„Ha a jelenkort tanítjuk, nem kerülhetjük meg a vitatott, lezáratlan kérdések bemutatását sem. Ismertetem azt a módot, amellyel az egyik legtöbb vitát kiváltó, ellentétes érzelmeket ütköztető személyiséget, Kádár Jánost mutattam be tankönyvemben.” (Ujvári Pál)

A kötetben megjelent (rövidített) szöveg (pdf)

A kommunizmus évtizedeinek problematikáját a gyakorló tanár és tankönyvíró szemszögéből értelmezem, nézőpontom tehát szükségképpen más, mint a témát kutató történészeké. Az előzőekben általuk előadott referátumok is jelzik, hogy a korszak megítélésében a szakma kiváló művelői között is komoly különbségek mutatkoznak lényeges kérdésekben. Ebből következik, hogy a történelemtanítás és a tankönyvírás sem tehet úgy, mintha szakmai szempontból megnyugtatóan lezárt, konszenzussal értékelt és értelmezett korszakot mutatna be. (A mohácsi vészt vélhetőleg senki se akarná újraértelmezni s a török terjeszkedést nemzeti történelmünk pozitív elemeként bemutatni.)

A tudományos megközelítések kötetlenségéhez képest a tankönyvszerzőt és a gyakorló tanárt köti néhány előírás, amelyeket, bármilyen fenntartású iskola bármelyik szintje számára ír vagy ott tanít, állampolgárként, közalkalmazottként be kell tartania.

A Magyar Köztársaság Alkotmányának bevezetője így ír: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”…

2. paragrafusa szerint:

„(1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

(3) A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

Bármi legyen is véleményünk róla, a Nemzeti alaptanterv és az erre épülő kerettantervek jelenleg is hatályosak. Az Alkotmányra hivatkozó és jelen megbeszélésünk számára lényeges részeik a következők: „A NAT követelményeit meghatározzák az Alkotmányban, a közoktatási törvény bevezetőjében, az egyes nemzetközi egyezményekben az alapvető emberi jogokról, a lelkiismereti és vallásszabadságról, a közoktatásról, a gyermeki jogokról, a nemzeti és etnikai kisebbségekről megfogalmazott értékek. Ezt kiegészítik az európai polgári fejlődésben kiérlelt értékrend, a tudományos-technikai haladásban, a hazai kulturális, pedagógiai hagyományokban megjelenő értékek.

A NAT követelményeit a demokrácia értékei hatják át. Egyrészt, mert a demokrácia értékrendjére, olyan demokratikus magatartásra kíván felkészíteni, amelyben az egyén és a köz érdekei egyaránt megfelelő szerephez jutnak. Másrészt, mert a minden ember számára nélkülözhetetlen általános műveltségnek azokat a továbbépíthető alapjait tartalmazza, amelyeket valamennyi magyarországi iskolában az 1–10. évfolyamokon figyelembe kell venni, s amelyek elsajátítására minden tanuló jogosult.

A NAT nemzeti, mert a közös nemzeti értékeket szolgálja. Fontos szerepet szán a nemzeti hagyományoknak, valamint a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének.

A NAT követelményeinek meghatározásakor ugyanakkor az európai, humanista értékrendre, azokra a tartalmakra összpontosít, amelyek Európához tartozásunkat erősítik.

A dokumentum […] figyelmet fordít az emberiség előtt álló közös problémákra. Az egész világot érintő átfogó kérdésekre vonatkozóan hangsúlyozza az egyének és az állam, a társadalmak felelősségét, lehetőségeit, feladatait ezek megoldásában, az emberiséget és az egyes közösségeket egyaránt fenyegető veszélyek csökkentésében.”

A kerettanterv egyik célja: „felkészítés demokratikus életformára”.

Számomra ezek az alapelvek egyértelműek és eligazítók: a jogállam, a demokrácia értékeiről, azok átszármaztatásáról, elsajátíttatásáról, esetleg védelméről szólnak. Ha ez így van, akkor előírják nekünk az ebbe a keretbe nem illeszthető eszmék, társadalmi rendszerek és társadalmi gyakorlat kritikáját, elutasítását, negatív lényegük szerinti bemutatását tankönyvben és a tanítás mindennapjaiban egyaránt. Tudjuk, milyen volt az l945-től a rendszerváltozásig tartó magyar történelem. A mai vitaindító előadások sem hagytak kétséget felőle: a létrejött politikai rendszer diktatúra volt. (A lényeget itt nem érinti, hogy a pártállami diktatúra kialakulását melyik esztendőtől számítjuk, az sem, hogy melyek a belső korszakhatárai s milyen – nem lényegtelen – különbségeket mutat pl. a Rákosi-korszak a Kádár-korszak különböző szakaszaihoz képest.) A diktatúrát pedig, legyen az „kemény” vagy „puha”, annak kell bemutatni, ami: elnyomó, antidemokratikus képződménynek.

Az általam idézett dokumentumok is jelzik azonban, hogy a kérdés ennél bonyolultabb. Mind a NAT, mind a kerettantervek egyértelműen fogalmaznak a kommunista diktatúrák jellegéről, amikor a tantervi tartalmakat részletezik kb. a hatvanas évekig, pl. sztálinista diktatúra, pártállam, a Tanácsköztársaság kommunista diktatúra, a kommunista diktatúra kiépítése (1945 után). Visszafogottabb az 1956 utáni rendszer megjelenítése: Kádár-korszak (általános iskola, 8. évfolyam), a Kádár-korszak jellemzői (szakiskola, 10. évfolyam), a Kádár-rendszer kiépülése: megtorlás és diktatúra (gimnázium és szakközépiskola, 12. évfolyam); az utóbbi két iskolatípus kerettanterve azonban nem minősíti (meg sem említi) a Kádár-rendszer jellegét 1962–63. után. A tantervektől joggal elvárható egyértelműség helyett a probléma óvatos megkerülésével szembesülünk (akárcsak a kétszintű érettségi követelményrendszerében).

A magam gyakorlatában – mint jeleztem – a magyarországi szocializmust minden szakaszában diktatúrának igyekeztem bemutatni (természetesen figyelemmel a különbségekre). Ebbeli törekvéseimben számos akadállyal találkoztam. Közülük egyet emelek ki: a korszak tanítványaink számára történelem (az idén érettségizők is valamikor a kilencvenes évek elején születtek), a történelmet pedig számukra meg kell eleveníteni, s ehhez nem elég a mégoly tömör és lényegreható tankönyvi szöveg.

A továbbiakban néhány példát mutatok be A befejezetlen múlt 6. kötetéből (A globális világ felé), amelynek Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó mellett társszerzője voltam, s nekem jutottak az 1945 utáni magyar történelmet taglaló fejezetek. (A Műszaki Könyvkiadó által közreadott kiadvány sorozatszerkesztője Bihari Péter volt.)

A történészi referátumokban is felmerült a kérdés: honnan is számítsuk a diktatúra kezdetét? Anélkül, hogy én akarnám eldönteni ezt a történészi szakproblémát, fordulópontnak tartom az MKP és az MSZDP egyesülését. A történelmi pillanatot az említett tankönyvben a Rákosi és Szakasits kézfogását megörökítő fényképpel szemléltettem. Maga a kép nem sokat mond a mai szemlélőnek. Petri György: Egy fényképre, amelyen kezet ráznak című versével együtt azonban feltáró erejű.

A kulcsszavak (rekviem, demokrácia, handlé, gyilkos, balek) értelmezése természetesen szükséges a tanórai feldolgozásban. Gyakorlati alkalmazásban általában jól kibontható az esemény tragikus helye történelmünkben, Rákosi (esetleg Marosán) szerepe, személyes felelőssége a történet folytatásával együtt (politikai perek az egyesítésben szerepet vállaló szociáldemokraták ellen stb.).

A gazdaságtörténetet általában – helyesen – adatok (táblázatok, grafikonok, diagramok) elemzése révén elevenítjük meg. Az említett tankönyv erre is tartalmaz számos példát, most azonban figyelmünket egy másik lehetséges megoldásra irányítom: a szöveges forrásokra. Az első ötéves terv abszurd céljait könnyű számokkal érzékeltetni; nehezebb azonban közel hozni a tanulókhoz azt a légkört, gondolkodásmódot, amelyet a diktatúra irányítói hoztak létre és érvényesítettek. Pető Iván közölte a következő levélrészletet: „Egyébként az nem baj, ha a vita »eredményeként« néhány dolgot módosítana az Országgyűlés, mert egyébként az elfogadás túlságosan kincstári jellegű. Azt gondolom, hogy egyenesen kívánatos volna, hogy két-három szónok javasoljon valami előre megbeszélt kisebb módosítást; mégpedig a további felemelés irányában… A Szovjetunióban ezt mindig így csinálják (Gerő Ernő Vas Zoltánnak 1951 májusában).”

Az író és a címzett a korábbi tanulmányokból feltehetően ismerős a tanulóknak. (Ha nem, Vas Zoltánt és korábbi tevékenységét a Gazdasági Főtanácsban néhány mondattal bemutathatjuk.) Tanítványaim a manipuláció iskolapéldájaként értelmezték a levelet: észrevették az országgyűlés és az országgyűlési vita formalitását, az irányítók cinizmusát, a szovjet minta majmolását.

Ha a jelenkort tanítjuk, nem kerülhetjük meg a vitatott, lezáratlan kérdések bemutatását sem. Ismertetem azt a módot, amellyel az egyik legtöbb vitát kiváltó, ellentétes érzelmeket ütköztető személyiséget, Kádár Jánost mutattam be tankönyvemben. Nekem – mint feltehetően mindenkinek – van markáns véleményem Kádárról, de egy tankönyvnek vagy tanítási órának nem lehet az a feladata, hogy egyetlen (talán szubjektív) véleményt közvetítsen. Módszerem a következő volt: három kortárs véleményt adtam közre és ütköztettem Kádárról.

Zdenek Mlynar az 1968-as „prágai tavasz” egyik vezető politikusa, akinek pedig lett volna oka elítélni a szovjet intervencióhoz végül is – sok vívódás és közvetítési kísérlet után – csatlakozó Kádárt, ilyennek látja őt a többi szocialista pártvezetőhöz képest: „Mind politikai, mind emberi értelemben messze kimagaslott e társaságból Kádár János. Különböző információk alapján tudtam, hogy Kádár véleménye a prágai tavaszról alapvetően különbözik a szovjet blokk többi vezetőjének álláspontjától. A vele való személyes pozsonyi találkozás minderről nemcsak meggyőzött, hanem kifejezetten azt az érzést keltette bennem, hogy Kádár emberileg is érdekes személyiség, hogy az 1956-os élmények nemcsak politikáját, hanem személyiségét is meghatározzák. … Olyan politikus, aki a nemzeti érdekek látszólag reménytelen minimumáért is képes dolgozni és szívósan kitart véleménye mellett, olyan ember, akit nem ront meg a saját hatalma, mert sohasem feledkezik meg céljairól. Igen, bizonyára ilyen minimumért dolgozó politikus, és lehet, hogy olyan helyzetben, amikor már messzebb is lehetne menni, Kádár ezt konzervatív módon akadályozná. De a magyar belpolitikai viszonyok elmúlt tízéves fejlődése inkább azt bizonyítja, hogy Kádár még ezt a minimumot is képes csöndesen és fokozatosan tágítani. Hogy mit tesz és tehet majd, ha a fejlődés apró léptei elérik azt a pontot, ahol a demokratikus reform elvi és alapvető kérdései kerülnek napirendre, ez más kérdés.”

Gyurkó László író Arcképvázlat történelmi háttérrel című könyvében így ír róla (1982): „Lehet, hogy évszázados távlatból az utódok inkább »A fejlődés általános menetére« figyelnek majd, s úgy ítélik, az ország sorsa lényegében akkor is így alakul, ha 1956-ban nem Kádár lesz a párt vezetője. Mint kortárs csak azt mondhatom, százezrek, milliók sorsa, mindennapos élete bizonyára más lett volna, s nem tudom olyan elvont elfogulatlanul vizsgálni a történelmet, hogy megfeledkezzek a történelemben élő emberekről. Nemcsak Kádár azonosult az országgal, az ország is azonosult vele. Ezért mertem leírni a dagályos mondatot, hogy Kádár János: Magyarország.”

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után – részlet (Toronto, 1981)

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott
múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben
hallod-e újra, ahogy Rajk barátod
nyakcsigolyája reccsen?

Ha altatóval sem tudsz már aludni:
Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,
s Losonczy hörgése, akinek kását
töltettél tüdejébe?

Mint víz alatti, elmerült harangok:
hintáznak-e hajnal felé ágyadnál
a tizennyolc esztendős iskolások,
kiket felakasztattál?

[…]

Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok
csámcsognak körül és ha meghalsz, tested
dísz-sírba kerül. És hol vannak ők már,
akik utat kerestek,

hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya
közt magunkat békésnek és szabadnak
tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta.
Őt is felakasztattad.

Tanórai feldolgozása időigényes (gondoljunk a heti kettő–négy történelemórára), de a szövegek alkalmasak a háromfajta Kádár-kép megelevenítésére.

Dupcsik Csaba bevezetőjében beszélt az eszmények és illúziók problematikájáról, esetlegesen pozitív hatásukról. Egyetértek az általa felvetett gondolattal. Carl Gustav Jung ír arról, mennyire megdöbbentően sokan fogadták el a bolsevizmust és a nácizmust, mert – az ő pszichológiai nézőpontja szerint – pszichénkről nem tudunk semmit, pl. nincs elképzelésünk a gonoszról, amely bennünk lappang, „a gonosznak azonban van elképzelése rólunk”. A pusztán intellektuális megismerés (az értelem túlsúlya) elszegényíti a pszichét. Az érzelmileg telített eszmények, illúziók nélkül (ezt már én teszem hozzá) személyiségünk kiegyensúlyozatlan marad.

Egyezzünk ki a múlttal!

//