Újabban blogot írok. Egy merész és nagyon rövid bejegyzésem József Attila egy sorát alakította át. „Történelemtanár vagyok – mit érdekelne engem a történelem maga?” Önhitten harsogó cím került eléje: ars historica. Odatettem egy mosolygós képet Attiláról, akinek szobra még áll a megszokott helyen. Blikkfangossága ellenére komolyan gondolom. Hogy tudniillik az irodalom és a történelem rokon területek, és persze a tények ellenére nem lehet történelmet írni, de a múlt mindig elsősorban értelmezés kérdése, és ennyiben sokkal kreatívabb, mélyebb, mint egy kronológiai adattár. Minél régebbre megyünk, annál kevesebb az adat, forrás, amiből ki kell kerekíteni egy szép narratívát. Számomra a francia középkorászok művelik ezt a legszimpatikusabban, G. Duby és mások.

A fenti bevezető csak azért jutott eszembe, mert vitákat kiváltó, súlyos történelmi kérdések értelmezéséhez a kulcsot néha nem történész adta a kezembe. Gondolok a mai Magyarország egyik unalomig űzött foglalkozására, a nácizmus és a kommunizmus összehasonlítását illető vég nélküli, gyakran színvonaltalan vitára. Nos, e tekintetben én a legtöbbet Balassa Péter esztétától tanultam, akinek Szabadban című kötetében jelent meg egy rövid írás: Egyaránt, de nem egyformán. Már a cím sokatmondó, mert érthetjük belőle, amit a jobboldali közvélemény nagy része nem akar elfogadni, hogy tudniillik ugyanolyan arányban – egy az egyben! – utasítja el az ember a nácizmust és a kommunizmust, formailag azonban másképpen. Ezt a más formát sok jobboldali honfitársunk Sztálin bűnei mentegetésének hajlamos fölfogni. (A kérdésnek aktualitást ad számomra Schmidt Mária történész friss szómágiája. A kommunizmusról újabban mint nemzetközi szocializmusról beszél. Ez esetben ugye, három hang kivételével ugyanazt ejti ki az ember, mint amikor a nemzeti szocializmusról beszélünk. A kérdést, ismerjük el, meg lehet közelíteni így is, nekem mégis olcsó szójátéknak tűnik az egész. Mintha azért sulykolná, hogy az egyik jelenségcsoportról mindjárt a másik jusson eszünkbe, hogy vegyük egy kalap alá, hogy tegyünk egyenlőségjelet stb.)

Balassa viszont ezzel kapcsolatban így ír: „Sztálin és Hitler aggályos, kifinomult szellemi munkával való megkülönböztetése a szellem feladata, melytől (részben) egész jelenünk, jövőnk arculata, milyensége függ…” Ezt a munkát a szerző el is végzi, eszmetörténeti keretbe helyezi a két diktatórikus rendszer ideológiai alapjait. Alaptézise szerint a bolsevizmus egy „keresztény-európai lázadás ázsiai végigvitele”. Ez annyit jelent, hogy a szubsztancionális egyenlőségeszményre építő kommunista gondolat az önkényuralmi tradíciókban gazdag Oroszországban a világtörténelem egyik legördögibb hatalmi masinériáját hozta létre. A gondolati mag azonban az európai zsidó-keresztény vallási és felvilágosodás korabeli ideálokból jól levezethető. Azt mondja Balassa, hogy a filozófiából levezetett tények és a levezetésre igényt sem tartó tények – utóbbi a nácizmus! – mást jelentenek. Ha cselekedeteink mögött egy mégoly egyszerű gondolatiságot sem tudunk fölmutatni, ha semmilyen humanista tradíción belüli eszmeiségre nem hivatkozik egy mozgalom, akkor eljut az ölés nyílt, leplezetlen kimondásáig. Ezért tartja a nácizmust „törvény előtti, prehumán kitörés”-nek, míg a bolsevizmust „legvégső … eltévelyedés”-nek. Az ölés kimondása és ki nem kimondása (a kultúrhivatkozás) között a különbség abszolút. (Hogy újra József Attilára hivatkozzunk, a „ha kell, embert is ölök” radikalizmusa csak az elkeseredettség költői fokmérője lehet, de korántsem cselekvési program.) Ezért Balassa Péter szerint a nácizmus nem nézet, hanem magyarázkodásra sem igényt tartó bűncselekmény. Ezt persze nehéz belátni, és még egyszer leírom, nem a sztálinizmust mentegető szándék mondatja vele, hiszen a bolsevizmus „gyakorlata ugyanaz vagy akár rosszabb is volt”. Ugyanebben a cikkében normatív önuralomhiánynak, munkakerülésnek nevezi a nácizmust. Emlékezzünk csak a hatalomra jutás után épült berlini új kancelláriára, a vezér hivatalára, ahol Hitler szinte meg sem fordult!

Érdekesen, esztétizálva fogta fel Balassa Péter az állam szerepét és helyét is a történelemben. Egyetlen uralmi formát volt hajlandó elismerni, az önuralmat. Milyen jó lenne a sok mértéktartó ember! Milyen -kráciának nevezzük? Az önuralom számára az állandó és folyamatos szellemi munkát jelentette tanítványai között az egyetemeken, ahol tanított. Egyszer hallottam csak lenyűgöző eleganciával előadni egy budai várbeli konferencián. Sajnos nincs már közöttünk ez a nyolc éve elhunyt, kiváló katolikus esztéta. Kíváncsian várnánk aktuális elemzéseit a kiépülő, provincializmusában oly ismerős, új szimbolikus világról. Nem okvetlenül napi publicisztikára gondolok, mint a most elemzett rövid írása, ami egyébként egy Bozóki Andrásnak címzett nyilvános levél, egy 1992-es sajtópolémia része. Mai, durva világunk szeme elől egyenesen menekülne a munkába, beletemetkezne könyveibe, Gadamerbe és más mesterekbe. A jelenségek Balassa által követelt aggályos elkülönítése ma nem zajlik. Szellemi értelemben messze rosszabb helyzetben vagyunk, mint kötetének 1993-as megjelenése idején…

Irodalom:

Balassa Péter: Egyaránt, de nem egyformán: Levél Bozóki Andrásnak. In: Balassa Péter: Szabadban. Liget könyvek, [1993], pp. 95–102.