A rendszerváltozás előtti történelemtanítás egyetlen igazi tabuja; a kilencvenes évek nagy szakmai fejtörésének okozója – írta Rovó Attila a Magyar Hírlapban.

A rendszerváltozás előtti történelemtanítás egyetlen igazi tabuja; a kilencvenes évek nagy szakmai fejtörésének okozója – mondják 1956-ról a történelemtanárok. A hivatalos propaganda-tananyag kétszer változott jelentősen a múlt rendszerben.

A szovjet harcosok 1956-ban a világháború után immár másodszor szabadították meg népünket saját vérük hullatásával a fasizmus rémtetteitől – legalábbis így tanulták az akkori eseményeket 1962-től, a forradalom tananyaggá minősítésétől a diákok. Ellenséges, uszító, áruló, bomlasztó, revizionista, felforgató – nincs olyan mondat az akkori tankönyvben, melyben ne szerepelne valamelyik jelző a fentiek közül ’56-ot tárgyalva.

A szélsőséges megfogalmazás a hatvanas évek végére jelentősen enyhül, s az akkor elfogadott tankönyvi szöveg végül apró módosításokkal csaknem másfél évtizedig maradhatott hivatalos oktatási segédanyag, hogy aztán a nyolcvanas évek első harmadában ismét egy jóval enyhébb verzió váltsa fel. „Kádár János maga is egyre finomabban fogalmaz, belső körben már a hetvenes években elhangzik, hogy mindkét oldalon sajnálja ’56 hiábavaló áldozatait” – világít rá az okokra Szerencsés Károly történész, az ELTE docense. Mindennek ellenére a történelemtanárok egybehangzó véleménye szerint 1956 a „legtabubb tabu” marad egészen a rendszerváltás pillanatáig.

Egykori gimnáziumi tankönyvek Nagy Imréről

60-as évek: Nagy Imre és társai kétszínű játékba kezdtek. A Központi Vezetőség ülésén elismerték a felkelés ellenforradalmi jellegét, és részt vállaltak annak leverésében. Így érték el, hogy bekerültek a vezetésbe, Nagy Imre pedig a miniszterelnöki székbe. Nagy Imre és csoportja azonban hamarosan levetette kommunista álarcát, és a nyílt árulás útjára lépett.
Bomlasztotta a népi demokrácia megvédésére kész forradalmi erőket, és hagyta kibontakozni az osztályellenség véres terrorját.

70-es évek, 80-as évek első fele: Nagy Imre, aki színleg az ellenforradalmi lázadás ellen foglalt állást, és ígéretet tett annak leverésére, ismét elfoglalta a miniszterelnöki széket. De az eseményekkel versenyt futva egyre jobbra tolódott, kormányába mind reakciósabb, nyíltan ellenforradalmi politikusokat vont be. Az ellenforradalomnak „forradalommá” nyilvánításával megbénította a szocializmus híveit, szélesre tárva a kapukat a kapitalista, nacionalista és fasiszta áradat előtt. Az utcákon véres fehérterror bontakozott ki. 

80-as évek második fele:
Október 24-én Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké. Ettől kezdve a vezetése alatt álló kormány összetétele szinte naponta módosult. A fegyveres lázadást azonban nem tudta felszámolni, sőt fokról fokra meghátrált az ellenforradalom előtt.

„Nem ez volt az a téma, amelyben egy tanár szembement az árral. Amikor minden másról mertük az igazságot tanítani, ’56-ról akkor sem mondhattuk, amit gondoltunk” – emlékszik vissza Száray Miklós, az Apáczai gimnázium vezető tanára. Ráadásul – mondja – amikor 1978-ban diplomázott, még „kollektív felejtésbe” menekültek a tanárok, csupán néhány mondattal elintézve ’56-ot – vagy annyival sem. Szerinte 1985
körül kezdett árnyalódni a kép, de még akkortájt is kizárólag ellenforradalomként voltak említhetők az események. „Vagy nem tanítottuk, vagy mást mondtunk, mint amit gondoltunk” – összegez Száray.

Még a rendszerváltás előtti években is csupán néhányan merték nyíltan forradalomként tanítani az eseményeket – emlékszik vissza Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke. Mint mondja, akkori kollégái közül körülbelül tízből egyvalaki vállalta az ellenzéki szemléletű oktatást, de nem voltak sokkal többen azok sem, akik dogmatikusan ragaszkodtak a hivatalos verzióhoz. A többiek a kettő között egyensúlyoztak: ellenforradalmat emlegettek, de igyekeztek árnyalni a képet.

A rendszerváltáskor azután egy csapásra változik meg 1956 megítélése – a szakemberek szerint túlságosan is hirtelen. „Azt hittük, 1989-ben már készen áll a fiókokban egy új történelemkönyv – mondja Miklósi –, ehelyett azonban a szakma meglepetésére vagy kihagyták a ’45 utáni eseményeket a könyvekből, vagy évekig ugyanolyan beosztású, szemléletű írások jelentek meg, melyekben kicserélték a minősítéseket, s a szóhasználatnál görcsösen ügyeltek arra, mindenütt forradalom és szabadságharcként emlegessék az eseményeket.”

Nem csak ez nehezítette azonban sokáig a forradalom oktatását: Miklósi szerint 1989 eufóriája után megfagyott a levegő a téma körül, s csak egy-két éve érzik újra, hogy a diákokat ismét érdeklik az akkori események.
Egyetértenek abban is: időhiány miatt ma sem mindenütt tanítják ’56-ot, ráadásul ahány tanár, annyiféleképp értelmezi az eseményeket.
„Mostanában úgy tűnik, az egyre jobb tankönyvek és a forradalom ismeretét is megkövetelő új, kétszintű érettségi miatt nagyjából kezd a helyére kerülni a téma a történelemoktatásban” – ad okot a bizakodásra Száray Miklós.