A
technikatörténetben sokszor nehéz megítélni, ki is egy szerkezet igazi
feltalálója. Ezalól a Magyarországon 125 éve indult telefonszolgáltatás
alapelemei sem kivételek – írta Lőrinc László a HVG-ben.

Mit talált fel Puskás Tivadar? A legtöbb hazai
kézikönyv, kvízjáték és honlap szerint a kontinensen negyedikként,
1881-ben Budapesten működésbe lépett telefonközpontot. Néhány
technikatörténeti szakkönyv ennél óvatosabb: kerülik a feltalálás
kifejezést, és általában annyit közölnek, hogy Puskás Thomas Alva Edison
amerikai műhelyében a telefonközpont műszaki megoldásán dolgozott, majd
Párizsban az ő vezetésével építették fel az ottani telefonközpontot.
Végül vannak, akik még ezeket sem látva bizonyítva inkább tapintatosan
kerülik Puskás szerepének kényes kérdését – ahogy az idei évfordulós
budapesti és pécsi telefontörténeti kiállítások rendezői is
tették.

Pedig „a telefonközpontot –
bármilyen sajátosan hangozzék is – nem kellett feltalálni, mert az már a
telefon feltalálása előtt ismeretes volt. Az elektromosság által
továbbított hírközlés »központosítására« az első
szabadalmat F. M. A. Dumont francia mérnök kapta 1850-ben” – olvasható
Vajda Pál technikatörténész bő harminc éve megjelent tanulmányában. De
ha egyszer a távíró és a telefonközpont elve hasonló volt, mit tett az
ügyben Puskás? A jelenlegi kutatások alapján úgy tűnik, nem sokat, mivel
a New York mellett működő The Edison Papers archívumban sem
honfitársunk telefonközpont-ötletének nincs nyoma, sem annak, hogy
Edisonnál tervezőként dolgozott és fizetést kapott volna. De nevezettek
kiterjedt levelezésében sem utal erre semmi, sőt magától Puskástól sem
maradt fenn olyan dokumentum, melyben magát a telefonközpont
feltalálójának állította volna, ahogy ezt a különben lelkes nekrológok
sem említették 1893-ban. Ami dokumentált tény, az az, hogy Puskás
Tivadar elsősorban a fonográf, valamint más Edison-találmányok
terjesztésével foglalkozott Párizsban.

A telefonközpont-legenda születése feltételezhetően
Edisonnak köszönhető, aki 1911-es európai útja során egy másik korábbi
magyar munkatársa, Fodor István villamosmérnök – akkor már a budapesti
Általános Villamossági Rt. vezérigazgatója – hívására ellátogatott
Magyarországra. Az esetről utóbb Edison-életrajza előszavában beszámoló
Fodor idézte az amerikai feltaláló szavait, miszerint harmincnégy évvel
korábban Puskás hívta fel a figyelmét a telefon jelentőségére azzal,
hogy „olyan központot tervezett, melybe tetszés szerinti számú
telefon-előfizető kapcsolható be”. Ugyanezen látogatás alkalmával Edison
egy portréja dedikációjában Puskás sógornőjének írásba adta: Puskás
Tivadar „volt az első a világon, aki a telefonközpont ötletét
felvetette”. A feltalálást és tervezést ezúttal Edison sem említette, és
bár nem lehet kizárni, hogy Puskás (is) felvetette a központ ötletét,
valamint voltak elgondolásai a megvalósításhoz, valószínűbbnek tűnik,
hogy mindez az eltelt harmincöt év és az udvariasság számlájára írandó.
Elvégre Edison – London, Párizs, Berlin, Hamburg, Bécs és sok más város
végiglátogatása után – azt is készséggel írásba adta, hogy Budapest „a
legszebb és legprogresszívebb város, melyet Európában
láttam”.

A székely származású Puskás
Tivadar életéről amúgy is rengeteg szájhagyományozott történet maradt
fenn, de annál kevesebb írott dokumentum. Ő maga sem szeretett írni: még
némely szerződését sem rögzítette papíron. Pedig lett volna mit, hiszen
– mint az életéről szóló legkimerítőbb feldolgozásból, Pap János
1960-as művéből tudható – a feltaláló-vállalkozó rengeteg
gazdasági-technikai kezdeményezésben vett részt. Foglalkozott egyebek
mellett aranybányászattal, olajkutatással, épített távíróhálózatot és
telefonközpontot, megalapította Közép-Európa első utazási irodáját, de
végzett kísérleteket elektromos léghajóval és villanyautóval, valamint
szabadalmaztatott egy eljárást a víz alatti robbantásra. Élete végén
mégis úszott az adósságban, amihez Pap szerint hozzájárult, hogy Puskás
saját költségén építtette ki testvérével, majd fejlesztette tovább az
akkor még nem túl jövedelmező budapesti
telefonhálózatot.

Mégsem kell
irigykedni az amerikaiakra, hogy nekik legalább a telefónia területén
van egy minden gyanú felett álló feltalálójuk, Alexander Graham Bell. A
telefon históriája ugyanis még a központénál is zavarosabb. Az alapötlet
– hogy egy hangtól rezgő membrán által keltett elektromos jelek a
vezeték végén egy másik membránt rezegtetve ismét hanggá alakulnak –
legkésőbb 1854-ben, 22 évvel Bell első telefonhívása előtt megszületett:
ekkor írta le azt egy francia távírdász, Charles Bourseul. Erről
azonban nem tudott a német Johann Philipp Reis autodidakta
természettudós, aki hat évvel később az első telefonnak elnevezett
készülékkel száz méterre továbbította a hangot. A produkció akkor teljes
érdektelenségbe fulladt, amit sokan a feltaláló alacsony társadalmi
állásával magyaráztak – egyszerű középiskolai tanár volt -, mások pedig
hozzáteszik: kétséges, hogy a választott mikrofonkonstrukció alkalmassá
tette volna a készüléket a beszéd érthető átvitelére. Mindenesetre a
németek közül sokan őt tartják a távbeszélő feltalálójának, hiszen
1872-ben egy amerikai professzor felfigyelt az ötletre, és New Yorkban
bemutatta Reis készülékét, ami – hangoztatják – kiindulópontjává
válhatott a későbbi találmányoknak.

Az erről folytatott végeláthatatlan vitába 2001
szeptemberében nem kisebb fórum, mint a washingtoni képviselőház szólt
bele, ünnepélyes határozatban jelentve ki, hogy a telefon feltalálója
nem Bell, hanem Antonio Meucci. Indoklásuk szerint a firenzei
származású, Kubába kivándorolt színházi technikus már Bourseul
tanulmánya előtt használható telefont alkotott, majd az Egyesült
Államokba áttelepülve 1860-ban be is mutatta az amerikai olasz sajtónak
Reisénél jobb, és attól teljesen függetlenül alkotott készülékét.
Megnézték, megírták – és elfelejtették. Meucci balszerencse-sorozata
azonban tovább folytatódott, ugyanis 1871-ben csak arra volt pénze, hogy
pár évre levédesse az ötletet, és azt tervezte, a szabadalom lejárta
előtt társul a Western Union távíróvállalattal. Még a teljes
dokumentációt is átadta a vállalatnak, ám annak illetékesei mindegyre
türelemre intették és elküldték az angolul gyengén tudó, félszeg
feltalálót, két év elteltével pedig közölték vele, hogy mindent
elvesztettek.

Az „eltűnt”
prototípust – a fent említett, korábbi kutatásokra támaszkodó
képviselőházi határozat szerint – ugyanazon laboratóriumban őrizték,
ahol a logopédus végzettségű Bell kísérletezgetett, majd – Meucci
szabadalmának lejárta után – 1876-ban saját szabadalmat szerzett, és
hatalmas feltűnést keltve bemutatta a telefont a philadelphiai
világkiállításon. Meucci még megérte, hogy az amerikai kormány 1887-ben
kezdeményezte a szabadalmi döntés felülvizsgálatát, de az eljárás közben
meghalt. Utólagos rehabilitációját pár éve másokkal együtt az olasz
származású Rudolph Giuliani akkoriNew York-i polgármester kezdeményezte.
Amire viszont a kanadai törvényhozás tagjai 2002 júniusában szintén
egyhangú határozatban álltak ki a sajátjuknak tekintett Bell elsősége
mellett (Bell Skóciából Kanadán keresztül vándorolt be Amerikába, később
a nyarakat Kanadában töltötte, ott is van
eltemetve).

De a téves kapcsolások
sorának még koránt sincs vége. Bár a Meucci-Bell-féle telefon Reisénél
jobb mikrofont alkalmazott, a távbeszélő igazi használhatóságához a
szénmikrofonra volt szükség, melynek kiötlését a hagyomány Edison
nevéhez kapcsolja. Ő is készített ugyan ilyet, nagyjából egy időben
(1877-ben) a Németországból bevándorolt, eredetileg textilmunkásból lett
feltalálóval, Emile Berlinerrel, ám nemcsak a megoldás sikerességével,
hanem a szabadalmaztatással is lemaradt. Berliner utóbb azzal is borsot
tört Edison orra alá, hogy feltalálta a gramofont, a hangreprodukálásnak
az Edison-féle fonográfnál sikeresebb eszközét.

Ráadásul e kacifántos történet nem is egyedülálló,
hiszen a legtöbb találmány nem, vagy nem elsősorban attól ered, akihez
az ismeretterjesztők közmegegyezése kapcsolja. Az is gyakori, hogy nincs
ilyen közmegegyezés, és a különböző országok kézikönyvei mást neveznek
meg feltalálónak: mindegyik egy-egy honfitársat. A jelenséget
technikatörténeti szakértők azzal magyarázzák, hogy a 19. század második
felének technikalázban égő Európája hemzsegett a hivatásos és önjelölt
feltalálóktól. Ugyanazzal a gondolattal közel egy időben többen kezdtek
foglalkozni, és a párhuzamosságok miatt sokszor nem a valós érdemek
döntöttek a végső dicsőségről (lásd Gyufafeltaláló á la carte című
írásunkat).

Ugyanakkor mindezek
ellenére előfordult, hogy valaki valóban egyedül találta fel azt, amit
neki tulajdonítottak: éspedig éppen Puskás Tivadar, aki egy általa
1892-ben szabadalmaztatott újítással lehetővé tette, hogy egy központból
telefonon egy időben sokfelé juttassanak el információt. A következő
évben beinduló Telefonhírmondó – mely tíz kiló cukor árának megfelelő
éves előfizetésért szolgáltatott híreket, nyelvleckéket, kulturális
műsorokat és színházi közvetítéseket a rádióval párhuzamosan 1939-ig –
az elektronikus újságírás első fecskéjeként a rádió és az internet
előfutárának is tekinthető. Ez tényleg Puskás eredeti találmánya –
legalábbis mai ismereteink szerint.