Rassay következetesen képviselte elveit, és ebben nem tartotta vissza sem az, hogy lakására is pokolgépet küldtek (ami különben csütörtököt mondott), hogy választások idején például a helyi hatóságok esetenként rendőri felügyelet alá helyezték, gyűléseit feloszlatták, ajánlószelvényeit „elveszítették”… – idézi fel Rassay Károly alakját Lőrinc László a HVG-ban.

„A menekülésben felborított székek, asztalok, a lehullott törmelék, a lerántott abroszok, amelyeken végigfolyt a zöld spenót és a kiömlött vér, a véres arccal támolygó emberek, a földön heverő hörgő, jajgató sebesültek láttára szédülés fogott el” – emlékezett vissza harminc év távlatából Rassay Károly arra, hogy mit érzett, mikor 1922. április 4-én este az Erzsébetvárosi Kör dísztermébe lépett. Pár perccel korábban érkezett a Dohány utca 76. alatti kapuba, éppen akkor, mikor a neki szánt pokolgép odabent felrobbant, megölve nyolc embert, további hatvanat pedig megsebesítve.

Nem volt meglepő, hogy a szélsőjobbosok merényletük célpontjául az akkor 36 éves Rassayt és pár társát választották: politikai szembenállásuknak akkor már többéves története volt. A kitűnő felkészültségű ügyvéd már 1915-től miniszteri titkár volt az Igazságügyi Minisztériumban, és végig itt dolgozott az általa túl radikálisnak tartott 1918-19-es forradalmi változások idején is. 1919 őszén a megalakuló konzervatív Keresztény Nemzeti Egység Pártja (KNEP) meghatározó alakja, majd novemberben a Huszár Károly vezette kormány igazságügyi államtitkára lett.

Ebben a minőségében került szembe a kommunistáknak minősítetteket kínzó és gyilkoló, továbbá zsaroló és fosztogató önkéntes tiszti különítményekkel. A közrend helyreállítását a többi kormánytag is fontosnak tartotta, de Rassay fentebb már idézett, 1952 körül írt és mindmáig kiadatlan Politikai visszaemlékezései szerint tehetetlenek voltak, mert Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg fővezére, nemhogy visszafogta volna az atrocitásokat, de éppenséggel arra kívánta azokat felhasználni, hogy államfővé választatásához kellő félelmet keltsenek az esetleges szembeszegülőkben. Ennek nyomán jelentette ki 1920 februárjában, a kormányzójelölés idején Huszár Károly vonakodó párthíveinek: „Vagy Horthy Miklós lesz Magyarország kormányzója, vagy [a fővezér katonái] szétzavarják a nemzetgyűlést.” Így, mikor a minisztériumban Rassay vezetésével kidolgozták a leendő államfő jogköréről szóló törvénytervezetet, azt igen szűkre szabták; más kérdés, hogy Horthy megválasztása után, de még eskütétele előtt kicsikarta a pártok ígéretét hatáskörének bővítésére.

Ez követően a Huszár kormány lemondott, Rassay pedig képviselőként politizált tovább, előbb a KNEP színeiben, majd 1921 februárjában megalapította saját pártját, melyet több névvariáció után 1935-től Polgári Szabadságpártnak hívtak. Programját ő is kereszténynek és nemzetinek mondta, de, mint L. Nagy Zsuzsa az Egy politikus polgár portréja című életrajzban megjegyzi, a hívő katolikus Rassaynál „ezek az elemek éppen ellenkező tartalmúak” voltak, mint a kormánypártiaknál. A hagyományos európai humanizmus és tolerancia híveként, aprócska képviselőcsoportja élén a földreform megvalósítása mellett a nyugati parlamentáris demokrácia meghonosítását, a szabadságjogok széleskörű biztosítását képviselte.

Már 1920-tól többször élesen kikelt megannyi, gyilkosság, „zsidóverés”, kávéházdúlás ellen, amelyek a szélsőjobbos Ébredő Magyarok Egyesületéhez (ÉME) kötődtek, és melyek után rendre pusztán annyi történt, hogy – a korabeli pesti viccel szólva – „a tettesek a rendőrség nyomába” eredtek.
Az 1921-ben kormányra került Bethlen Istvántól is hiába kérte az ÉME betiltását, mivel az 1922-es választásokban a kormány az újraébresztetteknek szánta az ellenzék gyűléseit szétverő, jelöltjeiket
megfélemlítő segédcsapatok szerepét. Az ébredők viszont annál inkább reagáltak Rassay szavaira: 1922. február 16-án utcai falragaszokon őt és pár társát akasztófával fenyegették meg, két hónap múlva pedig már robbant is az erzsébetvárosi bomba. Rassay csak annak köszönhette megmenekülését, hogy egy képviselői helyért ácsingózó okvetetlenkedő feltartotta, így késve érkezett.

Ám nem véletlenül tartották úgy a rossz nyelvek, hogy amikor a „felháborodott” kormányférfiak „felelőtlen elemeket” emlegetnek, valójában „felelősségre-vonhatatlanra” gondolnak: a tettest persze ezúttal sem lelték. (Akit végül egy év múlva, a francia követség előtti újabb robbantás után, a külföld megnyugtatására elkövetőként felmutattak, egy 1947-es vizsgálat szerint csak bűnbak volt.)

Rassay következetesen képviselte elveit a következő években-évtizedekben is, és ebben nem tartotta vissza sem az, hogy lakására is pokolgépet küldtek (ami különben csütörtököt mondott), hogy választások idején például a helyi hatóságok esetenként rendőri felügyelet alá helyezték, gyűléseit feloszlatták, ajánlószelvényeit „elveszítették”, de az sem, hogy Klebelsberg Kunó, a későbbi oktatáspolitikus, még mint belügyminiszter, igazgatótanácsi tagsággal próbálta megvásárolni.

A harmincas évek végére viszont olyannyira megváltoztak a körülmények, hogy a korábban gyűlölt ellenfelek, Bethlen illetve alkalmanként még Horthy is Rassay szövetségese lett a nácisodó kormányokkal szemben. Ez történt ama nevezetes alkalommal is, mikor Rassay tette lehetővé, hogy a kormányzó a németek rosszallása nélkül szabaduljon meg kedvencüktől, Imrédy Béla miniszterelnöktől. A liberális tekintély az Imrédy által beterjesztett második zsidótörvény vitájában érvek sokaságával kelt ellene, ám miután látta, hogy Imrédyről mindez lepereg, úgy vélte, valamilyen más módon kell megállítani további ámokfutását. Ezzel a konzervatívok egy része is egyetértett a kormányfő túlzott diktatórikus törekvései és
németbarátsága miatt.
Ekkor merült fel, hogy Imrédyt a maga ásta verembe lökve bizonyítsanak rá zsidó felmenőket, és így kényszerítsék lemondásra. A több helyen letétbe helyezett kompromittáló dokumentumokkal történő, akár kölcsönös zsarolás, az ún. „viszontbiztosítás” bevett gyakorlat volt az akkori közéletben, sőt, éppen Rassayt 1920-ban Huszár Károly hasonló technikájú lemondatásában való részvételre próbálták rávenni, de ő ezt akkor határozottan elutasította. Most viszont, a rendkívülinek ítélt helyzetben, mikor tízezrek egzisztenciáját, az ország hírnevét és jövőjét érezte veszélyeztetve, Rassay maga állt az akció élére, és megbízottaival beszereztette Csehországból Imrédy egykor ott élt dédanyjának zsidó származását bizonyító okiratokat, melyeket azonnal eljuttatott Horthyhoz. A kormányzó fogadta Rassayt, és – utóbbi 1945-ös emlékei szerint – „egy felszabadult ember áradozásával köszönte meg az országnak és neki tett” szolgálatokat, megígérve, hogy Imrédyt a papírok meglobogtatásával haladéktalanul lemondatja. Ez meg is történt, de csak részben váltotta be Rassay reményeit: az utód Teleki Pál a németektől távoldott ugyan, de a zsidótörvény-javaslat mellett határozottan kiállt, és nagy többséggel elfogadtatta, a kormányzó pedig latolgatás nélkül kihirdette azt. Rassay még ekkor sem adta fel: a zsidóságot felszólította, hogy továbbra is „követelje jogait”, a keresztényeket pedig harcos szolidaritásra hívta fel cikkeiben – lényegében eredménytelenül.

Rassayt a megszálló németek azonnal letartóztatták, és 1944 márciusától a mauthauseni koncentrációs táborban hurcolták. Rátkai Károly, aki több évtizedig volt munkatársa lapjánál, az Esti Kurirnál, és „rideg, diktatórikus hajlamú … hangos és kemény” embernek könyvelte el, itt, a lágerben meglepve látta, hogy „az utolsó falat kenyerét odaadja” a rászoruló rabtársaknak. Az 59 éves, korábban korpulens politikus csontig soványodva került haza. A szovjet megszállás alatt már nem látta értelmét a további politizálásnak, de e passzivitása és korábbi érdemei ellenére Rákosiék 1951-ben Füzesgyarmatra telepítették feleségével együtt. Budapestre a kitelepítés 1953-as megszűnte után sem tudott visszatérni: Pécelen halt meg 1958-ban. A mai Magyarország eddig még nem tüntette ki magát azzal, hogy közteret nevezzen el róla, vagy szobrot állítson neki.

(Megjelent a HVG 2008. augusztus 9-iki számában.)