Rózsa Sándor nevét Magyarországon mindenki ismeri, a népdalok és mondák mellett versek, regények, filmek dolgozták fel életének különböző epizódjait, nevezetesebb tetteit. A népi emlékezet és a művészi feldolgozás azonban gyakran távol áll a valóságtól, a romantikus kép mögött ridegebb tények húzódnak meg. (Zsupos Zoltán, Magyar Országos Levéltár)

Természetesen szükségünk van hősökre, akikre fel lehet nézni, jó érzés olyan emberekről hallani, akik az elbizakodott, gazdag emberek ellen, a szegényekért küzdöttek. A betyárok esetében azonban, ha a korabeli tanúvallomásokat részletesebben megismerjük, jóval árnyaltabb kép bontakozik ki előttünk.

Egy Szeged környéki tanyán 1813. július 16-án, katolikus magyar szülők gyermekeként jött világra Rózsa Sándor. 23 éves, fiatal pásztor, amikor két társával elköveti élete első rablását: ellop két tehenet. A másféléves büntetésből azonban csak tíz hónapot töltött ki, a 150 botütésnek is csak a felét kell elszenvednie, mert megszökött Szeged börtönéből. Ettől kezdve élete az üldözők előli menekülés, az egyre súlyosabb, időnként emberöléssel együtt járó rablások, majd újabb menekülések. 1844 végén a folyamatos bujdosásban megfáradva, az addig eredményesen menekülő betyár kegyelemért folyamodik a császárhoz, kérve a bűncselekményekért járó büntetés elengedését. Az írni és olvasni nem tudó ember azonban hiába próbált meg visszatérni a becsületes emberek világába, mert a királyi kancellária a szegedi főügyésztől olyan véleményt kapott, amely miatt a kérést elutasították.

Újabb rablások sorozata után a vármegyék továbbra is eredménytelenül üldözték, így érkezett el az 1848-as esztendő. Szeptemberben a külső támadásoktól veszélyeztetett haza megmentése toborzókörúton lévő Kossuth Lajos üzenetet kapott, hogy Rózsa Sándor bocsánatot kér addigi tetteiért, s ha amnesztiát kap, akkor 150 lovasával részt vesz a haza megoltalmazásában. Miután október 3-án Hódmezővásárhelyen a vármegye és a város elöljárói is a kegyelem megadására biztatták, Kossuth  még aznap írásba adta a kegyelmet azzal a feltétellel, ha a betyár lovascsapatával a seregvezér rendelkezésére áll. Ha ellenben folytatja addigi cselekményeit, akkor érvénytelen a kegyelem.

Kossuth Jókai Mórt bízta meg azzal, hogy elvigye az amnesztialevelet Rózsa Sándornak. Ők azonban – a nagy író által a későbbiekben írtak ellenére – személyesen nem találkoztak, mert Jókai egy őrmestert kért meg annak továbbítására. Szabadcsapata Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos jellemzése szerint „Csongrád és Csanád megyei pásztorok, bicskások és zsiványok” gyülekezete volt. A szerbek elleni – kicsapongásoktól sem mentes – eredményes csatáik elismeréseként Kossuth Lajos december 15-én hirdetményt tett közzé, melyben az amnesztiát megújította és megerősítette. Váratlan fordulattal ezután Rózsa Sándor nem folytatta tovább a harcot, hanem visszavonult, letelepedett és békésen élt Bodó Katalinnal, feleségével és két gyermekével. Amikor a katonai helyzet 1849-ben rosszabbra fordult, már hiába kérték, hogy szervezze újjá csapatát, válasza szerint, mióta becsületes ember, azóta kutyába sem veszik korábbi társai.

A szabadságharc bukása után a hatóság megkezdte a korábbi katonák felkutatását és besorozását az osztrák hadseregbe. Október közepétől Rózsa Sándort is keresték, és miután november közepén csak az elfogására küldött katonák egyikének megölése árán tudott elmenekülni, kénytelen volt családját hátrahagyva elbujdosni. Tudta, hogy ha elfogják, nincs kegyelem. Az elrendelt statáriális bíráskodás szerint az elfogott betyárokat három napon belül fel kellett akasztani.

Az újabb és újabb hajtóvadászatok azonban eredménytelenek maradtak. Pedig példátlanul szigorú intézkedésekkel próbálták megfélemlíteni az embereket, hogy a bujdosók kénytelenek legyenek feladni magukat: többek közt azzal, hogy aki egy betyárnak szállást vagy élelmet adott, azt haditörvényszék elé állították. Mivel Rózsa Sándor esetében nem jártak eredménnyel, 1853 márciusában 10 000 pengő vérdíjat tűztek ki a fejére, amit magyar, német és szerb nyelvű körözőlevélben tettek közhírré. Abban bíztak, hogy a tekintélyes summa az esetleges bosszútól rettegő embereket felbátorítja, de nem így történt. Hiába bukkantak fel újabb és újabb adatok, nem akadt olyan ember, aki a hatóságoknak pontos információt adott volna. 1853 novemberében letartóztatták hát Bodó Katalint, akit előbb más asszonyokkal tartottak egy cellában, majd 1854 magánzárkában tartottak, de továbbra sem tudtak meg semmit a betyárról.

A következő években egyáltalán semmi információja nem volt róla a hatóságoknak. 1856. január 24-én aztán a betyár társaival együtt megjelent Papp Pál Szeged melletti, Zabosfa nevű tanyáján. Noha csak délig voltak ott és csupán ettek, ittak, mégis bűnpártolás miatt letartóztatták a tanyagazdát, aki azonban semmi használható információval nem tudta segíteni a csendőröket.

Az eset miatt teljes erővel felújították a hajszát, és újra kihirdették a 10 000 pengős vérdíjat. Két hónapot kellett várni, amikor is újabb információkat kaptak. Szűts Borus János, a 32 éves szegedi marhakereskedő 1856. április 3-án tett tanúvallomásából megtudjuk, hogy a Rózsa Sándort a forradalom és szabadságharc idején megismerő ember valami miatt a csendőröknek már korábban felajánlotta: „hogy ha valami olyat veszek észre, amit nékiek tudni szükséges, jelentést teszek”.

Vallomásában elmondta, hogy Rózsa Sándort legutóbb két éve látta a szegedi határban, akinek köszönt, de nem beszélgetett vele. Míg a feleségét el nem vitték, addig a betyár főleg nála tartózkodott a tanyán, de azóta ritkán tűnt fel. Azonban 7 vagy 8 hete, amikor Király József tanyáján Szél Pál Jánosnak a házigazda a következőt mondta: „a legény azt mondotta, hogy ő azt nem szíveli el, hogy Daru Pista két nyájat őrizzen, és intette a gazdákat, hogy erről tegyenek, mert ha nem, hát ő fog róla tenni„. Vallomásában megjegyzi, „hogy kint a tanyákon, mikor Rózsa Sándort említik, nem a nevét szokták mondani, hanem csak így legénynek vagy Pistának nevezik, ebből mindjárt elértettem, hogy Király József Rózsa Sándorról beszél”. Más tanúvallomások is megerősítik, hogy a betyár – valószínűleg óvatosságból – nem szerette, ha kimondták a nevét, azt még távollétében sem merték megtenni, ezért leggyakrabban a következőképpen említették: „a legény”, „Gazda”, „Sándor”, „Sándor bácsi”.

„Amint Szél Pál Jánossal hazafelé jöttem, ez beszélte nekem azután, hogy Király Józseftől úgy esett értésére, hogy Rózsa Sándor még két társával, … az egyiket Veszelka Jóskának lenni gondolja, de hogy a másik társa ki volt, azt nem mondta, … de hogy Rózsa Sándor társaival Papp Pál tanyáján volt… Amint én azután Szegedre hazaérkeztem, minthogy a csendőröknek ígértem, hogy ha ilyes valamit tudok, azt azonnal bejelentem, én feleségemet azonnal beküldöttem a csendőr őrmesterhez, és megüzentem neki, hogy Rózsa Sándor a napokban itt a szegedi földön járkált, és Papp Pál tanyáján Zabosfába meg is fordult, és talán most Ásotthalmán Zabosfában, vagy Csorván megtalálhatják.” Tehát Szűts Borus János volt az, aki bejelentette a hatóságoknak, hogy a betyár Papp Pál tanyáján volt, ezután tartóztatták le a tanya tulajdonosát. És mint a fentebbiekben olvashattuk, szintén ő volt az, aki a Rózsa Sándor Daru Pistával kapcsolatos intéséről beszélt, ezért faggatta arról is a bíró Papp Pált a februári kihallgatáson. Szűts Borus János nem tudta pontosan megmondani a betyárkirály tartózkodási helyét, de elmondása alapján üldözői biztosak lehettek abban, hogy a környéken tartózkodik.

Vallomását így folytatja: „Én azután, mikor Szél Pál Jánossal Király József tanyájáról hazajöttem, utána négy vagy ötöd napra, minthogy a feleségem által a csendőrök azt üzenték, hogy én is nézzek utána, hogy ha valamit tapasztalhatnék, kimentem Csorva szélére Kiss Gazda Miska tanyájára Szél Pál Jánossal, ki lovai számára szénát akart hozni, amint ott én, Szél Pál János és Kiss Gazda Miska hárman beszélgettünk, beszéd közben Kiss Gazda Miska előhozta, hogy mióta Papp Pált befogták, megfordult itt azon a tájon, de hogy nála fordult volna meg, azt nem mondta. A legény [egy] magányosan azt tudakodta, hogy nem hallották-e, hogy kijön a patroll, ennél több szó nem fordult elő. Ez alkalommal több tanyán is megfordultam, de Rózsa Sándorról semmit sem hallottam.” Szűts Borus János tehát, amikor a csendőrök utasítására újra elindult, hátha még megtud valamit, nem fáradt hiába. Kiss Gazda Miska szavai nyomán megerősítést nyert, hogy Rózsa Sándor valóban a környéken tartózkodik, sőt még azt is megtudták, hogy az egyedül lévő betyár érdeklődött, hogy hallottak-e arról, hogy kijön a patroll. Így nevezték ugyanis a földjük védelmében éjjel járőröző őrt, s ha róla kérdezett a betyár, akkor ez azt mutatta, hogy tartott a vele a való váratlan találkozástól.

A többi kérdésre, ami a Rózsa Sándor Papp Pál tanyáján való tartózkodására vonatkozott, Szűts Borus János információk hiányában nem tudott válaszolni, csupán azt erősítette meg, amit korábban elmondott róla.

Néhány hónapos szünet után újabb bejelentés érkezik, ezúttal Varga József szegedi tanyai birtokos és pusztai tizedes ellen „hogy folyó esztendő július 27-én és 28-án Rózsa Sándor e vidéken annyira elhíresedett rablófőnököt nála lappangtatván, ugyanazon rablófőnök a Fekete szélbe levő benső tanyáján a kérdéses időben Varga Józseffel, ennek tanyai szomszédjával, jelesen Kovács Bandó Antallal és Rúzsa Istvánnal, nem különben Sutka Pál számadó gulyással együtt mulattak”.

Varga Józsefet és Kovács Bandó Antalt letartóztatták. Varga József elismerte hogy „szegedi nyári vásár vasárnapján országszerte elhírhedett rabló, Rózsa Sándor éjfél táján rokona, Rózsa István tanyájára jövén; Rózsa Istvánnal együtt az ő tanyájára jött, hol is magának vádlott által ételt s italt adatott. Varga József maga is beösmeri, hogy Rózsa Sándor megjelenésénél őtet szóval nem fenyegette, de mégis annak kezében fegyvert látott, s ha bárki létét nem tudta, mégis fegyverzetéről gyanította azt, hogy a nála megjelent idegennek Rózsa Sándornak lennie kell, kinek megjelenése magában több a fenyegetésnél, sőt későbben távozásának kilétéről meg is győződött, minthogy őt feljelentés esetében agylövetéssel fenyegette.” Végül, mivel „nem lehet mondani, hogy ő Rózsa Sándort a nyomozó felsőbbség előtt eltitkolta, vagy neki búvóhelyet adott volna, mivel csak kényszerítve adott Rózsa Sándornak ételt és italt, és csak kényszerítve engedte lakásában mulatni, miért is elsőrendű vádlott tényálladék hiányából az ellene emelt vád alól felmentetett”. Társát szintén felmentették.

Rózsa Sándor körül szorult a hurok, de még majdnem egy év telt el addig, hogy sikerült kézre keríteni. Amikor 1857 májusában két csendőr Szeged határában vadászat közben véletlenül a búzavetésben a közelébe ért, néhány golyóval futamította meg őket. Rózsa Sándor bizonyos hírek alapján arra gyanakodott, hogy egyik jó embere, az őt sokat rejtegető Katona Pál segítségével jutottak a nyomára, ezért felelősségre akarta vonni azt. Dulakodás közben Katona halálos sebet kapott egy puskalövéstől, a zajra oda érkező felesége pedig a földről feltápászkodó betyárkirályt csapta fejbe egy fejszével. A szomszédok aztán megkötözték az eszméletlen embert. A sors különös játékaként, az évtizedekig eredménytelenül üldözött híres betyárt végül egy asszonynak köszönhetően fogták el. Az 1859 februárjában tartott tárgyaláson az akkor 45 éves Rózsa Sándort kötél általi halálra ítélték, azonban Ferenc József megkegyelmezett neki és végül életfogytiglani börtönre ítélték.

A betyár a hírhedt kufsteini várban raboskodott 1865-ig, amikor a theresianstadti börtönbe helyezték át, mivel kérvényei eredményeként a császár 15 évre változtatta az életfogytiglani büntetést. Aztán megtörtént az, amire senki nem számított: 1868 áprilisában Mária Valéria hercegnő születése alkalmából kegyelmet kapott és kiszabadult. Rövid szegedi tartózkodás után Pestre utazott, és Andrássy Gyula miniszterelnöktől azt kérte, hadd lehessen pandúr. Végül is nem teljesülhetett a vágya – az elutasításnál arra hivatkozva, hogy írástudatlan –, így nem üldözhette a törvényszegőket. Hiába próbált jó útra térni, egy idő után ott folytatta, ahol abbahagyta. 1869 januárjában csellel, azt ígérve neki, hogy végül mégis csak megérkezett a fővárosból a kinevezése, becsalták a szegedi várba, hogy átvegye azt – csak így voltak képesek elfogni. A tárgyalás után az életfogytiglanra ítélt rab az illavai fegyházba került. Az ügyész azonban eredményesen fellebbezett, és miután 1872 márciusában Rózsa Sándort kötél általi halálra ítélték, 1873 májusában átvitték a szamosújvári börtönbe. A királytól a következő évben ismét kegyelmet kapott. A rabságában szabó mesterséget folytató egykori betyárkirály 65 éves korában, 1878. november 22-én gümőkórban hunyt el.

Felhasznált irodalom: Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor. Legenda és valóság. Somorja, 2006.

Jencs Árpád: Rózsa Sándor első bűnügye. In: Emlékkönyv Dr viski Illés József ny. r. egyetemi tanár tanári működésének negyvenedik évfordulójára. Budapest, 1942. 214-220.

Több per és irat szövegét részben közölte Markó Árpád: Az igazi Rózsa Sándor című cikksorozatában a Magyarság című lap 1927. január 16. -március 6. közötti számaiban.

A betyárokról szintén reális képet rajzol levéltári források alapján: Héjjas Pál: Pataki Mihálynak, Rózsa Sándor elfeledett betyártársának története. In: Tanulmányok Pest megye múltjából. Budapest, 2006. 131-180.

Külön köszönöm Tuza Csillának és Kovács Zsuzsannának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.