„Magyarországon sok évszázados hagyománya van annak, hogy a kortársként megélt eseményeket más-más optikán keresztül lássák az egymással szemben álló, egymással harcoló, egymásban ellenfelet látó csoportok.” (Szabó Ildikó)

A kötetben megjelent (rövidített) változat (pdf)

Történelmi, politikai és oktatáspolitikai okok

A fiatalok múlthoz való viszonya elválaszthatatlan a magyar társadalom egésze múlthoz való viszonyának kérdéseitől. Ugyanakkor az is igaz, hogy múlthoz való viszonyban markáns nemzedéki különbségek mutatkoznak: a különböző nemzedékek más és más történelmi tapasztalatok birtokában vannak, és az egyes nemzedékek iskolai emlékei is igen sokfélék abból a szempontból, hogy az iskolai oktatás révén milyen történelemképeket, hangsúlyokat, értelmezési sémákat ismerhettek meg.

A történelemhez való viszonyt több szempontból vizsgálhatjuk. Megnézhetjük, hogy a magyar történelem sajátos fordulatai, a mindenkori társadalom identitásában hagyott lenyomatai, a társadalmi magatartások történelmileg kondicionálódott mintái hogyan befolyásolták és befolyásolják a múlt észlelését és a múlthoz való viszonyt. Megvizsgálhatjuk azt is, hogy a politikai küzdelmek, az egyes politikai korszakok identitásstratégiái, a politikai aktorok társadalomlélektani támogatás biztosítására irányuló törekvései milyen történelemértelmezésekhez vezettek és hogy ezek a történelemértelmezések milyen visszhangra találtak a társadalomban. Azt is érdemes végiggondolnunk, hogy milyen kulturális minták, értelmezési toposzok, kanonizált múltértelmezések ülepedtek le a közgondolkozásban a múlttal kapcsolatban, és hogy a kulturális közvetítők milyen értelmezési sémákat erősítenek. Végül azt is elemezhetjük, hogy az oktatáspolitika milyen történelemkép közvetítését tartja kívánatosnak, a kollektív identitások formálódásában milyen szerepet szán az oktatásnak. A következőkben ezeket az okokat tekintem át. A terjedelmi korlátokra való tekintettel és a történelemhez való viszonyt alakító tényezők sokrétűsége okán ebben az írásban ezt csak vázlatosan tudom megtenni.

Történelmi okok

Az együtt élő nemzedékek történelemértelmezéseinek talán legerőteljesebb formálója maga a történelem volt. Magyarországon sok évszázados hagyománya van annak, hogy a kortársként megélt eseményeket más-más optikán keresztül lássák az egymással szemben álló, egymással harcoló, egymásban ellenfelet látó csoportok. Ugyanakkor nincsenek feldolgozva a történelmi veszteségek és sérelmek, emellett kevéssé tudtak összekapcsolódni egymással a megélt történelem magántörténései és az oktatásban, politikai diskurzusokban, sokakhoz eljutó kulturális közvetítésekben megjelent történelemértelmezések.

Megosztottság. A társadalom megosztottságának sok évszázados hagyományából csak néhány mozzanatra utalok. Ilyen, megosztottságon alapuló időszak volt a kereszténység felvételének időszaka, amelyet az új vallás, a reá épülő államszervezet és eszmerendszer hívei és ellenzői között zajló küzdelmek jellemeztek. Megosztotta a politikai osztályt az ország három részre szakadása a Habsburgokkal való viszony és az ország további jövőjének koncepciói tekintetében. Utalhatunk a reformáció elterjedésével és az ellenreformációval járó vallási-társadalmi megosztottságra, majd a kurucok és labancok küzdelmeire, a függetlenséggel kapcsolatos különböző elképzelések megosztó hatására. A dualizmus törékeny koncepciója ugyancsak a társadalom megosztottságát a pártstruktúrában is kifejező megosztottságán egyensúlyozott. A felsorolást folytathatjuk a pártállami rendszer megosztottságával, amely először az ’56-os forradalomban vált láthatóvá, de a társadalmi tudat mélyrétegeiben végigkísérte a Kádár-korszak egészét is. A rendszerváltást követő időben a politikai törésvonalakat a múlthoz való viszony rajzolta ki: a nemzet fogalmának különböző értelmezései, az előző korszakokban, illetve a rendszerváltásban játszott szerepek értelmezései közötti küzdelmek, a történelmi kontinuitások keresésének és felmutatásának különbözőségei.

A múlt meghatározó eseményeinek, korszakainak és személyiségeinek értelmezését tehát megnehezíti, hogy a rendszerváltást követő időszakban sem vezettek konszenzusra a jelent meghatározó közelmúlt értékelésére vonatkozó, a közgondolkodásra hatást gyakorló nyilvános diskurzusok, sőt, a politikai identitások is rendszerint a múlthoz való viszonyban kirajzolódó törésvonalak, eltérő hangsúlyok és értelmezések mentén formálódtak.

Kudarcok. A 20. századi történelmet úgy is leírhatjuk, mint olyan időszakot, amelynek során a magyar nemzeti identitásban különböző deficitek halmozódtak egymásra. Csak felsorolásszerűen utalok ezekre a deficitekre. Magyarország két világháborút veszített el, és elszenvedte az első világháborút követő forradalmakat, ellenforradalmat, majd az 1956-os forradalmat. Az első világháborút lezáró békekötés nyomán közepes európai országból kis ország lett, elvesztette területei kétharmadát és magyar nyelvű lakosainak egyharmadát; a második világháborút lezáró békekötés nyomán elvesztette a visszaszerzett területeket. Iszonyatos emberi veszteségei voltak. A magyar zsidóság nagy részét megsemmisítették, a két háború katonák és civilek pusztulásával, hadifogsággal, menekülésekkel járt. Mind az 1919-es forradalmak és ellenforradalmak után, mind az 1956-os forradalom után sokan hagyták el az országot. Ugyanakkor a 20. századi történelem szűkölködött olyan eseményekben, történésekben, politikai fordulatokban, társadalmi cselekvésekben és személyekben, amelyek a kollektív identitás számára a pozitív azonosulás lehetőségeit kínálták volna.

A nyilvános történelemhez való kapcsolódás nehézségei. A 20. század folyamán legalább kilenc alkalommal változott meg a politikai rendszer, az államiság, illetve a hatalomgyakorlás módja. Az egymást váltó politikai korszakok között markáns különbségek voltak (az Osztrák–Magyar Monarchia, a polgári forradalom, a tanácsköztársaság, Horthy ellenforradalma, a konszolidált Horthy-rendszer, Szálasi nyilaskeresztes uralma, a koalíciós időszak, a Rákosi-korszak, az 1956-os forradalom, a Kádár-korszak, a rendszerváltást követő demokratikus rendszer). A különböző korszakok közötti átmenetek – a békés rendszerváltás kivételével – maguk is traumatikusak voltak.

A különböző korszakok politikai rendszerei rendszerint visszamenőleg is próbálták magukat azzal legitimizálni, hogy történelmi előzmények folytatóiként határozták meg magukat, és politikai ellenfeleik bűnösségének gyökereit is előszeretettel kötötték a múlthoz. A többszörösen átírt, az oktatáson, médiumokon, politikai diskurzusokon, az adott korszak kulturális termékein keresztül megjelenített múltértelmezések egyik következménye az volt, hogy rendre kizárták a társadalom valamely csoportját, illetve csoportjait a különböző értékszempontok alapján kialakított nemzeti, illetve állampolgári közösség kötelékeiből, illetve e közösségeken belül alacsonyabb rendű státusokat jelöltek ki számukra. E kizárt csoportok a történelemről folytatott diskurzusokban rendszerint a korábbi politikai korszakokban bekövetkezett kudarcok felelőseiként, bűnbakjaiként jelentek meg. Anélkül, hogy korszakonként kimerítően elemeznénk a megbélyegzett csoportokat, nevezzünk meg közülük néhányat. Ilyenek voltak a Horthy-korszakban a nemzetiségiek, a zsidók, a kommunisták, a liberálisok, a pártállami rendszerben az egykori nagybirtokosok és tőkések, a kulákok, a különböző tulajdonosi rétegek, a kispolgárok, illetve a politikai ellenfelek (bal- és jobboldali elhajlók, szociáldemokraták, másként gondolkodók).

Az állandóan újrafogalmazott történelem másik következménye az volt, hogy rendkívül nehézzé vált a személyes történelmi tapasztalatokat elhelyezni a nyilvános történelemértelmezésekben. A történelmi emlékezet szálait a rendszerváltások elvágták. A pártállami időszakban a magántörténelmek és a kollektív élmények egy része feldolgozatlan maradt. A magántörténelem szörnyű élményei – a gettósítás, a deportálás, a lágerek, haláltáborok élményei, a hadifogság, a malenkij robot, a szovjet katonák garázdálkodása, a kollektivizálás, a beszolgáltatások, a koncepciós perek és más élmények – nem dolgozódhattak fel nyilvános diskurzusokban; mintegy benne rekedtek az érintettekben. Ezeket vagy magukkal vitték a sírba, vagy csak izoláltan, legszűkebb környezetükben tudták elbeszélni, és nem részesülhettek a sorsközösség nyilvánosságban formálódó, a traumák feldolgozását segítő élményében. A történelem sokszor párhuzamos szálakon futott és fut napjainkig (magántörténelem, a kulturális közvetítőkben kifejeződő történelem, az oktatott történelem, a szaktudományos történelem, a közbeszédben, diskurzusokban megidézett történelem, a pártok által értelmezett történelem).

A történelem, mint a politikai küzdelmek egyik színtere

A fiatalok múlthoz való viszonya kialakításának nehézségeit politikai okokkal is magyarázhatjuk. Ahogy erről már szó volt, a magyar történelem a 20. századi gyakori rendszerváltások során rendre az aktuális politikai jelen legitimálásának eszköze volt. Az aktuális politikai rendszerek – a negyedik köztársaságot kivéve – elégtelen, gyenge jogi legitimitásom nyugodtak. A politikai hatalom gyakorlásához szükséges jogi legitimációt így egyrészt rendre a múlttal való legitimáció kísérletével próbálták pótolni, illetve megerősíteni. Másrészt a gyenge jogi legitimációs bázison álló politikai rendszerek erőteljesen törekedtek arra, hogy intenzív identitásstratégiákkal, a politikai szocializáció folyamataiba való erőteljes állami és politikai beavatkozásokkal biztosítsák társadalom-lélektani elfogadásukat. Noha az 1989-es rendszerváltás békés és alkotmányos úton, jogilag megalapozott procedurális folyamatokban zajlott le, a szükséges politikai támogatottság megszerzéséért folytatott küzdelemben a politikai szereplők jó része – a rendszerváltást követő időszak politikai sajátosságaiból következően elsősorban a jobboldali politikai szereplők – most is a legismerősebb, történelmileg leginkább bejáratott eszközökhöz: intenzív identitásstratégiákhoz, a politikai identitások alakításának direkt eszközeihez fordult.* Ezeknek az identitásstratégiáknak a fiatalok jelentették az egyik legfontosabb célcsoportját.

Átírt nemzeti kánon. Ha átnézzük a 20. század különböző politikai korszakainak történelmi és irodalmi tankönyveit, a kisiskolásoknak szánt olvasókönyveit, curriculumait, a tanulóifjúságnak készült irodalmi, művészeti, kulturális alkotásait, megállapíthatjuk, hogy a nemzeti kánon a politikai korszakváltásokkal többször is átíródott. Ezúttal is csak felsorolásszerűen utalok rá, hogy a történelem egyes mozzanatait, eseményeit (az első és a második világháború kitöréséhez vezető okok, a háborúk elvesztéséért felelősök köre, a trianoni döntés és a területveszteségekhez vezető folyamatok értelmezése, a polgári forradalom és a tanácsköztársaság, a Horthy-korszak, a Rákosi-korszak, az 1956-os forradalom, a Kádár-korszak) sokszor egymásnak teljesen ellentmondó értelmezésben ismerhették meg a különböző nemzedékek tagjai. A különböző politikai korszakokban a magyar történelemben meghatározó szerepet játszó személyiségeket (Dózsa, Kossuth, Széchenyi, Deák, Rákosi, Nagy Imre, Kádár János) ugyancsak sokféleképpen értelmezték. A rendszerváltást követően pedig a pártok, politikai irányzatok múltértelmezésében voltak lényeges különbségek.

A feldolgozatlan történelmi sérelmek, traumák, frusztrációk, kisebbrendűségi érzések a 20. század folyamán folyamatosan terhelték a kollektív identitásokat. A politikai rendszerek rendre átértelmezték a történelmet. A különböző nemzedékek az iskolai történelemoktatásban sokszor egymásnak ellentmondó értékelésekkel találkoztak. A nemzeti kánon és a történelmi múlt többszörös átírása, a nemzeti sérelmek feldolgozatlansága, a történelem aktuálpolitikai célok szolgálatába állítása nyomot hagyott a történelemhez való viszonyon. Úgy vélem, a történelem politikai kisajátításának hagyományával, illetve a többszörösen átértelmezett nemzeti múlttal is magyarázható, hogy a nemzet egysége nem fejeződik ki a nemzeti ünnepek megünneplésében. A nemzeti ünnepek integratív ereje gyenge, társadalmiasulásuk alacsony fokú, aktuálpolitikai kihasználásuk hagyománya tovább él a rendszerváltás után is. A nemzeti szimbólumok integratív ereje nem érvényesül, és a társadalmi megosztottság a nemzeti és történelmi szimbólumok világában is kifejeződik. Az elmúlt évek nemzeti ünnepekhez kapcsolódó politikai demonstrációi azt is meggyőzően illusztrálták, hogy a legfontosabb szimbolikus terek (Parlament, Nemzeti Múzeum, Hősök tere stb.) birtoklásában nincs társadalmi és politikai konszenzus.

Identitáskategóriák. A közgondolkozásban a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben is tisztázatlanok maradtak a nagy, átfogó identitáskategóriák és egymáshoz való viszonyuk (nemzet, társadalom, állampolgári közösség). A rendszerváltás után sem fogalmazódott meg a nemzetnek mint demokratikus politikai közösségnek a koncepciója. Nem alakult ki konszenzus a nemzeti és az állampolgári identitás viszonyában, a nemzeti szocializáció tartalmában és az iskola szocializációs szerepében. A társadalom politikai megosztottsága mögött a nemzeti törésvonal mentén leírható megosztottsága húzódik meg (a nemzet értelmezése, a nemzeti kérdések értelmezése, a 20. század történelmi eseményeinek értelmezése). Itt csak utalok rá, hogy a stabil demokráciák stabilitásának egyik forrását éppen a makroközösségi identitáskategóriák egyértelműségén alapuló (és a demokratikus alapértékeket elfogadó) állampolgári mentalitások alkotják.

Identitásminták. Sok okkal magyarázhatjuk, hogy a magyar nemzeti identitásnak nincs érvényes, társadalmi konszenzuson nyugvó, a politikai intézményrendszer működésével támogatott és az intézményes (iskolai) szocializációban közvetített mintája. Ezek egyike az, hogy a kollektív (társadalmi, nemzeti, etnikai, vallási, politikai) identitások alakulásába a 20. század folyamán a politika sokszor avatkozott be erőszakos módszerekkel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az identitások nem egyszerűen csak a lenyomatai a különböző korszakok identitáspolitikáinak.

A társadalom sajátos reakcióinak, kognitív disszonanciaredukáló mechanizmusainak megismerése az identitásokat és a szocializációs folyamatokat tanulmányozó szociológia fontos feladata. A rendszerváltást követően láthatóvá vált és intézményesült politikai magatartások és értékek azt mutatják, hogy az identitások mélyrétegeiben egyrészt rejtett folyamatosságok őrződtek meg, másrészt brutális szakadások mentek végbe. A rendszerváltás előtti időszakot – és a még korábbi időszakokat, így az ’56-os forradalmat, a világháború eseménytörténetét és élményeit, a holokausztot és a holokauszthoz vezető utat – sokan el akarták felejteni, ki akarták törölni a kollektív emlékezésből és a magyar nemzeti identitás meghatározó elemei közül. A rendszerváltást követően az is egyértelművé vált, hogy a nemzeti identitás kérdései összefonódnak a politikai identitás kérdéseivel. Ez az összefonódás gyengíti a nemzeti identitás integratív erejét. És mivel az államhatalom, a demokratikus intézmények, a társadalmi rend, a demokratikus állampolgári kultúra integratív ereje is gyenge, a társadalmi megosztottság irányába mutató hatásokat kevéssé tudják ellensúlyozni.

Politikai kultúra. A demokratikus hagyományok hiányával küzdő magyarországi politikai kultúra egyik sajátossága, hogy nincs hagyománya a társadalmi párbeszédnek. A társadalmat megosztó, a nemzeti és történelmi kérdésekhez és identitásokhoz kapcsolódó politikai törésvonalak a történelemhez fűződő viszonynak sokkal inkább a részét képezik, mint a betemetésére és társadalmi konszenzusra törekvő, a nemzeti és állampolgári közösségek integratív erejére támaszkodó politikai erőfeszítések.

A magyar társadalom egy része a rendszerváltás után nem tudta vállalni a Kádár-rendszerben játszott szerepét, ezért különböző hárító stratégiákhoz folyamodott. A hárításoknak kedvezett a politikai kultúra történelmi hagyományokban gyökerező, másik sajátossága: az, hogy a 20. században a történelmi felelősség vállalására nem voltak példák, csak a bűnbakképzésre. A hárítás egyik szociálpszichológiai lehetősége az „áldozat” szerepe. A Kádár-korszak így a gonoszok ármánykodásának és az ártatlanok szenvedéseinek narratíváiból rajzolódott ki. A politikai kultúra olyan hagyományai, mint a kétpólusú történelemkép, az ellenségpszichózis, a fenyegetettségpszichózis segítettek a múltbeli és a jelenbeli társadalmi csoportok és politikai szereplők „jókra” és „gonoszokra” való felosztásában és abban, hogy a különböző társadalmi csoportok közötti viszonyok „áldozatok” és „bűnösök” kapcsolataiként jelenjenek meg a közgondolkozásban. A fehér-feketében gondolkodó, az állampolgári egyenrangúságot figyelmen kívül hagyó értelmezési minták nem kedveznek annak, hogy a közelmúlt történelmét árnyaltan lássuk.

Végül a politikai kultúra történelemben gyökerező hagyományai között említhetjük az önsajnálat, a rosszkedvű közérzületek (vesztestudat, nemzeti ressentiment, a negativitások mentén létrejövő érzelmi közösségek) felmentő és sajátos érzelmi vigaszt nyújtó hagyományát.

Oktatáspolitikai tényezők. Talán a demokráciákban a politikai ellenfeleket is összekötő demokratikus alapértékeket illető konszenzus hiányával, a múlthoz való, ellentmondásos viszonyok továbbélésével és a történelmi traumák feldolgozatlanságával is magyarázhatjuk, hogy a rendszerváltás elmúlt húsz évében nem formálódott ki a demokratikus állampolgári magatartások kialakulását elősegíteni hivatott, közép- és hosszú távú, kormányokon átívelő oktatás- és ifjúságpolitikai stratégia. Így Magyarországon tisztázatlan maradt a közoktatás szerepe az állampolgári szocializációban. Ez azért is sajnálatos, mert a stabil demokráciákban a mindenkit elérő közoktatás fontos feladata, hogy elősegítse az állampolgári közösség integratív erejét folyamatosan megerősítő, demokratikus állampolgári magatartások kialakulását, valamint, hogy biztosítsa a demokratikus alapértékek elsajátításához szükséges iskolai szocializáció feltételeit.

Ugyanakkor megállapíthatjuk azt is, hogy az oktatáspolitikai feltételek elégtelensége mellett a tanári szakma szerepfelfogásával, a történelemtanítással és az iskola belső világával kapcsolatos okok is nehezíthetik az iskolai állampolgári szocializáció hatékonyságát. Én ilyen akadálynak látom, hogy a hétköznapi tapasztalatok szerint a tanári magatartás etikai normái sok iskolában tisztázatlanok a mások érzékenységét esetleg sértő kérdésekkel (vallás, különböző kultúrák, kisebbségek, politikai hovatartozások) kapcsolatban. Ez a tisztázatlanság nehezíti az emberek egyenlőségének, az identitások kialakításában mindenkit megillető személyes szabadság jogának és a választások titkossága elvének érvényesülését. A másik akadályt a történelemtanítás hagyományaiban látom. Magyarországon másfél évszázados hagyománya van annak, hogy a történelemtanításnak ideologikus funkciója legyen. Úgy vélem, hogy a történelem kronologikus tanítása pedig azt nehezíti meg, hogy a fiatalok megtalálják a történelemhez való személyes kapcsolódási pontokat. Végül módszertani akadályát is látom annak, hogy az iskolai állampolgári szocializáció sikerességét a történelemtanítás is elősegítse. Az iskolai vita, a tapasztalati tanulás, az aktív ismeretszerzés, a különböző nézőpontok megismerése szakmódszertana nem terjedt el eléggé a nemzeti és állampolgári identitás alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű tárgyak (történelem, irodalom, állampolgári ismeretek) oktatásában.

Néhány kutatási adat

A továbbiakban néhány kutatási adat alapján, mozaikszerűen jelzem a fiatalok történelemhez való viszonyának sajátosságait.

Történelmi személyiségek. Több empirikus kutatás egymással összecsengő eredménye, hogy a modern magyar történelemben nem nagyon voltak olyan sikeres és hiteles politikusok, akikkel érzelmileg lehetett volna azonosulni. Néhány példa erre:

a) 1994-ben 30 magyar történelmi személyiség rokonszenvrangsorát a felnőttek körében Mátyás király, Szent István és Kossuth vezette; Deák Ferenc a 9. helyen állt. A 20. századi politikusok bizonyultak a legkevésbé rokonszenveseknek. Teleki Pál, Nagy Imre és Mindszenty a 12–14. helyre kerültek. A sort (23–30. hely) Ferenc József, Kádár János, Antall József, Kun Béla, Horthy, majd Gömbös, Rákosi, végül Szálasi zárta (Marián Béla, Marketing Centrum 1994).

b) A Felvételi Szolgáltató Iroda 2003-as vizsgálata szerint a felvételizni szándékozó középiskolások a legjobban Mátyás királyt kedvelik, őt Napóleon, Kossuth, Széchenyi, Szent István – és Hitler követi. Deák a 10., Horthy a 22. helyen állt (www.fisz.hu).

c) 2005-ben a Felvételi Információs Iroda vizsgálata szerint a biztosan továbbtanulni szándékozó 10. évfolyamos középiskolások 7, a 12. évfolyamosok 12%-a válaszolta azt, hogy Hitler a kedvenc történelmi személyisége. Ez az arány a katonai, rendészeti pályára készülők között 20% volt (www.fisz.hu).

Az 1956-os forradalom. Az elmúlt húsz év nem volt elég ahhoz, hogy a közelmúlt meghatározó eseménye, az 1956-os forradalom egyöntetűen pozitív eseményként éljen a közgondolkozásban.

1988-ban, az első ilyen tárgyú kutatásban 40-40% tekintette forradalomnak, illetve ellenforradalomnak az 1956-os eseményeket. A legnagyobb zavart egy évvel később lehetett észlelni, amikor hivatalosan „népfelkelésnek” minősítették az 1956-os forradalmakat. Ekkor 12% tekintette ellenforradalomnak, 22% népfelkelésnek, ami ellenforradalomba torkollott, 28% szerint végig népfelkelés volt, 24% szerint forradalom (Vásárhelyi 2003).

2003-ban már a lakosság 58%-a tekintette 1956-ot forradalomnak és szabadságharcnak (17% ellenforradalomnak, 12% népfelkelésnek). 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulójának évében a pártok iránti szimpátia függvényében változott Nagy Imre és Kádár János tevékenységének megítélése, valamint a forradalom értékelése. A fiatal nemzedékeket kevésbé érdekelte a forradalom, kevéssé ismerték tényleges célkitűzéseit, és kevesebbet tudtak róla. Meghatározó személyiségei közül éppen „az utca embereit” ismerték a legkevésbé (Marián 2003; Marián – Szabó I. 2007).

A múlt mint politikai választóvonal. A rendszerváltás után a nemzedékek közötti politikai választóvonal a múlthoz való viszony mentén épült ki. Nyugat-Európában a fiatal nemzedékek inkább a baloldali és a zöld pártokra szavaznak. A magyar fiatalok minden kutatás szerint a jobboldalhoz vonzódnak.

2000 decemberében az utolsó éves középiskolások egytizede mondta, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártjára szavazna (Szabó I. – Örkény 2002).

2005 első és második félévében a 18–30 év közöttiek 38–38%-a választotta a Fideszt, míg az MSZP-t csak a 21, illetve a 19%-uk (Medián).

A fiatalok ahhoz a párthoz kötötték a rendszerváltást, amely rendszerváltó nemzedékeket tudott kijelölni és magát e nemzedékek képviselőjeként tudta megfogalmazni: a Fideszhez. A fiatalok sokkal inkább elutasítják az MSZP-t, mint az idősebb nemzedékek, és az antikommunista beállítódás is inkább jellemző rájuk, mint azokra, akik életkoruknál fogva valamennyire integrálódtak a Kádár-rendszerbe.

Annak, hogy a Fidesszel mint rendszerváltó párttal azonosulhattak a fiatal nemzedékek, fontos lélektani velejárója volt, hogy mentesültek a szüleik nemzedékére vetülő kollaboráció bélyegétől. Egyfajta erkölcsi felmentést kaptak a rendszerváltás előtt történtek felelőssége alól is, a rendszerváltás levezénylésével kapcsolatos felelősség alól is. Azaz felmentést kaptak mind a történelmi kontinuitásban, mind a diszkontinuitásban való részvétel felelőssége alól.

A kutatások szerint a fiatalok inkább hárítják az állampolgári részvétel felelősségét. A demokráciától elsősorban a gondoskodó, jóléti szolgáltatásokat nyújtó állam feladatainak teljesítését várják el, a társadalmi cselekvési lehetőségek, a különböző önszerveződések és civil kezdeményezések nem vagy csak kevéssé vonzóak számukra.

A demokrácia. A 2005-ös Iskola és demokrácia című kutatás szerint a középiskolások inkább „védőpajzsnak”, paternalisztikus társadalompolitikának tekintették a demokráciát. Kétharmaduk személyes biztonságot remél a demokráciától, és csak minden második diák értette bele a demokráciába a többpártrendszert, az egyesülési szabadságot, a beleszólást a politikába és a kisebbségi jogok érvényesülését. A demokrácia fogalmába a törvény előtti egyenlőséget és a magánélet tiszteletben tartását értik bele a leginkább, a legkevésbé pedig a többpártrendszert és a kisebbségek jogainak védelmét. Demokráciaképükben keverednek a demokratikus és az antidemokratikus elemek. Több mint kétharmaduk értett egyet azzal, hogy „az országnak elsősorban keménykezű vezetőkre van szüksége”, valamint azzal, hogy „olyan pártra van szükség, amely, ha szükséges, oda is üt” (Csákó 2007).

Irodalom

Csákó Mihály: Fiatalok demokráciaképe. (Kézirat.) Budapest, 2007

Marián Béla: Történelmi emlékezet és politika. (Kézirat.) Marketing Centrum, 2003

Marián Béla – Szabó Ildikó: Történelem és emlékezés. Az 1956-os forradalom képe a felnőtt lakosság körében. Magyarország politikai évkönyve 2006. Demokrácia Kutatások Központja Alapítvány III. kötet (CD melléklet) Budapest, 2007

Szabó Ildikó – Örkény Antal: Tizenévesek állampolgári kultúrája. Minoritás Könyvek, Budapest, 1998

Szabó Ildikó – Örkény Antal: Társadalmi értékminták, politikai orientációk. Educatio, 2002. ősz, 404–430.

Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások alakulásában Magyarországon 1867–2006. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009

Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. Élet és Irodalom, 2003. június 16.

www.fisz.hu

www.marketingcentrum.hu

* A politikai identitásstratégiák sajátosságairól részletesen is lásd: Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A kollektív identitások befolyásolása Magyarországon 1867–2006. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.

Egyezzünk ki a múlttal!