A honfoglaló magyaroknak feltehetően volt egy vésett betűkből álló írása, amelyről nagyon keveset tudunk, a késő 15. század óta pedig fennmaradtak rovásírásos emlékek, amelyek a ma ismert rovásábécét használják. Át lehet-e hidalni a két korszak közötti óriási szakadékot? (Láng Benedek, Komment.hu)

Életünk egyre több területén megjelenik a rovásírás. Alsózsolcától Erdőkertesig önkormányzatok sora írja ki a település nevét a bevezető utak mentén rovásábécével; általános iskolai tanulmányi versenyen a diákoknak Petőfi Nemzeti dalát kell rovásírásról átírni latin betűkre; kedves regényünk, a Piszkos Fred a kapitány is elérhető rovásírásos változatban; és már az [origo] is elkészíttette rovásírásos tábláját. De mi az a rovásírás, és mi közünk van hozzá egészen pontosan?

Erre a kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni, ugyanis – amint a téma egyik szakértője megjegyzi – a rovásírással az a probléma, hogy legalapvetőbb kérdéseiben sincs egyetértés. Vita tárgya minden: az, hogy mi a neve, honnan származik, kik használták, milyen célra, és hogy egyáltalán melyek azok az írásos vagy tárgyi emlékek, amelyeken fennmaradt. Ezek a viták pedig gyakran jelentős indulatokat is keltenek.

Általános tapasztalat, hogy azok a szakmai viták, amelyekben laikusok, azaz nem szakemberek is részt vesznek, hajlamosabbak elfajulni és indulatossá válni, mint amelyekben csak a téma képzett kutatói mondanak véleményt. A laikusok és amatőr kutatók részvétele a rovásírás kutatására kimondottan jellemző. Egy részük pedig hajlamos olyan elméleteket megfogalmazni, amelyek a legkevésbé sem alátámasztottak vagy bizonyíthatóak. Az alábbiakban azonban nem velük fogok foglalkozni.

Tekintsünk el tehát most azoktól – és elnézést kérek, ha itt olvasók széles köreit zárom ki – akik székely rovásírást annyira ősinek tartják, hogy magyarul olvasnak ki etióp, etruszk, párthus, sumér, hettita és egyiptomi nyelvemlékeket, a lineáris A-t vagy a lineáris B-t, akik tízezer éves tárgyakon keletkezett karcolásokat rovásbetűnek tartanak, akik szerint a székely-magyar rovásírás előzménye az interglaciális idején, kb. 50 000 évvel ezelőtt alakult ki, és akik a Kr. e. 8. századi palesztinai Silo alagút jeleit, az állítólag tízezer éves boszniai piramisok karcolásait, vagy a legalább hétezer éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor mintázatait – akarom mondani, hieroglifáit – olvassák székely nyelven. És most a rövidség kedvéért azokkal se foglalkozzunk, akik szerint az ősmagyar rovásírást az első királyunkkal, a „Vajk Istvánnal” jött német (majdnem azt írtam, brüsszeli) tanácsadók kezdték irtani az európai modernizáció jegyében, hogy megsemmisítsék a rovásírással számon tartott régi birtokjogokat, az adórendszert, és általában az ősi műveltségünket.

Inkább szögezzük le, hogy a rovásírást nem csak azok a szélsőjobb hívek és dilettáns történészek veszik komolyan, akik közben a sumér magyar rokonságban is hisznek, és akik zavaros, népi etimológiákon alapuló érveléseket terjesztenek, hanem olyan kutatók sora is, akik ellenőrizhető és megalapozott állításokat igyekeznek tenni arról, hogy mi is ez az egész. E kutatók pedig alapvetően két kategóriába sorolhatók (bár persze a belső viták száma igen nagy): a rovásírás-szkeptikusok köreibe, valamint azok táborába, akik a rovásírás emlékek jelentős részét hitelesnek tartják.

Két dologban mind a két oldal megegyezik. Egyfelől, hogy a honfoglaló magyaroknak feltehetően volt egy vésett betűkből álló írása, amelyről azonban nagyon keveset tudunk. Másfelől pedig, hogy a késő 15. vagy a kora 16. század óta fennmaradtak rovásírásos emlékek, amelyek azt a rovásábécét használják, amely ma is ismert, és például a turistáknak is árult képeslapon látható. Ezen a ponton azonban vége szakad az egyetértésnek. Kérdés ugyanis, hogy a két korszak, a honfoglalás és a 16. század közti szakadékot hogyan lehet áthidalni. Vajon a ma ismert rovásírást csupán ötszáz éve találták-e ki – ahogy a szkeptikusok vélik – egyfajta hagyományőrzési szándékkal, de mindenesetre értelmiségi kezdeményezésként, és a középkor századaiban a kutya sem írt rovásírással, mert mindenki, aki egyáltalán tudott és akart írni, a latin betűket használta? Vagy pedig – ahogy a hitelesség mellett érvelők állítják – a 15. századtól máig ismert betűk a honfoglalás kori írásra vezethetők vissza, és a két időpont közt népi körökben valóban használták a rovásírást? Vajon egy létező hagyományt elevenítettek fel a 15. században, vagy pedig Mátyás-kori értelmiségi kitaláció az egész, amelynek a honfoglalás-kori íráshoz semmi köze nem volt, és amelyen a humanizmus előtt senki nem írt?

Az biztos, hogy nagyon nehéz bizonyítani, hogy az 1500-as évet megelőző századokban a gyakorlatban is létezett. Csontlemezek, tűtartók, tegezek, szíjvégek, cserepek és gyűrűk krikszkrakszainak értelmezésén múlik, hogy melyik álláspontot fogadjuk el. Összefüggő szöveg ugyanis nem maradt fenn ezekből az időkből. De még ha elfogadjuk is a rovásírást mint a magyarság hiteles középkori írását, akkor is kérdések sora vethető fel: vajon használták-e a székelyeken kívül más magyar csoportok is, a magyaron kívül más nyelven is írtak-e vele, a türköktől vették-e át az írásrendszert, puszta kuriózum volt-e, titkosírásnak alkalmazták-e, vagy széles körben elterjedt volt. A bizonyítékok, amelyekre alapozva ezt eldönthetnénk, csupán néhány szó hosszúságú szövegek, amelyek tárgyakon és épületek falain maradtak fenn, és amelyeknek a korát is nehéz megállapítani.

Én azonban nem ebben a tudományos vitában szeretnék állást foglalni. Inkább abból fogok kiindulni, amiben – ha jól látom – mind a két fél egyetért. Hogy ugyanis a magyar kultúra az elmúlt ezer évben néhány elenyésző számú esettől eltekintve nem alkalmazta a rovásábécét helynevek és irodalmi alkotások leírására. Az elmúlt ezer év magyar kultúrájának elemei, versek, regények és helységnevek (így a Nemzeti dal vagy a csupán 1910-ben felparcellázott Erdőkertes) nem láttak sok rovásbetűt, idegenek ettől a hagyománytól, ezért átírni őket rovásírásra mesterséges és történetietlen vállalkozás.

Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen semmi káros nincsen abban, ha a – vélelmezhető, de csak szórványosan bizonyított – hagyomány iránti tiszteletből, a múltra való emlékezésből, egyszerű hangulatkeltésből vagy divatból olyasmit is rovásírással szedünk, aminek semmi köze hozzá. Abban viszont nem vagyok biztos, ha a rovásírás hagyományának a hívei is tisztában vannak azzal, hogy ez a 20-21. századi szokás nem a „valamihez való visszatérés,” hanem „a valami tökéletesen új létrehozása”. Félek, hogy a lelkesedők nagy része mégiscsak a múlt felelevenítését és a hagyomány ápolását látja ebben a tevékenységben, és nem egy új hagyomány megteremtését.