Fazekas Csaba
írása

Nemrégiben a munkahelyemül szolgáló Bölcsészettudományi Kar
tanácsának ülésén egy történettel próbáltam illusztrálni a magyar
bölcsészképzés általános viszonyát az ún. két- (illetve több) ciklusú,
más szóval lineáris képzési struktúrára való átmenettel kapcsolatosan.
Eszerint egy halálra ítélt arra hivatkozva kéri a végrehajtás egy évvel
való elhalasztását, hogy ennyi idő alatt megtanítja a kegyelmet gyakorló
király lovát franciául beszélni. Az uralkodó rááll, az elítélt
kiszabadul, barátai pedig kérdik, hogy ígérhetett meg ekkora őrültséget.
Mire az elítélt: „Egy év alatt három dolog is történhet. Meghalhatok
természetes halállal, meghalhat a király és elpusztulhat a ló is. Ha
egyik sem következik be, van egy negyedik esélyem: megtanítom a lovat
franciául beszélni.” A felsőoktatásban dolgozó oktatók, sőt általában a
szakmai közvélemény mintha csak kevéssé érzékelné a súlyát, mekkora
átalakulás előtt áll az egyetemi-főiskolai szféra. Kicsit úgy teszünk,
mintha a – már nem egy reformkísérleten megedződve – rezignáltan
várnánk: hátha a király, vagy épp a ló nem éri meg, hogy számot kelljen
adnunk a vállalt feladat teljesítéséről.

Az Oktatási Minisztérium azonban 2003 ősze óta
rendkívül elszánt, jelenlegi állás szerint legkésőbb 2006-ban be kell
vezetni a felsőoktatás legtöbb szegmensében (így a bölcsészképzésben is)
a két ciklusú képzést. Eszerint három év után alap- (bachelor-, BA-,
BSc-) szintű oklevelet kaphat a hallgató, az egyetemi (mester, magister,
MA-, MSc-) szintű tudást és szakképesítést további két év alatt
szerezheti meg. (Az elmúlt hónapok valóban lázas vitákkal teltek,
amelyeket a különböző tervezetek, sajtócikkek, állásfoglalások
megjelenése mutat. A bölcsészképzés eredeti kétciklusú tervezetét,
illetve az egészen dilettáns ötleteket sikerült talán visszaszorítani, a
jelenlegi szakstruktúra sok elemét „átmenteni”, azért a reform lényege
változatlan, amelyet az idén márciusban közzétett „Magyar Universitas
Program” minden bizonnyal már visszafordíthatatlanná is tett.) Ha
esetleg a szokásos módon el is kell halasztani a bevezetés tervezett
időpontját – amire egyébként ezúttal alig van esély –, akkor is
nyilvánvaló, hogy nincs sok időnk kitalálni, hogyan is fog kinézni a
történelemtanításban a két ciklusú képzés. Vannak ugyan elképzeléseink,
az elmúlt hónapokban lázasan konferenciázó bölcsészkari bizottságok,
szakmai testületek ülésein sokminden formálódni látszik, ahhoz képest
azonban, mekkora méretű és milyen gyorsan megvalósítandó reform előtt
állunk, még nem igazán tisztázódott, mi is lesz e reform tartalma. A
tanácstalanság és a bizonytalanság-érzet általános.

A történelemtanításban e „bolognai” rendszerű oktatási
struktúra felér egy rendszerváltással, vagy sokkal inkább egy
államalapítással. Nemcsak szerkezetében, hanem szemléletében is az
évtizedek (évszázadok?) alatt rögzült, felsőfokú történelemoktatással
kapcsolatos fogalmaink átértékelésére kényszerít. Mire számíthatunk,
hogy mégse kelljen a lovat megtanítani franciául, vagyis hogy e reform
életbe lépését megakadályozhassuk? Születtek kezdeményezések arra
vonatkozóan, hogy a történelmet illetve a magyar nyelv és irodalmat
próbáljuk kivonni a kétciklusú képzés rendszeréből. A művészeti, az
orvos- vagy a jogászképzés a jövőben is egyciklusú marad (legalábbis
egyelőre úgy tűnik…), a képzés lényegében változatlanul megy tovább,
ennek analógiájára a felsőfokú történelemtanítás rendszerét is át
lehetne menteni. De legyünk őszinték, ha a bölcsészet- és
társadalomtudományi képzési területek összes többi szakján kétciklusú
lesz az oktatás, aligha fognak hozzájárulni, hogy történelem szakunk
kivételes elbánásban részesüljön. Joggal hivatkozhatunk a kivételezés
okaként a tárgy „nemzeti” jellegére, de aligha kétséges, hogy más
szakterületek is tudnak hasonló érveket felsorakoztatni amellett, hogy
minden maradjon változatlan. Megint mások – a magyar közvélemény nem
ismeretlen reflexeként – politikai kérdésként közelítik meg az ügyet,
mondván, hátha jön egy következő kormány, és az egészből nem lesz semmi.
(Erről azért ajánlom nem figyelmen kívül hagyni, hogy az előző kabinet
felsőoktatásért felelős államtitkára is a kétciklusú képzés bevezetése
mellett érvelt annak idején.) A képzés szerkezetének megváltoztatása
széles körű ellenállást vált ki a történész oktatók köréből, bár az
ellenzők tábora heterogén. A leginkább „rendi ellenállás”-ra
emlékeztető, mindent változatlanul megőrizni kívánó kollégák mellett
azok is sokan vannak, akik a reform ötletét nem, tartalmát és
megvalósításának finoman szólva kaotikus és kapkodó bevezetési módját,
vagy épp a fő érvként hangoztatott EU-csatlakozás jogharmonizációjára
való ilyetén hivatkozást viszont nagyon is
kifogásolják.

Summa summarum, el
kell kezdeni azon gondolkodnunk, hogy fog kinézni a kétciklusú
rendszerben a történelemtanítás, az alapszak által integrálandó,
megjelenítendő régész, néprajz és levéltáros szakirányokkal együtt. Az
előzőekről még annyit, hogy született egy reális kompromisszumra
irányuló javaslat is a változatás és a jelenlegi rendszer megőrzése
között: ha a két ciklust nem 3+2-esként, hanem 4+1-esként definiáljuk.
(A 4+2 is jól hangzana, de bizonnyal beleütközik a finanszírozás
problémájának sziklafalába.) Ezen érdemes elgondolkozni, bár az
oktatáspolitika irányítói egyértelműen az egységesítés hívei, és aligha
kétséges, hogy nekünk is 3 éves lesz az alapszakos (bachelor)
képzésünk.

Az is egyértelműnek
látszik, hogy tanári képesítést csak mester-szinten lehet majd szerezni.
Ebből fakadóan két, egymással szorosan összefüggő dilemmát
fogalmazhatunk meg: Először is azt, hogy milyen (szak)képesítést
tartalmaz, milyen kompetenciát, jogosultságot ad egy 3 éves, történelem
szakos bachelor diploma, másodszor pedig azt, hogy mi lesz e képzés
tartalma. Előbbit illetően kétségtelenül fontos, hogy a bölcsészképzésre
beáramló tömegek jó része ma sem tud és nem is igazán akar szakmájában,
a megszerzett tanári vagy épp előadói (bölcsész) diplomájával
elhelyezkedni, neki csak a felsőfokú végzettség ténye a fontos, amelyet
így – „történelem szakos asszisztensként”, „referensként” stb. – is
megszerezhet, továbbá lehetőséget kap arra, hogy mester szinten tanuljon
tovább. Mindenesetre a bachelortől is joggal várható el, hogy az
általános ismereteken túl, a történelmi folyamatok áttekintésének,
megismerésének, magas szintű rendszerező képességének birtokába juttassa
a hallgatót. Ami pedig a tartalmat illeti: a generációk óta öröklődő,
szinte kizárólag kronologikus szemléletű – általában négy nagy
korszakra, azon belül a magyar és egyetemes történelem párhuzamosságára
építő – történészképzésünket nem lehet majd belegyömöszölni a bachelor
szintű képzésbe. (Az előző reformnál, a kreditrendszerű képzést is
bevezető 2001-es képesítési követelmények megjelenése után ez még
sikerült…) A megszerzendő kreditek lehetséges struktúrájának
kialakítására még csak elszórt ötletek születtek, álláspontom szerint
bizonyos, hogy a kronologikus szerkezet csak komoly átalakítások után
lesz tartható. Úgy gondolom, a bachelor szint viszont nagyon is alkalmas
lehet arra, hogy elmélyítse az általános történelmi ismereteket,
továbbá lehetőséget adjon azok gyakorlatias alkalmazására. Ami előbbit
illeti: az elmúlt bő évtizedben a gyerekszám csökkenésének és ezzel
párhuzamosan a felsőoktatási férőhelyek száma emelkedésének egyik
következménye lett, hogy a bölcsészkarok történelem szakjain jelentős
részben nem a középiskolában kiemelkedő vagy jó történelemtudással
rendelkező diákok tűnnek fel (őket a jogi illetve közgazdász
szakterületen kell inkább keresni), vagyis a történelem szakos
bachelornek óhatatlanul fel kell vállalnia a megszerzett középiskolai
tudás szinten tartását, elmélyítését, felzárkóztatását is. Magasabb
szinten, de a középiskolához hasonlóan meg kell próbálnia a
szemináriumokon, forrásolvasásokon stb. keresztül a történelmi
adathalmaz életszerűségét, folyamatokba való illesztését is. (Ld. erről
ugyane rovatban Knausz Imre múlt heti jegyzetét a „lényeg”-ről.) Az erre
épülő mesterképzésben pedig széles körű lehetőségek nyílnak a
speciális, adott korszakra, történeti diszciplínára koncentráló
ismeretek elsajátíttatására, nem is beszélve a tanári képesítés
megszerzésének lehetőségéről.

Egyelőre – többek között – várjuk a keretszabályozást
tartalmazó, beígért kormányrendelet megszületését, de ezzel együtt is a
szakmának néhány hónap adatott, hogy a kétciklusú történészképzés
mibenlétét ki- vagy inkább feltalálja. Túlzás nélkül, a jövő
történészképzésének megalapozásáról, azon túl a felsőoktatási
intézmények oktatásszervezését alapvetően érintő, sőt kifejezetten
egzisztenciális kérdéséről van szó, amely hosszabb távon nyilván nem
hagyja majd érintetlenül a közoktatásban folyó történelem szakos
tanítást sem.

És hogy a cikk elején
felvetett – elismerem: több ponton is sántító – hasonlatom azért
befejezzem, félve kérdem: mi lesz, ha nem tudjuk a lovat megtanítani
franciául?