Recenzió

Az idei év elején jelent meg az evangélikus iskolák történelemtanárainak I. és II. konferencia-anyagát tartalmazó kötet a L’Harmattan kiadó gondozásában. Ahogy a fülszövegben a szerkesztők – Péterfi Gábor és Fekete Bálint – írják „az olvasó egyrészt képet kaphat a történelem tantárgy makroszintű átalakításának motivációiról, másrészt továbbgondolásra érdemes jó gyakorlatokat osztunk meg a diákok által készített interjúk, a 20. századi tabutémák, a tanulmányi kirándulások, a múzeumpedagógiai foglalkozások, a helytörténet és vizuális források témakörben”.

Az elméletet Katona András és Csapodi Zoltán előadásai képviselik, akik a kétszintű érettségi bevezetése óta eltelt időszak tapasztalatait foglalják össze, elemzik a változtatások szükségességét, nehézségeit. Csapodi leszögezi: „[O]ktatási rendszerünk és benne a történelemtanításunk is mammutként viselkedik […]”. A tananyagcsökkentés, a tankönyvválasztás megszüntetése, a tananyag átcsoportosításának buktatói, az óraszámokkal történő zsonglőrködés, az atlaszkészítés és -használat anomáliái, a kerettantervi követelmények változásai mára szinte követhetetlenné váltak az iskolában napjait morzsolgató tanár számára. Ilyen helyzetben vajon elvárható-e, hogy a pedagógus továbbképezze magát, módszertani arzenálja megújuljon és bővüljön, amit Csapodi Zoltán írásában a történelemtanárok szemére vet? Megannyi kérdés, amelyekre 2016 tavaszán különösen nehéz megnyugtató válaszokat adni.

A két előadást jegyző Mirák Katalin a kommunista diktatúra belügyi szerveinek evangélikusokra vonatkozó tevékenységét tekintette át, illetve az íróként ismertté vált belügyes, Berkesi András sok tanulságot rejtő pályaképét vázolta fel. Köztudott, hogy a trianoni békével a magyarországi egyházak közül a lutheránusok szenvedték el a legnagyobb veszteséget mind az egyházi infrastruktúra, mind a hívek számát tekintve, 1945 után pedig némileg összhangban a németek kitelepítésével Luther magyarországi híveinek üldözése is megkezdődött, köztük elsőként az „evangélikus Mindszenty”, Ordass Lajos püspök letartóztatására került sor. Feltáratlan témához nyúlt tehát a szerző, az evangélikus egyház és a pártállam kapcsolatrendszere további, elmélyült kutatásokra érdemes terület.

Szintén blokkot képez a kötetben a helytörténet oktatása és az ehhez kapcsolódó oral history, amelynek keretében a Galga mentén élő idős emberekkel készítettek interjúkat az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium diákjai. Az országosan megvalósuló Emlékpontok – mondd el, hogy tudjuk! projekt az elhallgatott múlt, a tabuként kezelt közelmúlt egyéni történeteinek elbeszélését célozta. Az idős emberek megszólítása, a kibeszélés egyfajta gyónásként is felfogható, amelyben helyreállíttatik a generációk közötti párbeszéd, a történelem folytonossága. A különféle sorsok mozaikdarabkáiból a fiatal interjúkészítők kiegészíthették, élő példákkal támaszthatták alá a korra vonatkozó általános történeti ismereteiket. Az interjúzás módszere időigényes, de helytől függetlenül mindenhol beépíthető a történelemtanítás/-tanulás folyamatába és bizton állítható, hogy haszna messze felülmúlja a hagyományos tantermi óráét.

Az emlékezet szóban történő előhívása után Fekete Bálint két dolgozata a rögzített álló- és mozgóképek órai felhasználhatóságáról szól. Fejtegetései nem csak a történelemórai tudásközvetítés felől közelítenek, hanem médiaelméleti szempontokat is figyelembe vesznek. A szerző szerint a fotó és a film egyre fontosabb szerepet kell hogy játsszon történelemoktatásunkban, ha forrásként és nem csak illusztrációként tekintünk rájuk. Elemzésük demokratikusabb módszer a múlt megismerésében, hiszen a tanulók nem egy felülről oktrojált tanári véleménnyel konfrontálódnak, hanem maguk vonhatják le következtetéseiket (konstruktivizmus). Különösen gyümölcsözőnek gondoljuk a Horthy-korszak árnyalt bemutatásához a rövid filmhíradókat, amelyek moziba járók tömegeit informálták a jelentős vagy legalábbis a hatalom által annak tartott eseményekről. „Nincs egy igaz történet, hanem különféle történetek vannak.” – szögezi le Fekete Bálint (153. oldal).

A kiadványban jelentős súllyal bír a katonai hagyományok ápolása múzeumi órákkal és hagyományőrző egyesületek „gyakorlati” bemutatóin keresztül. A magyar katonatörténet tanításához ad elméleti útmutatót és egyszersmind történeti áttekintést Hermann Róbert. A hadtörténész az integratív szemlélet kialakításának szükségességét hangsúlyozza, miszerint hadtörténelmünkben a török kortól végigvonuló kettősség (birodalmi és függetlenségi hagyomány) nyomatékosítása szükséges, de az egymásnak ellentmondó tradíciókat minden szégyenkezés nélkül kell bemutatni, mint amik nemzetünk sorsfordulóiból, a sajátos magyar történeti szövetből következnek. (Halkan teszem hozzá, hogy a megbélyegző árulózásnak véget vethet, ha megfogadjuk tanácsát.) A hadsereg és a honvédelem története szorosan összefügg azoknak az érzelmi azonosulási pontoknak a kialakításával, amelyek a mai fiatalokban megalapozhatják a korszerű hazafiság, honszeretet követelményeit. Hermann Róbert rövid összefoglalója 1100 éves hadtörténetünkről – „a honfoglalás lényegét tekintve katonai aktusnak tekinthető” (165. oldal) – izgalmas, erkölcsi értékelési szempontokat is felvet, végkövetkeztetésével azonban nehéz vitatkozni, hogy ti. a rendszerváltás után mostohagyerekként kezelt hadügyi kérdések – és a magyar katona becsülete! – hangsúlyosabb figyelmet kapjanak a történelemórákon.

A kötet szerzői többségében az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium tanárai, gyakorló pedagógusok, akik nagy érzékenységgel tárták fel írásaikban a korszerű történelemoktatás követelményeit, elméleti és gyakorlati szempontokat figyelembe véve jelöltek ki olyan lehetséges területeket, tantárgypedagógiai módszereket, amelyek napjaink vajúdó történelemtanításának megújulásához bizton hozzájárulnak. Tisztelettel ajánlom a kiadványt kollégáim figyelmébe!

(Történelemtanításról a XXI. század elején, szerk. Péterfi Gábor és Fekete Bálint, Bp., L’Harmattan, 2016. 226 p. 2500 Ft)

Esztergom, 2016. március 29.

Peragovics Ferenc