertem meg. Erre jellemző, hogy még az együttműködés elején közölte velünk, hogy a nyilas pártnak tagja volt, illetve oda belépett. A belépésen kívül sem politikai, sem pedig anyagi támogatásban nem részesítette a nyilaspártot. Ezt az elvi alapon való jó együttműködés végett tisztázta.
A hálózatból való kizárása kb. 1955-ben történt meg, mivel MDP tag volt. Együttműködésünkből megállapítható, hogy minden erővel azon volt, hogy az ÁVH munkáját segítse.
Az ellenforradalom felszámolása idején kb. 1956 november 15-e körül a November 7. téren [ma ismét Oktogon U.K.] találkoztam vele. Én az első pillanatban tartózkodva közeledtem felé, de ő igen megörült találkozásunknak. Érdeklődött körülményeim felől és kérdezte, hogy milyen segítségre volna szükségem. Felajánlott segítségét elhárítottam. Ekkor közölte velem, hogy most kapott nagyobb összegű prémiumot, még otthon nem járt, így családja nem tud a pénzről. Felajánlotta, hogy nagyon szívesen nekem adja és ha majd egyszer abban a helyzetben leszek, hogy visszaadjam, akkor elfogadja tőlem. Én különböző ürüggyel elhárítottam segítségét, de igen jól esett ilyen értelmű közeledése. Meg kell jegyeznem, hogy ekkor a karhatalomban voltam, de mint ’munkanélkülit’ állítottam be magam előtte.”

Érdemes szemügyre venni azokat a helyzeteket, amelyek a hálózati személy kizárásához vezettek: A komárom megyei Rendőrfőkapitányság politikai osztályának 1970-ben készült jelentése több ilyet is felsorol:
„Kiss Péter” fn. inf. 1967 augusztusában lett beszervezve hazafias alapon, és 1968 márciusában zártuk ki. Az előzetes tanulmányozás jónak látszott. A személyes megismerés alkalmával készségesnek mutatkozott. Becsületbeli kötelességének tartotta, hogy az általa észlelt rendellenességekről a belügyi szerveket tájékoztassa. A beszervezést szívesen vállalata, azonban a találkozókra nem járt el, jelentést nem adott. Arra hivatkozott, hogy a beszervezése óta nagyon nyugtalan, attól fél, hogy őt is megölik, mint az általa olvasott kémregényekben szereplő ügynököket. Lakhelyétől távol vállalt munkát, hogy ezzel is okot szolgáltasson a kapcsolat megszakítására.
„Csik István” (…) a tanulmányozás során úgy tűnt, hogy az együttműködést szívesen fogja vállalni. Egyes személyekről őszintén elmondta a véleményét, és felhívta az operatív tiszt figyelmét hogy bármikor felkeresi, szívesen rendelkezésére áll.
A beszervezés után gyávának mutatkozott. Lelkiismereti problémái voltak. Arra hivatkozott, hogy felesége előtt nem tud titkot tartani. Szakmai munkáját sem tudja azóta rendesen végezni, munkatársai ezt szóvá is tették neki. Nem mer az emberek szemébe nézni, fél a dekonspirációtól. Az operatív tiszt megpróbálta a válságos időszakon átsegíteni, de újabb aggályok merültek fel nála és kérte, hogy keressenek mást helyette.
(…)
Három fő igen alacsony műveltségű, politikailag képzetlen személy volt. 1966-67-ben lettek beszervezve hazafias alapon. Az írás és fogalmazás nehezükre esett, csak az operatív tiszt diktálására tudták jelentésüket leírni. Tehetetlenségüket ők maguk is felismerték és kérték a kapcsolat megszakítását. A többi négy főnél 1964-1967-ben lettek beszervezve – a túlzott italfogyasztás, betegség, féltékenység akadályozta a jó együttműködést.
(…)
„Oroszi György” informátor (…) Az együttműködést vállalta, de titoktartási nyilatkozat megírása elől elzárkózott. Jelentéseit csak szóban adta. 1968 tavaszán már egy írásos jelentést is adott, ugyanakkor közölte a vállalat igazgatójával, hogy a rendőrség már egy éve zaklatja a vállalatra vonatkozóan adatokat kérnek tőle. Az igazgató elmondta a főmérnök titkárnőjének, s az közölte az operatív tisztel a történteket.”
(…)
„Dezsőffy” István fn informátor 1969 februárjában lett beszervezve hazafias alapon ifjúsági vonalra. 1969 szeptemberében zártuk ki. A tanulmányozás során az operatív tiszt figyelmét elkerülte, hogy veleszületett ideggyengeségben szenved. A beszervezés után neuraszténiás tünetek mutatkoztak nála, álmában többször felkiabált. Apja kifaggatta, akinek elmondta, hogy a rendőrség állandóan zaklatja, olyan megtörtént eseményekről faggatják, amihez semmi köze. Tagadta, hogy apjának a beszervezését elmondta, de az következtetni tudott az eseményekre mert 9 hónappal korábban ugyanaz az alosztály őt is beszervezte. A találkozókról elmaradt, feltehetően apja utasítására tagadta meg az együttműködést.
„Várnai Lajos” fn. inf.  – előbbi apja – 1968 májusában lett beszervezve ideológiai vonalra. 1969 augusztusában zártuk ki. Csak kétszer adott írásos jelentést, a továbbiakban csak szóban adott információt az érdekelt személyekről. Miután megtudta, hogy fiával a rendőrség foglalkozott, közölte az őt tartó operatív tiszttel, hogy az esetet felháborítónak tartja és a továbbiakban nem hajlandó eljárni a találkozókra.
(…)
„Szigeti Attila” fn ügynök, egyházi személy, 1966 február hóban lett beszervezve, hazafias alapon. 1969 májusában zártuk ki. Az együttműködést vállalta, de kijelentette, hogy írásban nem hajlandó jelentést adni, és ehhez mindvégig ragaszkodott. Feladatát csak vonakodva hajtotta végre, a vezetésére irányuló törekvések elől mereven elzárkózott. Csak a feltett kérdésekre volt hajlandó válaszolni. A belügyi szervekkel való kapcsolatát a rendház védelmére kívánta felhasználni. Arra törekedett, hogy megtudja, milyen értesüléseink vannak a rendházról és egyes személyekről. Csak a rendőrkapitányságon vagy a saját irodájában akart találkozni. Lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy a rendtársairól információt adjon. Konkrét adatok nincsenek, de alapos a gyanú, hogy a rendház vezetői tudtak a belügyi szervekkel való kapcsolatáról.
(…)
„Kiss Sándor” fn. informátor 1967 februárjában lett beszervezve hazafias alapon ifjúsági vonalra. 1968 májusában zártuk ki. Csak az első találkozón jelent meg, feladatát akkor sem hajtotta végre. Velünk való kapcsolatát állampolgári jogai megsértésének tekintette és kijelentette,: ha nem szakítjuk meg vele a kapcsolatot, az intézet fegyelmi bizottsága előtt fog nyilatkozni. Tanítóképzős hallagató volt.
(…)
„Vértes László” fn.íügynök egyházi személy 1966 decemberében lett beszervezve erkölcsi kompromittáló adatok alapján. 1968 feburárjában zártok ki. A találkozókon pontosan megjelent, de jelentést csak szóban adott olyan dolgokról, amelyekről gondolta, hogy mi is tudjuk. Lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartotta ezt a munkát, mely idegállapotára nagy kihatással volt és félt a súlyosabb idegösszeroppanástól.
A kizárások esetenként extrém helyzetekből adódtak: A fejér megyei alosztály 1969-es jelentése több ilyet is felsorol:
„Magyar Tamás” fn informátort 1964-ben szerveztük be hazafias alapon veszélyesek ellenőrzésére. A tartás során feladatát jól ellátta. Felesége féltékenységből eredően felfigyelt távollétére, ezért ruházatát titokban többször átkutatta. Az egyik alkalommal a találkozón tartója nem jelent meg és az informátor az előre elkészített jelentését gyanutlanul a zsebében hagyta. Felesége ruházatát átkutatva a hálózati jelentést megtalálta, férjét felelősségre vonta, azt az informátor jelentette. Az asszonyt felkerestük és mivel ellenezte férje velünk való kapcsolatát, titoktartási nyilatkozatot vettünk tőle, férjét a hálózatból kizártuk.
(…) A „Duna fedőnevű T lakásgazda 1967-en lett beszervezve. A lakáson „Baba” fn. ügynök egyik beszámoltatása és felelősségre vonása során hangosan zokogott, amire a szomszédok felfigyeltek. Kilesték az odajáró operatív tisztet, akiről gyanították hogy rendőr, és az odajárás a házban beszédtéma lett. A teljes dekonspirálódás elkerülése végett a lakást megszüntettük.

Halálos szorításban: Hátszegi-Hatz Ottó ügye

A kizárási esetek jól mutatják az 1960-as évek végének mozgástereit. A Rákosi-rendszerben és a korai kádárizmusban a BM természetesen jóval szigorúbban bírálta el ügynökei renitens magatartását. Éppen ezért különlegesen figyelemre méltó, hogy még a legsötétebb diktatúrában is nem kevesen voltak, akik nem vállalták az együttműködést, vagy ha formailag ügynöki munkát is végeztek, igyekeztek kivonni magukat az együttműködésből. Ilyen eseteket még azoknak a körében is találunk, akiknek sok vesztenivalójuk volt.

Az 1960-as évek végig a BM ellenségképében kiemelt helyet foglaltak el a „horthysta erőszakszervezetek” tisztjei. Közülük is különleges figyelem járt a volt VKF-2 (katonai hírszerzés és elhárítás) vezetőinek, akiket általában már a szovjet hadifogság alatt 10-25 éves börtönbüntetésre ítéltek, majd 1955-ös kiadatásuk után Magyarországon válogatott presszióknak vetettek alá. Esetükben nem lehetett tudni, mikor válnak valamilyen új koncepciós per áldozataivá – „jogalapot” ehhez a kommunista rendőrég bármikor produkálhatott. Ezzel függött össze, hogy a Magyarországon maradt VKF-2-es tisztek túlnyomó többségét beszervezték.

A beszervezettek azonban rendkívül eltérő módon működtek együtt az állambiztonsággal. Példa erre Kádár Gyula, 1943-1944 között a VKF-2 vezetője. Bár a német megszállás után a Gestapo foglya is volt, szabadulása után a szovjet hatóságok letartóztatták és 25 évre ítélték, majd 1955-ben az utolsó foglyokkal együtt hazaengedték. Kádárt tiszttársai figyelésére álították rá. Jelentéseinek stílusa jól jellemzi az alibi-jelentő tevékenységet: [Hátszegi] „elmondta, hogy ő annyira óvatos, hogy ha valakivel találkozik, előre megmondja neki, hogy még beszélni sem kíván semmiféle politikai vagy hasonló kérdésekről, ezzel elébe is vág annak, hogy őt valami olyan vád érhesse, hogy agitál a rendszer ellen. Egyébként kijelentette, hogy a valóságban nem érdekli munkáján kívül semmi – elég volt a hosszú fogság, örül, hogy háborítatlanul él. Tudomása szerint senkit sem bántanak, aki nem csinál semmit. Igaz, hogy nem alkalmaznak bennünket  volt tiszteket valamilyen jelentős állásokban de nem is bántják azokat, akik rendesen viselkednek. (…) Hátszegi szerint, ha annyit elérnek, hogy a háborút bármi áron el lehet kerülni, akkor minden rendben van. (…) Újból hangoztatta, hogy nekünk, akik annyi mindenen mentünk keresztül, csak a nyugodt, békés élet lehet a vágyunk. Akármilyen szerényen is élünk, mégis élünk és hálátlanok lennénk, ha elégedetlenkednénk. Akiknek a szájuk jár, nem tudják, hogy mi várna rájuk egy háború esetén. Ismét kijelentette, hogy ha ide a „nyugatiak” (értve alatta a kint szereplő hangoskodókat) bejönnének, azonnal elmenne innen, mert percig sem érezné magát biztonságban. (…) Egyetértettünk abban, hogy számunkra semmiféle „nyugati” lehetőség nincs és meg kell elégednünk jelenlegi sorsunkkal. (…) Dícsérőleg nyilatkozott Marosán Györgyről, aki hallomása szerint minden jogtalanságot és igazságtalanságot orvosol. (…) határozottan az volt a benyomásom, hogy ugy Kéri mint Hátszegi távol állanak attól, hogy személyükre nézve valamit várnának, vagy akarnának.”

Egy idő után ez a mentegető tevékenység azonban feltűnővé vált. Kispéter főhadnagy, Kádár Gyula tartója egy jelentésében így méltatlankodott: „Balatoni” és „Késmárki” egymás előtt mentegetődznek és magyarázkodnak, hogy ő sem csinál semmit, és a másik sem csinál semmit. Valósággal lebeszélik egymást mindenről. Ennek a polemizálásnak végeredményben az az egy értelme van, hogy ne beszéljenek egymás előtt olyan politikai és egyéb dolgokról, amit kénytelenek lennének nekünk jelenteni. Egymás előtt úgy állítják be magukat mint lojális emberek, és mint aki nem akar tudni semmiről. Sajnos ez az általános magatartásuk. Az bizonyos, hogy amit el tudnak magukról hárítani, azt megteszik, de ha valami konkrétan tudomásukra hoznak, azt viszont a tőlünk való félelmükben jelentik. Erre több példa van.”

A BM Hátszegi Ottó ügynöki munkájával nem volt elégedett és ezért olyan helyzetbe akarták juttatni, hogy zsarohatóvá váljon. Ellenőrzési tervének lényeges pontja volt kompromittálása azzal, hogy más ügynökök rendszerellenes kijelentéseire hogyan reagál. A volt tiszt ügynökök közül „Mohalai” és „Sasvári” előtt is tett már elszólásokat. Halogató taktikája végül a „Szemlész” fedőnevű somogy megyei ügynök (volt régi katonatiszt és vívó) indiszkréciója miatt lepleződött le.

Mivel „Szemlész kifejezetten provokatív módon nyilatkozott, Hatz előtte nyíltan beszélt: „Meséltem sokat az 56-os eseményekről, jó „magyarnak és ellenforradalmárnak” adtam ki magam, azt mondta H.O. marhaság volt. Ő tisztán látta a dolgokat, ki sem ment az utcára. … mert amint mondta, az a baja ennek a rendszernek, a pozitívumokat kiirtják, a negatívumokat hagyják érvényesülni. Ezért terjed az antiszemitizmus, mert a munkások látják, hogy a zsidóság csak ott helyezkedik el, ahol jól lehet keresni…. Beszélni nem szabad, mindenütt vannak fülelők.” Majd „Szemlész” a kitörés előtt álló harmadik világháború lehetőségét vetette fel és ez után: „… Megismételtem, nekünk mit kellene csinálni volt tiszteknek? Dekkolni, rajtunk úgy sem múlik. (…) Egyéni benyomásom: nagyon ravasz, okos ember, azonban higgadt, megfontolt, örül, ha nem látogatják. A rendszernek ha nem is híve, de jelenleg nem tesz semmit, ami káros.” Az erről szóló értékelés szerint „Balatoni … politikai nyilatkozatait sem lehet a legnagyobb jóindulattal lojálisnak venni. Mindezekhez hozzá kell tennem, hogy „Balatoni” a Szemlész ügynökkel történt eddigi három találkozásról nekünk jelentést nem tett. Eddig is voltak feltételezéseink és egy pár jelzésünk „Balatoni” őszintétlenségre, de ez feltette a koszorút mindenre és most már konkrét bizonyítékaink is vannak. Mindezeket az átszervezésnél nagyon jól fel tudjuk használni. ”

A belügy lehallgatta telefonjait, külső figyelésnek vetette alá, végül megelégelte Hátszegi halogató taktikáját, és 1960 december 3-án Molnár Lajos és Czvetkovics László őrnagyok találkozót szerveztek a „Pannónia” fedőnevű K-lakásban. Tanulságos idézni az erről készült jegyzőkönyvet: „A találkozó elején tisztáztam vele azt a kérdést, hogy részére nem kellemes dolgokról lesz szó, és teljes őszinteségre szólítottam fel, mert a további helyzete csak az ő magatartásától függ. Ismertettem előtte ellenőrzéseink eredményeit, melyek azt bizonyítják, hogy elhallgatta multbeli ellenséges tevékenységét sőt félrevezető szándékkal olyan dolgokat jelent tevékenységéről, hogy megtévesszen bennünket a személye értékelésében. Közöltem vele, hogy az ellenőrzés azt is beigazolta, hogy ellenséges magatartású és érzelmű népi demokratikus rendszerünkkel szemben. Ebből következik az, hogy munkájában nem őszinte, nem jelent olyan dolgokról, amelyek érdeklik az állambiztonsági szervet. Ugyanakkor azért készít jelentéseiről másolatot, hogy ne jöjjön zavarba egyes kérdések visszakérdezésénél.

A kezdetben „Balatoni” igyekezett a kérdéseket magyarázni. Indokait természetesen nem fogadtuk el és nem hagytuk, hogy mellébeszéljen, hogy magyarázkodjon. (…) Közöltem vele, hogy a szovjet bíróság csak a Szovjetunió elleni kémkedésért ítélte el, és még nem lett felelősségre vonva a magyar nép ellen elkövetett bűntetteiért. Bebizonyítottuk neki, hogy háborús bűncselekményt követett el, és ügynöki munkájával támogatta a német fasizmust. Tevékenysége során magyar és lengyel ellenállókat játszott a németek kezére. Ugyancsak elárulta az u.n. háborúból való kiugrási akciót, amit az angolok kezdeményeztek Magyarország felé. Ennek során három angol ejtőernyős az ő árulása során került a Gestapo kezére.

„Balatoni” rendkívül izgatott lett, akadozva beszélt, próbált egy-két dolgot kisebbíteni, de lényegében elismerte egyrészt multbeli tevékenységét, másrészt hogy azokat elhallgatta előttünk. Elhallgatásának okairól nem kérdeztük ki, mert bebizonyítottuk neki, hogy félrevezetés és tevékenységének pozitív beállítása miatt tette.

A továbbiakban rátértünk jelenlegi tevékenységére. Bebizonyítottuk, hogy az utóbbi időben végzett munkája értéktelen. Ugyanakkor tudomásunk van olyan dolgokról is, melyeket kellett volna jelentenie az állambiztonsági szervnek, de nem jelentett róla vagy másképp állította be. Elhallgatja vagy pozitívan állítja be jelenlegi kapcsolatainak tevékenységét is. (…) Közöltük vele, hogy az állambiztonsági szerveknek minden eszköze rendelkezésre áll, melynek segítségével lehetőségünk van megállapítani az ellenőrzés alatt álló személy tevékenységét, a rendszerhez és hozzánkvaló őszinteségét. (…) Tudjuk azt, hogy kidolgozott egy legendát, és igyekszik ehhez tartani magát, amíg be nem bizonyítjuk hogy nem őszinte és félre akar bennünket vezetni. Éppen ezért nincs szándékunkban minden bizonyítékunkat elétárni, mert azt szeretnénk, ha magától jönne rá, hogy ebben a kérdésben is őszintének kell lennie. Azt szeretnénk, ha önként mondaná el azokat a személyeket és eseményeket, amelynél nem volt őszinte. Amennyiben óhajtja erre lehetőséget fogunk adni.

A beszélgetés végén megállapodtunk abban, hogy egy őszinteségi beszámolót fog írni, amelyben részletezi múltbéli tevékenységét és a munkában való őszinteségét és eldönti, hogy akar-e részünkre becsületes munkát végezni, vagy nem.

Amennyiben a  beszámolóban és a birtokunkban lévő anyagaink között nem lesz eltérés és eldönti magában, hogy szakít a régi kétkulacsosságával, akkor beszélhetünk majd a jövő feladatáról részleteiben is.

Kérésére kilátásba helyeztük, hogy amennyiben együtt kíván működni velünk a jövőben is, a feladata nem változik. Egy évet fog kapni, hogy bebizonyítsa a munkához való viszonyát. Ez idő alatt eredményes munkát kell végezni és eredményt is kell elérni:
1. Az öccse beszervezésének ügyében,
2. Egy utazó személy felkutatásában, aki alkalmas „Nyakas” felé az illegális kapcsolat lebonyolítására,
3. Belső elhárítás terén.
„Balatoni” ígéretet tett a további munkára és tudomásul vette utolsó figyelmeztetésünket. Elmondta, hogy munkájával fogja bizonyítani hozzánk való őszinteségét. Közöltük vele azt is, hogy külföldre nem engedjük és amennyiben voltak ilyen elképzelései, mondjon le róla. Amennyiben becsületesen akar dolgozni, itthon is lehetősége van, hogy bebizonyítsa. Ígéretet tettünk neki arra vonatkozóan, hogy amennyiben becsületesen fog dolgozni a jövőben, hajlandóak vagyunk elfelejteni múltbeli tevékenységét és egyenrangúként fogjuk kezelni.
(…)
Véleményem szerint hasznos volt ez a megbeszélés. Sikerült „Balatont”-t leleplezni. Bebizonyítottuk neki, hogy minden lépését ismerjük, és a jövőben sem lesz lehetősége félrevezetni minket. Túl nagy reményeket azonban nem lehet fűzni „Balaton” munkájához, de állandó ellenőrzés mellett az elé tűzött feladatokat végre tudja, illetve végre lehet vele hajtatni.”
December 20-ra elkészült Hátszegi jelentésével, amelyben leszögezte, hogy a szovjetek előtt tett vallomásaira nem fizikai kínzásokkal, hanem élelmiszermegvonással és lelki pressziók alkalmazásával vették rá. „Vallomásaim nagy része a jegyzőkönyvekben nem saját szavaim szerint lett rögzítve. Hogy mégis aláírtam a jegyzőkönyveket olyan formában, ahogy azok napvilágot láttak, annak az volt az oka, hogy börtönben ültem, és a vizsgálóbírók állandó fenyegetése miatt teljesen kilátástalannak tartottam a szavaimhoz való ragaszkodást. A vizsgálat befejezése után és az ellenem szerkesztett vád aláírása után a vizsgálóbíró elismerően mondta’ Ön nem hazudott!’ Amikor erre azt válaszolta, hogy jegyzőkönyveim mégsem fedik teljesen a tényállást, azt felelte, hogy ha nem írtam volna alá, akkor húsdarálóba tettek volna és kotlettet csináltak volna belőlem. (…) Büntetésem hátralévő idejének letöltésére egy szibériai fogolytáborba szállítottak. Velem utazott egy 10 évre elítélt NKVD ezredes (Rovinszkij), akivel megismerkedve, az úton a következőket mondta: ismerem az Ön ügyét. Nincs komoly alapja az ön büntetésének. De magát most nem lehet haza engedni, mert ön 1) hét évig volt vizsgálati fogság alatt és sokat látott és hallott, 2) Maga most haragszik hogy oly soká itt tartották, és ha most elengednénk, akkor talán elszökne nyugatra, és mint írástudó ember sok kellemetlenséget okozhatna. Magát most egyelőre izolálni kell.”

A továbbiakban kifejtette, hogy bár 1941-ben szovjetellenes volt, de ezzel a tisztikar és az ország 99%-ában osztozott, ügynökséget fenntartania az attaséknak tilos volt (ezzel egyébként a követségen működő ANEX szervezet foglalkozott a VKF-2 közvetlen irányítása alatt). Jelentését azzal zárta, hogy soha semmiben sem hazudott, arra tett ígéretet, hogyha aktív államellenes tevékenységről tudomást szerez, akkor azt jelenti. „5 éven át az elvtársaknak is sok szolgálatot tettem teljesen önzetlenül.” Ha akart volna, módja lett volna a disszidálásra akár 1956-ban, akár az NDK-ban tett útjai során. Jelentését azzal zárt,a hogy „szeretném már, ha a múltban való rosszindulatú vájkálás megszűnne és előrefele nézhetnénk nyugodtan élve és dolgozva családom körében.
A Szovjetunióból úgy küldtek haza, hogy ügyem rossz kezekben lévén, szenvedtem annyi ideig. „Örüljön, hogy nálunk volt. Keze, lába, feje megvan. Lehet, hogyha otthon lett volna, talán már rehabilitálva a temetőben volna.”

1961 január 7-re elkészült az „őszinteségi beszámoló” kiértékelése. Az állambiztonságiak nem voltak elégedettek: „tevékenységét minimálisra csökkenti és olyan személyekre hárítja a felelősséget, kiknek kihallgatására nincs lehetőségünk. Jelentésében vádolja a szovjet vizsgálati szerveket, hogy a jegyzőkönyvekben elismert tényeket állandó fenyegetések alkalmazásával érték el. Mint írja: ’vallomásaimnak nagyrésze a jegyzőkönyvekben nem a saját szavaim szerint lett rögzítve. Hozzánk-való rossz viszonya miatt szervükre hárítja a felelősséget. Szerinte azért nem tudott eredményesen dolgozni, mert a „feladatvégrehajtás módozataiban nem értettünk egyet egymással”. Jelentésében cinikus hangon ír arról a körülményről, ahogy a német Gestapo kezére játszott három angol ejtőernyőst „barátai megmentése érdekében.

Jelentéséből világosan kitűnik álláspontja: fenntartani velünk a kapcsolatot – a további munkát nem tagadta meg – de annyit dolgozni, amely biztosítja számára a nyugalmat és addig, amíg ez a kapcsolat előnyére válik. Ugyanakkor tartózkodni minden hazai kapcsolatának kompromittálásától és aktív felderítő munka végzésétől.
Balatoni szívbántalmai miatt a balatonfüredi kórházban kezelés alatt áll. Felgyógyulása után a II/5 osztállyal egyetértésben döntünk továbbfoglalkoztatása vagy a kapcsolatmegszakítás kérdéséről.”

A zsarolás hatására Hátszegi ígéretet tett a további együttműködésre. Beszervezte saját öccsét, és óvatosan jelentgetett környezetéről, anélkül, hogy bárkinek is kárt okozott volna. Ezt a kapcsolatot tartotta fenn akkor is, amikor mint vívóedző az NDK-ba ment dolgozni és itt átadták a Stasi részére. Élete során nem választhatta meg együttműködő partnereit. Kapcsolatba került a VKF-2-vel, majd a német, az angol, az amerikai, később a szovjet titkosszolgálattal, végül pedig az ÁVH-val és a III. Csoportfőnökséggel. Ezzel valószínűleg ő tartja a különböző szolgálatokkal együttműködő személyek között a mennyiségi rekordot. Bár az eseményekbe csupán véletlenül került, rettenetes árat fizetett azért, hogy tisztességes akart maradni. 1944-ben családját deportálták, menyasszonyát meggyilkolták, őt négy év vizsgálati fogság után a Gulagra deportálták, majd évtizedekig zsarolták olyan dolgokkal, amelyeknek valós alapja nem volt, de Hátszegi nem tudhatta, hogy mikor fonnak a kompromittálónak tekintett adatokból nyakába kötelet. Ennek ellenére megmaradt annak, aki korábban volt. 1977. július 21-én, 75 éves korában elhunyt, 1990 december 18-án a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke poszthumusz vezérőrnaggyá nevezte ki.