Rassay következetesen képviselte elveit, és ebben nem
tartotta vissza sem az, hogy lakására is pokolgépet küldtek (ami
különben csütörtököt mondott), hogy választások idején például a helyi
hatóságok esetenként rendőri felügyelet alá helyezték, gyűléseit
feloszlatták, ajánlószelvényeit „elveszítették”… – idézi fel Rassay
Károly alakját Lőrinc László a HVG-ban.

„A menekülésben felborított székek, asztalok, a
lehullott törmelék, a lerántott abroszok, amelyeken végigfolyt a zöld
spenót és a kiömlött vér, a véres arccal támolygó emberek, a földön
heverő hörgő, jajgató sebesültek láttára szédülés fogott el” –
emlékezett vissza harminc év távlatából Rassay Károly arra, hogy mit
érzett, mikor 1922. április 4-én este az Erzsébetvárosi Kör dísztermébe
lépett. Pár perccel korábban érkezett a Dohány utca 76. alatti kapuba,
éppen akkor, mikor a neki szánt pokolgép odabent felrobbant, megölve
nyolc embert, további hatvanat pedig megsebesítve.

Nem volt meglepő, hogy a szélsőjobbosok merényletük
célpontjául az akkor 36 éves Rassayt és pár társát választották:
politikai szembenállásuknak akkor már többéves története volt. A kitűnő
felkészültségű ügyvéd már 1915-től miniszteri titkár volt az Igazságügyi
Minisztériumban, és végig itt dolgozott az általa túl radikálisnak
tartott 1918-19-es forradalmi változások idején is. 1919 őszén a
megalakuló konzervatív Keresztény Nemzeti Egység Pártja (KNEP)
meghatározó alakja, majd novemberben a Huszár Károly vezette kormány
igazságügyi államtitkára lett.

Ebben a minőségében került szembe a kommunistáknak
minősítetteket kínzó és gyilkoló, továbbá zsaroló és fosztogató önkéntes
tiszti különítményekkel. A közrend helyreállítását a többi kormánytag
is fontosnak tartotta, de Rassay fentebb már idézett, 1952 körül írt és
mindmáig kiadatlan Politikai visszaemlékezései szerint tehetetlenek
voltak, mert Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg fővezére, nemhogy
visszafogta volna az atrocitásokat, de éppenséggel arra kívánta azokat
felhasználni, hogy államfővé választatásához kellő félelmet keltsenek az
esetleges szembeszegülőkben. Ennek nyomán jelentette ki 1920
februárjában, a kormányzójelölés idején Huszár Károly vonakodó
párthíveinek: „Vagy Horthy Miklós lesz Magyarország kormányzója, vagy [a
fővezér katonái] szétzavarják a nemzetgyűlést.” Így, mikor a
minisztériumban Rassay vezetésével kidolgozták a leendő államfő
jogköréről szóló törvénytervezetet, azt igen szűkre szabták; más kérdés,
hogy Horthy megválasztása után, de még eskütétele előtt kicsikarta a
pártok ígéretét hatáskörének bővítésére.

Ez követően a Huszár kormány lemondott, Rassay pedig
képviselőként politizált tovább, előbb a KNEP színeiben, majd 1921
februárjában megalapította saját pártját, melyet több névvariáció után
1935-től Polgári Szabadságpártnak hívtak. Programját ő is kereszténynek
és nemzetinek mondta, de, mint L. Nagy Zsuzsa az Egy politikus polgár
portréja című életrajzban megjegyzi, a hívő katolikus Rassaynál „ezek az
elemek éppen ellenkező tartalmúak” voltak, mint a kormánypártiaknál. A
hagyományos európai humanizmus és tolerancia híveként, aprócska
képviselőcsoportja élén a földreform megvalósítása mellett a nyugati
parlamentáris demokrácia meghonosítását, a szabadságjogok széleskörű
biztosítását képviselte.

Már
1920-tól többször élesen kikelt megannyi, gyilkosság, „zsidóverés”,
kávéházdúlás ellen, amelyek a szélsőjobbos Ébredő Magyarok Egyesületéhez
(ÉME) kötődtek, és melyek után rendre pusztán annyi történt, hogy – a
korabeli pesti viccel szólva – „a tettesek a rendőrség nyomába” eredtek.
Az 1921-ben kormányra került Bethlen Istvántól is hiába kérte az ÉME
betiltását, mivel az 1922-es választásokban a kormány az
újraébresztetteknek szánta az ellenzék gyűléseit szétverő, jelöltjeiket
megfélemlítő segédcsapatok szerepét. Az ébredők viszont annál inkább
reagáltak Rassay szavaira: 1922. február 16-án utcai falragaszokon őt és
pár társát akasztófával fenyegették meg, két hónap múlva pedig már
robbant is az erzsébetvárosi bomba. Rassay csak annak köszönhette
megmenekülését, hogy egy képviselői helyért ácsingózó okvetetlenkedő
feltartotta, így késve érkezett.

Ám nem véletlenül tartották úgy a rossz nyelvek, hogy
amikor a „felháborodott” kormányférfiak „felelőtlen elemeket”
emlegetnek, valójában „felelősségre-vonhatatlanra” gondolnak: a tettest
persze ezúttal sem lelték. (Akit végül egy év múlva, a francia követség
előtti újabb robbantás után, a külföld megnyugtatására elkövetőként
felmutattak, egy 1947-es vizsgálat szerint csak bűnbak volt.) 

Rassay következetesen képviselte elveit a következő
években-évtizedekben is, és ebben nem tartotta vissza sem az, hogy
lakására is pokolgépet küldtek (ami különben csütörtököt mondott), hogy
választások idején például a helyi hatóságok esetenként rendőri
felügyelet alá helyezték, gyűléseit feloszlatták, ajánlószelvényeit
„elveszítették”, de az sem, hogy Klebelsberg Kunó, a későbbi
oktatáspolitikus, még mint belügyminiszter, igazgatótanácsi tagsággal
próbálta megvásárolni.

A harmincas
évek végére viszont olyannyira megváltoztak a körülmények, hogy a
korábban gyűlölt ellenfelek, Bethlen illetve alkalmanként még Horthy is
Rassay szövetségese lett a nácisodó kormányokkal szemben. Ez történt ama
nevezetes alkalommal is, mikor Rassay tette lehetővé, hogy a kormányzó a
németek rosszallása nélkül szabaduljon meg kedvencüktől, Imrédy Béla
miniszterelnöktől. A liberális tekintély az Imrédy által beterjesztett
második zsidótörvény vitájában érvek sokaságával kelt ellene, ám miután
látta, hogy Imrédyről mindez lepereg, úgy vélte, valamilyen más módon
kell megállítani további ámokfutását. Ezzel a konzervatívok egy része is
egyetértett a kormányfő túlzott diktatórikus törekvései és
németbarátsága miatt.
Ekkor merült fel, hogy Imrédyt a maga
ásta verembe lökve bizonyítsanak rá zsidó felmenőket, és így
kényszerítsék lemondásra. A több helyen letétbe helyezett kompromittáló
dokumentumokkal történő, akár kölcsönös zsarolás, az ún.
„viszontbiztosítás” bevett gyakorlat volt az akkori közéletben, sőt,
éppen Rassayt 1920-ban Huszár Károly hasonló technikájú lemondatásában
való részvételre próbálták rávenni, de ő ezt akkor határozottan
elutasította. Most viszont, a rendkívülinek ítélt helyzetben, mikor
tízezrek egzisztenciáját, az ország hírnevét és jövőjét érezte
veszélyeztetve, Rassay maga állt az akció élére, és megbízottaival
beszereztette Csehországból Imrédy egykor ott élt dédanyjának zsidó
származását bizonyító okiratokat, melyeket azonnal eljuttatott
Horthyhoz. A kormányzó fogadta Rassayt, és – utóbbi 1945-ös emlékei
szerint – „egy felszabadult ember áradozásával köszönte meg az országnak
és neki tett” szolgálatokat, megígérve, hogy Imrédyt a papírok
meglobogtatásával haladéktalanul lemondatja. Ez meg is történt, de csak
részben váltotta be Rassay reményeit: az utód Teleki Pál a németektől
távoldott ugyan, de a zsidótörvény-javaslat mellett határozottan kiállt,
és nagy többséggel elfogadtatta, a kormányzó pedig latolgatás nélkül
kihirdette azt. Rassay még ekkor sem adta fel: a zsidóságot
felszólította, hogy továbbra is „követelje jogait”, a keresztényeket
pedig harcos szolidaritásra hívta fel cikkeiben – lényegében
eredménytelenül.

Rassayt a
megszálló németek azonnal letartóztatták, és 1944 márciusától a
mauthauseni koncentrációs táborban hurcolták. Rátkai Károly, aki több
évtizedig volt munkatársa lapjánál, az Esti Kurirnál, és „rideg,
diktatórikus hajlamú … hangos és kemény” embernek könyvelte el, itt, a
lágerben meglepve látta, hogy „az utolsó falat kenyerét odaadja” a
rászoruló rabtársaknak. Az 59 éves, korábban korpulens politikus csontig
soványodva került haza. A szovjet megszállás alatt már nem látta
értelmét a további politizálásnak, de e passzivitása és korábbi érdemei
ellenére Rákosiék 1951-ben Füzesgyarmatra telepítették feleségével
együtt. Budapestre a kitelepítés 1953-as megszűnte után sem tudott
visszatérni: Pécelen halt meg 1958-ban. A mai Magyarország eddig még nem
tüntette ki magát azzal, hogy közteret nevezzen el róla, vagy szobrot
állítson neki.

(Megjelent a HVG
2008. augusztus 9-iki számában.)