Az Ókor
2006. évi utolsó száma arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: mivel
foglalkoznak ma Magyarországon azokban a tudományos műhelyekben, amelyek
az ókori Kelet civilizációit kutatják.

A szerkesztők bevezetőjükben kiemelik: „rögtön fölmerül
a kérdés, hogy mit is fed az „ókori Kelet” fogalma: azt hiszem, ezt
egy-egy hasonló kiadvány szerkesztésekor csakis gyakorlati szempontok
alapján lehet eldönteni. Mi abból indultunk ki, hogy az egyiptológia oly
mértékben önálló területet képvisel, hogy külön tematikus összeállítást
érdemel majd – így jelen számban csak jelzésszerűen van
jelen.

Más a helyzet az ókori
Távol-Kelettel: ezt folyóiratunk eddig kimondatlan alapelve – miszerint
az ókori Mediterráneum területére korlátozzuk figyelmünket – rekesztette
ki az összeállításból. Így az ókori Keletnek egy erősen mezopotámiai
fókuszú megközelítéséből indultunk ki, illetve hagyjuk a többes számot:
új, ‘keletes’ szerkesztőtársunk, Vér Ádám indult ki ebből a szerzők
felkérése során.”

Bevezetésként
Komoróczy Géza hosszú és (amennyire ez egyáltalán lehetséges) átfogó
áttekintését olvashatjuk, majd Kalla Gábor azt mutatja be, hogy a
névadás az ókori Mezopotámiában jóval többet jelentett a szimpla
személyazonosításnál: „identitást fejezett ki…, sorsot adott és isteni
védelemmel ruházott fel. Megjelent benne az a vágy, hogy az újszülött a
bizonytalan világban egy nála jóval hatalmasabb erőnél találjon
oltalmat.”

Pálfi Zoltán az akkád
Sarrukínról szóló írásának többek közt az a tanulsága, hogy a történeti
emlékezet tanulmányozása, a torzulás-torzítás okainak feltárása egy-egy
történeti személy portréját sokkal élethűbbé teszi, s így mellesleg
sokat tudhatunk meg az adott korszak múltszemléletéről, uralkodói
propagandájáról és ideológiájáról is.

Ezután két hettitológiai tárgyú cikk következik: Simon
Zsolt a hettita sziklareliefekről, Stipich Béla pedig azokról az
anatóliai „archívumokról” értekezik (értve ez alatt mindazon szövegek
összességét, amelyeket egy adott lelőhelyen találnak), amelyek segítenek
jobban megismernünk a Hettita Birodalom történetét. Egedi Barbara
néhány szép „hárfás dal” ürügyén az ókori Egyiptom túlvilághitéről és
ehhez kapcsolódó szkepticizmusáról ír, vagyis arról, hogy az egyiptomiak
sem kizárólag úgy gondolkodtak a halálról, mint azt gondolni szoktuk:
olykor (nem is ritkán) hangot adtak kételyüknek, hogy a túlvilág tényleg
az a biztonságot és boldogságot nyújtó hely-e, amelynek például a
Halottak Könyve ígéri.