A tandíjháború folytatódik, minden választási kampány
desszertjeként ott találjuk az étlapon – írta Barakonyi Károly a
Népszabadságban.

A probléma sokrétű,
a megközelítések viszont egyoldalúak. Ki-ki azt az aspektust emeli ki,
amely anyagi és politikai érdekeinek megfelel. Hallunk az
esélyegyenlőség sárba tiprásáról, a szerényebb anyagi háttérrel
rendelkező hallgatók elüldözéséről, a finanszírozás javításáról, a
hallgatók ösztönzéséről és megrendelői pozícióiról, az államnak a
felsőoktatásból való kivonulásáról stb. Egy szempont azonban ritkán
kerül elő: ki határozza meg a szükségleteket a felsőoktatási
tudáspiacon, és miként hozható összhangba a kereslet és a kínálat. Ha ez
a kettő nincs összhangban, egyrészt szaporodnak a diplomás
munkanélküliek (elfecsérelt tanulmányi évek, elveszett társadalmi és
egyéni ráfordítások), másrészt az átképzések újabb terhet jelentenek az
egyén és a társadalom számára egyaránt.

A felsőoktatás tömegessé válásával megnőtt a diplomás
pályakezdő munkanélküliek száma. Egyre gyakrabban kerül sor
pályamódosításra, -elhagyásra. Ez mind a társadalomnak, mind az egyénnek
anyagi és erkölcsi veszteséget, frusztrációt jelent. Nincs megfelelő
igényfelmérés és tervezés, a felsőoktatási felvételi politika rövid távú
szempontokat követ. Tandíj hiányában a hallgató sem érdekelt eléggé az
átgondolt választásban. A kockázata kicsi.

Valamikor létezett egy Országos Tervhivatal, amely
valamilyen számítás (vagy becslés) alapján meghatározott képzési,
felvételi keretszámokat. Ha ez nem is volt mindig pontos, legalább
valaki mondott valamit az igényekről. Ekkor azonban még kevés
hallgatóról volt szó, azok nagy része is az elitoktatásban vett részt: a
hibás döntés következményei még elviselhetők voltak. A központi
keretszámokat bontották le azután intézményekre. Lobbik már akkor is
működtek, így pl. az agrárszakemberek, pedagógusok képzése lényegesen
(és indokolatlanul) meghaladta az igényeket, de még a többi szocialista
ország fajlagos adatait is (ennek káros következményeit máig érezzük).
Az eredmény: egy politikailag vezérelt torz szakstruktúra (támogatott,
tűrt és tiltott szakokkal).

A
rendszerváltás hozott némi változást. Az 1993. évi felsőoktatási törvény
a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsra (FTT) bízta a
szakemberszükségletnek és az intézmények kibocsátásának összehangolását
(a szakalapítási és -indítási kérelmek ilyen szempontú értékelését és
véleményezését). Felsőoktatási piackutatás nem lévén (egyetlen szerv,
hivatal sem látta szükségesnek, hogy erre pénzt áldozzon), az FTT ezt a
feladatát nemigen tudta ellátni. Valójában a felvételi jelentkezések és a
nagy egyetemek finanszírozási problémái vezérelték a rendszert. Az FTT
még az igények megbízhatónak tekinthető becsléséig sem jutott el. A
fejkvóták miatt az intézmények a magasabb felvételi számokban voltak
érdekeltek (a hibás döntés következményeit nem ők viselték), a számlát
az állam állta.

A felsőoktatási
felvételi politika ma is nélkülözi a megbízható alapokat. A felvételire
jelentkezők száma teljességgel félrevezető kiindulási pont. Ugrásszerűen
megnőtt ugyanis azon fölvételizők száma és aránya, akiket nem az
elhivatottság, egy szakma iránti elkötelezettség vezérel, csupán
felsőfokú diplomát kívánnak szerezni valahol, viszonylag kellemesen
eltöltve 3-5 évet, későbbre halasztva a valóban jól hasznosítható tudás
(diploma) megszerzését. Ezért is nő a pályaelhagyók aránya, ami súlyos
társadalmi és egyéni veszteséget jelent. Az oktatási tárca igyekszik úgy
meghatározni a keretszámokat és a normatívákat, hogy minden nagyobb
egyetemnek legyen a működés finanszírozásához elegendő számú hallgatója
és elfogadható normatívája (a farok csóválja a kutyát…). A rövid távú
részérdek felülírja a hosszabb távú társadalmi szükségleteket és a
normatív finanszírozás alapelveit.

A tandíjmentesség ráerősít erre. Ingyenes oktatás
esetén a hallgató számára a felsőfokú tanulmányok nem egy életre szóló
beruházást jelentenek, hiszen annak terheit többnyire mások (többnyire
az állam) viselik. A hibás pályaválasztásnak ezért a hallgató számára
nincsenek komoly következményei. A tandíj viszont azt (is) jelentené,
hogy a hallgató nagyobb kockázatot vállalna, és ami a legfontosabb: maga
végezné el a rendszerből ma még hiányzó piackutatást. Emellett minden
bizonnyal alaposabban mérlegelné az adott intézmény színvonalát is. A
hallgatók nagy része ma a jól hasznosítható diploma megszerzése helyett a
könnyebb ellenállás irányába mozdul: a könnyű bejutás és a kellemesen
eltöltött diákévek vonzása dominál. Kitűnően illusztrálja ezt a
jelenséget a divatszakmák felvételi ponthatárainak hullámzása. Ha híre
megy, hogy X szakra az előző évben alacsony pontszámmal is be lehetett
jutni, a következő évben ide zúdul a jelentkezők áradata. Ekkor viszont
csak nagyon magas pontszám elegendő a felvételihez. A következő évben
visszafordul a folyamat: radikálisan visszaesik a jelentkezők száma, a
tömeg máshová áramlik; egy év múlva pedig – mivel ismét leesik a
ponthatár – megindul a visszaáramlás. Jó példa erre a pszichológia
szakra jelentkezettek számának és ponthatárainak alakulása az utóbbi
években. Mindezt persze az adófizetők pénzén…

A bolognai folyamat későbbre tolja a specializálódást, a
szakmaválasztást, hogy tanulmányai végén a hallgató olyan kimenettel
zárja tanulmányait, ami egyéni képességeinek és motivációinak, de a
társadalom igényeinek is jobban megfelel. A rendszer ezért oldalirányú
mozgásokra, tanulmányi pályakorrekciókra, akár korai diszciplínaváltásra
is alkalmas (legalábbis Európában – de mi egy kicsit ezt is
elszabotáljuk). A tanulmányi pálya labirintusában szükség van egy
iránytűre, egy terelőre, ami optimális kimenethez vezeti a hallgatót:
ennek szerepét a tandíj töltheti be.

A tandíj tehát mind a megalapozottabb pályaválasztás,
mind az egyéni felelősségvállalás szempontjából jelentős: hatása
hasonló, mint a 80-as évek második felében bevezetett személyi
jövedelemadóé volt. Sokan akkor nem értették, miért emelte meg az első
évben az állam a személyi béreket a befizetendő adó mértékével, amit
aztán mindjárt be is kellett adóként fizetni („bruttósítás”). Nos, a
látszólag értelmetlen intézkedés nagyon is jelentős tudati változásokat
indított el: a munkavállalók ennek révén váltak fokozatosan adófizető
polgárokká. A tandíj is hasonló katalizátorszerepet játszik. Még akkor
is, ha valamilyen formában kompenzálják, akár túlkompenzálják: a
hallgató a tandíj révén válik felelősen döntő, tudatos egyetemi
polgárrá, fogyasztóként lép fel, s olyan szakot választ, amilyenre
valóban szükség van.

Szükség van
tehát jelentős összegű tandíjra és annak megfelelő kompenzációjára
(tandíjkedvezmény, szociális segély, tanulmányi ösztöndíj, hallgatói
hitel stb.). A tandíj mind a hallgatót, mind az intézményt
színvonalasabb munkára ösztönzi, mérsékli az indokolatlan
túljelentkezést, csökkentheti a pályakezdők körében a növekvő és
nyomasztó munkanélküliséget. A nyugati példák legalábbis ezt
igazolják.