Történelmi legendákat nemcsak Magyarországon gyártanak. A Kennedy-gyilkosság évfordulója kapcsán a legendák keletkezésének és életerejének okait gondolta végig Hahner Péter*.

A címben foglalt állítást finomíthatjuk kissé. Bizonyos dolgokat természetesen elhisznek az emberek a történészeknek, a számukra nagy fontossággal bíró történelmi fordulatok magyarázatait és értelmezését azonban gyakran vitatják. Az amerikai történészek például valamennyien elfogadták azt a tényt, hogy Kennedy elnökkel magányos gyilkos végzett, a nem történész amerikaiak 70—80 %-a azonban meg van győződve arról, hogy az elnök összeesküvés áldozata lett.

Miért lehetséges ekkora eltérés a történészek véleménye és a társadalomban elterjedt nézetek között? A legkézenfekvőbb válasz az, hogy a tévhitek terjesztése jó üzlet: ha egy történelmi probléma iránt megnövekedett érdeklődés mutatkozik, akkor az újságok és a könyvkiadók az anyagi hasznon reményében minden írást megjelentetnek ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy ellenőriznék a szerzők megbízhatóságát. William Alexander, aki 1963-ban Dallas kerületi ügyésze volt, így nyilatkozott a Kennedy-gyilkosság legendáiról: „Azt kell megérteni, hogy itt virágzó iparágról van szó! Az emberek gazdagon élnek abból, hogy összeesküvés-elméleteket adnak el a nagyközönségnek. És mi történt az igazsággal? A pokolba is, hát eltemették a dollár-halmok alá. Senki sem kíváncsi többé arra, hogy mi is történt, mert ezzel vége lenne jó hasznot hajtó üzleteiknek.” A társadalmak természetesen nem mindig mutatnak egyforma fogadókészséget a történelmi mítoszok és legendák iránt. Valószínűleg akkor nő meg az érdeklődés irántuk, amikor az emberek valamilyen okból nem bíznak a politikai, társadalmi és kulturális élet vezetőiben, amikor úgy érzik, hogy megtévesztik, becsapják őket.

De miért éppen a történészekkel szemben érezhető egy bizonyos bizalmatlanság, miért nem az írókkal, a mérnökökkel, a fizikusokkal szemben? Nyilvánvalóan azért, mert a történelem iránt nagyobb az érdeklődés, az emberek inkább a történelemre utalva határozzák meg saját helyüket a világban, mint a művészetekre vagy a természettudományokra hivatkozva. Ennek kijelölése során alapvető emberi törekvés a mások feletti fölény megszerzésének az igénye, amit akkor érezhetünk, ha meggyőződhetünk arról, hogy szűkebb vagy tágabb közösségünk értékesebb, fejlettebb, erősebb vagy okosabb más, tőlünk térben vagy időben távolabb lévő közösségeknél. A távoli időben élt közösségek iránti előítéletekre jó példa a felvilágosodás idején elterjedt, s máig ható meggyőződés, mely szerint a középkori ember ostobább volt az újkorinál, azt hitte, hogy lapos a Föld, elfogadta az első éjszaka jogát, és erényövvel védte asszonyainak becsületét. Ebből az igényből származnak a nemzeti közösségeket dicsőítő mítoszok, akárcsak a nemzeti „önostorozás” mítoszai, melyek jóvoltából honfitársaink körében is fölényben érezhetjük magunkat. Fölényt biztosíthatnak a férfiak számára a nőellenes tévhitek, melyek szerint a hatalommal rendelkező nők vagy gonosz méregkeverők (mint Lucretia Borgia és Medici Katalin), vagy férfifalók (mint Mária Terézia és II. Katalin cárnő), vagy prűdek és álszentek (mint Viktória királynő), vagy pedig ostobák (mint Mária Antónia, XVI. Lajos felesége, aki bejelentette, hogyha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot). Mivel a történészek mindezen előfeltevéseket megkérdőjelezték, sokan úgy érzik, hogyha hallgatnának rájuk, elveszítenék szilárd tájékozódási pontjaikat a világban, s még arra sem lehetnének büszkék, akik és amik – arra, hogy a modern kor szülöttei, arra, hogy magyarok, németek, oroszok, amerikaiak, vagy arra, hogy férfiak.

A cikk a Tényleg! oldalán folytatódik