A kormány az
oktatás reformját központi feladatnak tekinti, annak koncepciója azonban
még nem került nyilvánosságra – írta Polónyi István és Timár János az
Élet és Irodalomban.

A
kormányprogram szerint a legfejlettebb országok fejlődését évtizedek óta
az informatika határozza meg; a nagyipar vezető szerepét a „tudásipar”,
az oktatás és a tudomány veszi át. Magyarország jövőjét is ezek
határozzák meg. Ezért a kormány az oktatás reformját központi feladatnak
tekinti.

A reform koncepciója még
nem került nyilvánosságra. Az eddig megismert néhány intézkedés (a
pedagógusok óraszámának emelése, a felsőoktatás tandíjreformja) inkább a
költségvetési megszorítások részfeladatának tűnt.

Az ÉS 46. számában közölt cikk
(Csapó-Fazekas-Kertesi-Köllő-Varga: A közoktatás átfogó megújításáról),
amely a közoktatás megújítására konkrét javaslatokat ismertet, lökést
adhat ennek a munkának. A cikkből ugyanis az is következik, hogy a
felsőoktatás megújítása sürgető feladat, hiszen a közoktatás
fejlesztésének elemi feltételét képező korszerű pedagógusképzés
megvalósítása a felsőoktatási reform része. Az új egységes tanárképzés
azt igényli, hogy az eddigi főiskolai és az egyetemi tanárképzést – az
említett cikk javaslata szerint is – nagy, regionális, kutató
egyetemekre koncentrálják. E tanárképző központok feladata lenne a
pedagógusok korszerű továbbképzése is.

(Mellékesen megjegyezzük, hogy a november 17-i cikk
szerzői azt remélik, hogy az oktatás korszerűsítése a munkaerő-kínálat
minőségének és szerkezetének radikális megújulását és ezen keresztül a
foglalkoztatottság gyorsuló ütemét vonja maga után. Ez azonban –
szerintünk – aligha várható, mivel az iskolarendszer kibocsátása és a
munkaerő-kereslet – valamint a gazdasági növekedés – kapcsolatai ugyan
meghatározóak, de nem közvetlenek és nem olyan irányúak, mint amit a
szerzők feltételeznek.)

A főiskolai
és egyetemi tanárképzés, az „egységes pedagógusképzés” gondolata már a
hetvenes években felvetődött. Ehhez csatlakozott az egyetemek és
főiskolák összevonásának javaslata. Az állampárt 1981. évi határozata
szerint „meg kell szüntetni a szétaprózottságot, amely gátolja az
oktató-nevelő és kutatómunka színvonalának emelését, a (…) kapacitás
hatékony felhasználását”. Ezt a kormány 1984-ben, majd 1990-ben
megismételte, anélkül, hogy bármit tett volna.

A gazdasági kabinet által létesített
Felsőoktatás-fejlesztési Bizottság 1992 végén átadta az Oktatási
Minisztériumnak jelentését, amely elsőrendő célként jelölte meg „a
szervezeti koncentrációt és a területi integrációt”. Javasolta, hogy
„2000-ig Budapesten két, Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Miskolc-Eger
központtal egy-egy, összesen hat tudományegyetemet kell létrehozni,
amelyekhez integrálni kell a körzetükbe tartozó tanárképző
főiskolákat.”

Az Oktatási
Minisztérium azonban eddig nem tett lépéseket az előbbiek
végrehajtására. Sőt javaslatára a Minisztertanács újabb egyetemek és
főiskolák megnyitását engedélyezte.

A korszerű pedagógusképzést nem csak az évtizedek óta
halasztódó egyetemi és főiskolai koncentrációt igényli. Szembe kell
azonban nézni azzal, hogy az elmúlt néhány évtized a felsőoktatás
jégkorszaka volt. A korszerűsítés és fejlesztés egymással összefüggő
feladatainak végrehajtása elmaradt. E feladatok úgy rakódtak egymásra,
mint a befagyott folyó légtáblái. Vigyázni kell, hogy a hirtelen olvadás
ne okozzon károkat. A felsőoktatás megújításának terve erre készítheti
fel az országot. Ennek, az egységes tanárképzést meghaladó és ugyancsak
mulasztott feladatait itt és most csupán röviden, szinte címszószerűen
vázolhatjuk.

A regionális nagy
egyetemi központok kialakításával egy időben meg kellene kezdeni az
Akkreditált Iskolarendszerű Felsőfokú Szakképzésnek (AIFSZ) elkeresztelt
felsőfokú posztgraduális képzés rehabilitációját. Ezt a gyakorlatias és
rövid (egy-két év) időtartamú képzést az érettségizők arányának és
ezzel a továbbtanulás iránti igényeknek gyors emelkedése vonta maga
után. Az Oktatási Minisztérium és a Munkaügyi Minisztérium közötti
versengés következtében először a szakközépiskolák középfokú
posztgraduális kurzusai terjedtek el. A minisztériumok későbbi
átszervezése a felsőfokú szakképzésnek a szakközépiskolákban szervezett
kurzusainak terjedését vonta maga után.

Az OM deklarációi hangsúlyozták ugyan az AIFSZ
fontosságát, de ténylegesen akadályozta fejlődésüket. A 2005-ös
felsőoktatási törvény például kimondta, hogy a „felsőfokú szakképzés”
nem ad felsőfokú bizonyítványt. Ez a diszkriminatív magatartás
magyarázza, hogy e képzésre első helyen jelentkezettek létszáma még
egyetlen évben se érte el a meghirdetett férőhelyek
számát.

A főiskolákra és egyetemekre
jelentkezők száma viszont mindig meghaladta a felvehető létszámot. Ez a
kikényszerített „átcsoportosítás – becslésünk szerint – évente több
tízmilliárd forint elpazarlásával jár, miközben az oktatás egésze a
költségvetés szűkmarkúságára panaszkodik.

A felsőfokú posztszekundét-képzés rehabilitációja, első
lépésként, a jelenlegi szakközépiskolákban működő felsőfokú
szakképzésnek a felszabaduló főiskolai kapacitásokban történő
elhelyezését tenné lehetűvé, amire a tanárképzés reformja adna jó
lehetőséget.

A felsőoktatás
reformjában más, a képzési szerkezetet érintő intézkedésekre is szükség
van. Emelkedni fog ugyanis a nappali tagozatok hallgatatóinak aránya, és
mérsékelni kell a részidős képzés jelenlegi, nemzetközileg is
abnormálisan magas arányát. A munkaerő-piaci keresletnek megfelelően
módosítani kell a felsőoktatás szakok szerinti szerkezetét. A jelek arra
utalnak, hogy emelkedni fog a műszaki és a természettudományos szakok
hallgatóinak aránya és mérséklődik a jogi, gazdasági és egyes bölcsész
szakos hallgatóké.

Mindez hatalmas
tervező- és építőmunkát és mintegy kétszázezer középiskolás és
felsőoktatási hallgató átirányítását igényelné. Ha ezek az akciók
spontán módon zajlanának le, úgy nagy költséggel és sok zavarral
járna.

Minden lehetőség
rendelkezésünkre áll azonban, hogy ezek a munkák és mozgások az egész
ország politikai és gazdasági életét felélénkítsék.

A célok eléréséhez nemzeti program, határozott oktatás-
és tudománypolitika szükséges. A legfőbb akadály a pártoskodó
versengés, a maradiság és az intézményi önérdeknek a nemzeti érdek fölé
helyezése.