Alig egy hete vetítik a magyarországi mozik „A bukás” c. német
filmdrámát. Talán igaza lesz Andrzej Wajdának, aki szerint most
vitatkoznak a filmről, de majd úgyis elfelejtik ezt is. Fazekas Csaba
írása

Alig egy hete vetítik a magyarországi mozik az Adolf Hitler
utolsó napjait a művészi játékfilm eszközeivel megörökítő „A bukás”
(„Der Untergang”) c. német filmdrámát. Talán igaza lesz Andrzej
Wajdának, aki azt nyilatkozta, hogy most vitatkoznak a filmről, de majd
úgyis elfelejtik ezt is.

Meglehet,
nem válik majd az alkotásból a filmtörténet klasszikusa, de hogy Oliver
Hirschbiegel rendező filmje több szempontból is úttörő jelentőségű,
kétségtelen. Először is, elsőként mert filmes eszközökkel egy tabunak,
vagy legalábbis érzékeny témának minősülő eseménysorhoz nyúlni, Adolf
Hitlert megszemélyesíteni. Másodszor pedig azért, mert ezt a filmet épp
németek készítették. Ez a film sem készült volna el (úgy értem, még most
sem készült volna el), ha a németek nem lennének Európa-bajnokok a
múlttal való őszinte szembenézésben. Meglehet, a második világháború
illetve általában a fasizmus miatti szégyen és lelkiismeret-furdalás
vezette a német közéletet arra, hogy a kíméletlenül őszinte, a
relativizálásoktól mentes önvizsgálat útját válassza. E bűnbánó felfogás
ráadásul nemcsak egy maroknyi értelmiségire vagy a nagypolitikai elitre
jellemző, hanem lényegében közvélekedésnek is
tekinthető.

A készítők azért
bizonyára tudták előzetesen is, hogy heves viták kísérik majd
alkotásukat, sokan előre kongatták a vészharangot, mondván, a film
alkalmas lesz a fasizmus meghatározó alakjainak emberi vonásain
keresztül burkolt propagandára is. Véleményem szerint a félelmek
alaptalanok. A film ugyanis nemcsak törekedett a tárgyilagosságra, hanem
kínosan ügyelt, hogy ez végig érezhető is legyen, a náci vezérkart
tisztes távolságra helyezett, azonosulásra nem késztető nézőpontból
láthatjuk. (Azzal most ne foglalkozzunk, hogy a szélsőjobboldalon
egyesek esetleg szívesen nézhetik, ők hasonló alkotások nélkül is nácik.
Bár épp e csoportok viszolyognak leginkább a fasiszta eszményképek
bukásának, Berlin elestének aprólékosan objektív ábrázolásától.) A film
hangsúlyozottan művészi alkotás, vagyis nem dokumentálja, hanem
elképzeli a megjelenített történelmi eseménysort, és – rendelkezésünkre
álló források szerint – vitathatatlanul objektív. A hitelességben óriási
szerepe van a Hitlert megformáló Bruno Ganz alakításának. Beteges
eszméinek kinyilatkoztatásai, dühkitörései, ordítozó beszédstílusa,
egyáltalán az ötvenes éveire megroggyant vénemberré vált Führer képe
pontosan megfelel az archív filmek, illetve a források,
visszaemlékezések alapján dokumentálható képnek. Hirschbiegel ügyes
kézzel szerkesztett filmjébe olyan jeleneteket, amelyek archív
felvételeken ránkmaradtak (például a bunker előtt a Berlint védő
gyerekkatonák kitüntetéséről, háta mögé rejtett kezének remegéséről
stb.), a színészi karakterek megtévesztésig hasonlítanak az eredetihez,
mondataik pedig bizonyos, hogy pontosan így is elhangozhattak volna. (A
vásznon megjelenő figurák közül egyedül Martin Bormann szerepeltetését
érezzük jelentőségéhez képest háttérbe szorítottnak.)

Az alapmotívumot a Hitler titkárságán dolgozó Traudl
Junge visszaemlékezései adják, de a készítők szabadon kezelték az általa
elmondottakat. (Ebben igazuk volt. Az évtizedekkel később, alapvetően
más történelmi körülmények között született memoár erős forráskritikával
kezelendő.) Számos, a birodalom végnapjaival összefüggő eseménynek
egyébként a gépírókisasszony nem is lehetett szemtanúja. Hogy a film
művészi hatását fokozzák, a bunkerben történtekkel párhuzamosan az
ostromlott Berlin egy-egy – nyilván nem Junge által dokumentált –
epizódját is felhasználták. Gyakorlatilag a film cselekménye nem hagyta
el egy percre sem az ostromlott Berlint, nyomasztóbbá, hitelesebbé téve
ezáltal a történteket. A bunkerben élők és az általuk – mint kiderült –
egyáltalán nem ismert külvilág figurái párhuzamosak: kívül és belül
egyaránt megvannak a vereség elkerülhetetlenségével tisztában lévők,
mint ahogy a végső győzelemben fanatikusan hívő, a vereséget kizárólag a
nép gyengeségének és árulásoknak tulajdonító Hitlernek, Goebbelsnek is
megvannak a párjai az utolsó órákban az utcán elrettentésül civileket
akasztó náci keretlegényekben. Jól megformáltak a bukás
elkerülhetetlensége által kiváltott reakciók. A bunkerben lerészegedő
SS-vezérkaré ugyanúgy, mint azoké (pl. Goebbels feleségéé), akikben szó
szerint egy világ omlott össze, és képtelenek feldolgozni a nácizmus
megsemmisülését. De az ugyan SS-egyenruhát viselő Schenk doktoré is, aki
a Hitler által megvetett civil áldozatok mentésén, gyógyításán
fáradozik. (Megjegyzem, nem igazán értem, miért nem korhatáros ez a
film, hiszen a valósághű ábrázolással együtt jár, hogy véres
jelenetekben igencsak bővelkedik.) A legfontosabb tanulságok könnyen
levonhatók a filmből, például az, hogy az állandóan a német népre
hivatkozó Hitler – mint minden diktátor – valójában mennyire megvetette
az őt korábban bálványozó, most a vereség miatt okolt
lakosságot.

Szóval, „A bukás”
készítői minden eszközt bevetettek és jól használtak, amely egy hiteles
és tartalmas történelmi filmhez szükséges. Mégis, a filmet nem lehet
csak önmagában nézni, és a moziból kijőve azon vehetjük észre magunkat,
hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak az alkotás megtekintése után,
mint amelyek akkor fogalmazódtak meg bennünk, amikor először hallottunk
az elkészültéről. Egy erősnek, sőt megdönthetetlennek hitt birodalom
katonai vereségének, összeomlásának utolsó pillanatai kétségtelenül
izgalmas témát jelentenek. Ki mikor hajlandó (legalább maga számára)
elismerni a véget, ki hogyan reagál, ki menekül és miért, ki választja
az öngyilkosságot (és ki ideológiai meggyőződésből és ki a megtorlástól
való félelem miatt) stb. Szóval a téma nagyon jó – mégsem lehet attól
elvonatkoztatni, hogy nem mindegy, melyik történelmi bukás adja az
emberi jellemeket, nemzeti sorsfordulókat drámai erővel megjelenítő
hátteret. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az elbukót pozitívan vagy
negatívan ítéli meg a történelem és a közvélekedés. (Az 1849-es magyar
szabadságharc végnapjai hasonló tragikus fordulatoktól terhesek, mégis –
joggal – ódzkodunk bármiféle összehasonlítástól.)

Összességében úgy vélem, e film kapcsán nemcsak az
fontos, hogy németek készítették – hanem az is, hogy elsősorban
németeknek. A film készítőit kimondatlanul az az igyekezet vezette, hogy
beszéljenek saját történelmük eddig kínosan kerülgetett fejezetéről,
segítsék ezáltal a múltjukkal való szembenézésüket. A filmmel
kapcsolatos értetlenséget ez is magyarázza: a nem németek egész más
szemszögből nézik. (Jellemző, hogy csak németek szerepelnek a filmben, a
nagyon is „főszerepet” játszó szovjet katonák alig tűnnek fel a
képkockákon. Ami persze érthető óvatosság is: a német fővárosra
győztesen rászabaduló Vörös Hadsereget nem lehetett volna a polgári
lakosságnak okozott mérhetetlen szenvedések bemutatása nélkül
ábrázolni.) A németek saját népük tragédiáját, saját egykori – azóta
nyilván megtagadott – vezérük sorsát akarták megfilmesíteni. Nekem
azonban az is fontos lenne, hogy e „bukásnak” (amely egyébként épp
ellenkezőleg a világ számára nem bukást, hanem felszabadulást, nem
véget, hanem kezdetet jelentett) voltak bizony előzményei. A
szétbombázott, tetemekkel borított berlini utcák látványához előbb más
európai városok hasonló – a német hadsereg által előidézett – képei
vezettek. Vagyis a filmben csak Hitler végnapjait látjuk, nem
érzékeljük, mit is szabadított ez a Parkinson-kóros, hisztérikusan
üvöltöző diktátor a világra. A történetet nem lehet 1945. április 20-án
kezdeni. A második világháborút, mint e film komplett előzményét nem
lehet a 150. percben feliratozott statisztikai adatokkal pótolni, akkor
sem, ha a nézőről feltételezzük ennek legalább homályos
ismeretét.

Mert ha Hitler a kutyáját
simogatja, kanalazza vegetáriánus ebédjét, társalog tanácsadóival, sőt,
ha parancsokat üvöltöz értetlen környezetének (akár nem létező
hadosztályok harcba küldéséről is), fotelbe süppedve fejtegeti zavaros
fajelméletét csodálóinak, percenként tanújelét adja, mennyire
érzéketlen, foglya önnön rögeszméinek stb. – mindebből jóval kevesebbet
tudhatunk meg még (bemutatni szándékozott) emberi tulajdonságairól is,
mint abból, amit „Führer”-ként a történelemben elkövetett. Más
szavakkal: meggyőződésem, hogy valamennyi történelmi személyiség emberi
vonásairól, magánéletéről, a vereséggel kapcsolatos reakcióiról lehet jó
történelmi filmet készíteni. (Mondom, ez is az.) Más kérdés, hogy
egyáltalán érdemes-e, például Hitler esetében. Ha a második
világháborút, annak kortársakra gyakorolt hatását, jelentését
érzékeltetni akarjuk, nem fókuszálhatunk 12 nap történetére az
előzmények és a jelentés súlyozott bemutatása nélkül. (Nem véletlen,
hogy a második világháborús filmek közül a leghitelesebbek az
eseményeket átélő egyszerű emberek – katonák vagy civilek – sorsán
keresztül igyekeznek levonni a tanulságokat, a háború lényegét az utókor
számára bemutatni.)

Ha „A
bukás”-sal kapcsolatos viszolygásokat érteni akarjuk, képzeljük el, mit
szólnánk ahhoz, ha hasonló nézőpontból – és persze hasonló igényességgel
– valaki Szálasi végnapjait akarná megfilmesíteni. Hasonló karakterek,
megnyilatkozások, reakciók lehetnének annak is témái (háttérben a rommá
lőtt Magyarországgal, a nyilasok által kivégzett ártatlanokkal, zavaros
ideológiájukkal, szovjet bombázással), mint Hirschbiegel filmje esetén.
Mit szólnánk például mi magyarok, ha a románok hasonlóan balladisztikus
tárgyalásmódban Antonescu marsall bukását jelenítenék meg? (Vagy a
szlovákok Tisóét, a horvátok Paveliaét stb.) De nem vállalkozott senki
Magyarországon a sikertelen kiugrást Horthy személyén keresztül láttató,
1944 október első két hetét bemutató film elkészítésére sem. Nem
tippeket akarok adni persze, csak megfogalmazni, hogy utóbbi esetekben
joggal félnénk attól, hogy az egyoldalú kép eltakarja a megelőző
történelmi periódus lényegét. Vagy mit szólnánk a kivénhedt Kádár János
„emberi arcát”, rendszerének összeomlását magánéletén keresztül
dokumentáló alkotáshoz? Nem hiszem, hogy erre ebben a formában fel
vagyunk készülve, az összefüggéseket nagyobb időmetszetben mutató teljes
kép bemutatása szükséges. (Gondoljunk bele, még pozitív történelmi
személyiségeink esetén is mennyire gyermekcipőben jár az ilyen
filmkészítést, például a szintén sokak által vitatott „üzenetekkel” is
terhes Nagy Imre-film kapcsán.)
Azért persze bajnak nem baj,
hogy készülnek ilyen alkotások. Csak tudjunk a jelentésükről normálisan
beszélgetni, a történelmi filmben pedig történelmet látni… Ez egy
történelmi lecke – fiúknak, akarom mondani,
valamennyiünknek.

Fazekas
Csaba

Az fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.