Hatvanöt évvel ezelőtt Magyarországon forradalmi jellegű társadalmi átalakulás zajlott. A politikai hatalmat az ellenzék nélküli demokratikus pártok közösen gyakorolták, a gazdaság magántulajdonon alapult. A múltról írok, de a jelent féltem. (Standeisky Éva, ÉS)

[…]

1945-ben nem kevesen olyan ideális politikai, társadalmi rendszernek gondolták a demokráciát, amely felszámolja a kirívó gazdasági egyenlőtlenségeket, megszünteti a kizsákmányolást, s a közért felelősséget érző, azért áldozatot hozni kész állampolgárokká változtatja a múltban gazdaságilag-társadalmilag elnyomott, erkölcsileg nem ritkán torzult – megalkuvásra, álságosságra kényszerült – embereket. Még lap is indult Demokrácia címmel. A szép, új világ tervezgetői kapitalizmus nélküli demokráciáról álmodoztak. Ennek neve azonban nem demokrácia, hanem szocializmus, addigi megvalósult formája pedig az általuk is ellenszenvesnek tartott nemzetiszocialista és a bolsevik diktatúra volt.

[…]

A legtöbb illúzió talán az emberek nevelhetőségéhez kötődött, amit végső soron azon a mélységesen pesszimista felismerésen alapult, hogy a „nép” – beleértve az értelmiséget is -alkalmatlan a demokráciára, éretlen a szabadságra.

Kassák Lajos 1945-ös vélekedése szerint a szellem képviselőinek az a feladatuk, hogy „a ma individuális egyénéből a holnap társadalmi emberét alakítsák ki. […] A művészet és az irodalom az, ami tágítja látókörünket, befogadóképessé teszi érzésvilágunkat, etikai és esztétikai követelményeket vált ki belőlünk. Az ilyen módon nevelt és egy magasabbrendű életformára előkészített ember valószínű, hogy nemcsak passzív helyeslője, hanem harcosa és védője is lesz annak az általunk kívánt új társadalmi formának, amit ma a demokrácia nevével jelölünk meg.” (Szabadnevelés, a VKM kiadványa, 1945)

A polgári radikális Kende Zsigmond szerint a jó demokratának a következő tulajdonságokkal kell rendelkeznie: szociális érzékenység, együttérzés és méltányosságra törekvés, derűlátás, kritikus hajlam, élet- és szabadságszeretet, bátorság és elszántság. Ezek zömmel még hiányoznak. A megoldás szerinte is a nevelés (Haladás, 1945. okt. 13.). Párttársa, Zsolt Béla (író, újságíró) arra figyelmeztetett, hogy a közbűnök definíciója igencsak nehéz, mivel szorosan kapcsolódik a napi politikai helyzethez, s nem egy esetben a gazdasági nehézségek következménye. Nem elég a demokráciára hivatkozva csak rendőri eszközökkel fellépni a szellemi és a gazdasági bűnök ellen, mert ez a demokrácia halálához, diktatúrához vezet. Fontosabb a rendőrségnél a politikai és az iskolai nevelés, a demokratikus sajtó (Haladás, 1945. nov. 17.).

Szekfű Gyula szerint „az igazi javulás csak a neveléstől várható, amelynek minden fokon ki kell fejlesztenie az ok és okozat viszonya iránti tiszteletet” (Világ, 1945. jún. 3.). Keresztury Dezső (a Nemzeti Parasztpárthoz kötődő író, az Eötvös Collegium igazgatója) is neveléspárti volt: „Nevelni, nevelni, nevelni! […] a magyar demokráciának még csak keretei vannak meg, s még csak szervezetei készülnek. Embere, igazi demokratája még alig van. Ilyeneket kell nevelnünk.” (Szabad Szó, 1945. jún. 15.)

„A neveléstől, tanítástól ne várjunk gyors sikert” – intett Balla Antal (történész, újságíró, kisgazdapárti képviselő), aki első lépésként a Magyarországon is meghonosodott porosz nevelési módszereket száműzte volna: „Ha német pedagógiai elvektől megszállt szakpedagógusokra bízzák a magyar nevelést, el vagyunk veszve! A demokrácia eszménye az az ember, aki meg tud a maga lábán állni, az erős egyéniség, de aki tiszteli mások jogait, aki nem teszi másnak, amit magának nem kíván. Erősen német szellemű nevelési rendszerünk átka, hogy iskoláink gyenge, gyakorlatlan emberek légióit zúdították ki az életbe, akik csak arravalók voltak, hogy a közzel eltartassák magukat.” (Demokrácia, 1945. júl. 9.)

Minden neveléssel foglalkozó gondolkodó szembekerült a nevelők nevelhetőségének problémájával. Vajon az 1945 előtti negyedszázad nem hagyott-e kitörülhetetlen nyomot a pedagógusokban? Vajon lojalitásuk őszinte-e? Az esetleges álságos pedagógusi magatartás az új nemzedékekben nem okoz-e végzetes károkat? A Demokrácia és köznevelés című, 1945-ben megjelent kötet egyik szerzője, Szombathy György szerint: „A vesztes háború után is a régi nevelők dolgoznak tovább. Ez nem is lehet másképpen. 32 000 pedagógust nem lehet kicserélni, erre nincs is szükség.” „A pedagógusok nagyobb része a szabad levegő első áramlásával kivetette magából a trianoni lakájpedagógia anyagát” – olvasható ugyanebben a kiadványban egy másik pedagógus, Kemény Gábor tollából. Lehet, hogy így volt. Az azonban bizonyos, hogy e feltételezett állapot állandósulásának továbbra is „szabad levegő” – tényleges demokrácia – lett volna a feltétele, amiből 1945-1946 fordulójától már egyre kevesebb volt.

A kommunisták, a politikai baloldal képviselői közül többen hajlamosak voltak a pedagógusokat, az „osztályiskolát” okolni a múlt bűneiért, amit az érintettek joggal utasítottak vissza: „A bűnbakkeresésből, a vádaskodásból csak rossz származhatik, mert a jóakaratú és hivatását szerető pedagógus politikai számonkérése vagy kioktatása sokszor lelkiismereti erőszaknak hat, rombolja a pedagógus önbizalmát, biztonságérzetét, munkakedvét […] A nevelő nem pártpolitikus és nem népszónok. Nem süllyedhet itt sem az egyoldalúság, a jelszófétis, a meg nem értett, el nem mélyített elvátadás színvonalára” – szögezte le már idézett írásában Szombathy. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a pedagógusok között is – hasonlóan a lakosság más csoportjaihoz – lehettek olyanok, akik nem örültek a II. világháborút követő radikális változásoknak.