Hanczár Gergely kissé szarkasztikus s egyben kritikai
hangvételű írása az öncélú, nem ritkán ellenőrizetlen, pedagógiai és
informatikai szempontból is kifogásolható iskolai multimédia-kultusz
jelenségére hívja fel a figyelmet.
(Forrás: OKI)

Szemlélete korántsem multimédia-ellenes, pusztán
ráébreszt a korlátaira, s óva int attól, hogy a pedagógia, szűkebben az
ismeretelsajátítás minden bajára gyógyírként kezeljük ezt az egyébként
sokféle lehetőséget magában hordozó eszközt.

„Az én ízlésemnek egy másik kép felel meg: tanárok és
diákok csoportja, szemtől szemben egymással, és egy könyv fölött
elmélkednek, egy műalkotásról vagy egy táblára rajzolt vázlatról
gondolkoznak. Ez a kép emlékeztet rá, hogy milyen csodálatraméltóan
egyszerű, sőt primitív dolog az oktatás. Két elme tökéletesen közvetlen
találkozása: az egyik tanulni akar, a másik tanítani. … A túl nagy
technikai apparátus csak gátolja a dolgok természetes menetét.”
(Theodore Roszak: Az információ kultusza, avagy a számítógépek folklórja
és a gondolkodás igaz művészete. Európa Kiadó, Budapest, 1990,
112–113.)

Friss diplomásként
gyártottam az ötleteket arról, hogy mire is jó a számítógép az
oktatásban. Azóta magyar nyelvű multimédiák ezrei, oktatóprogramok és
oktatási célú weboldalak százai és ki tudja hány iskolához kapcsolódó
adminisztrációs rendszer készült el (ETR, NEPTUN stb.), de a
győzelemérzet valahogy
késlekedik.

• 
  
  Nem találkozom megkönnyebbült pedagógusokkal, akik
  ráérős délutánjaikon arról mesélnek unokáiknak, hogy amikor még ők
  voltak kezdő tanárok, milyen borzasztóan körülményes volt az érettségi
  adminisztrációja, bezzeg ma … vagy amikor még ők voltak kezdő
  pedagógusok, mennyit kellett a tanórákra készülni, de amióta vannak
  oktatássegítő megoldások, azóta tizedannyit nem készülnek, és mégis
  sokkal jobban megy
  minden.


• 
  
  Nem találkozom álláshirdetésekkel, amelyekben olyan
  végzősökre vadásznának, akiket jelentős százalékban multimédiával
  oktattak (tegyük fel, nem azért, mert a munkaerőpiac
  vak).

Sokszor mondják – hogy elhiggyük, és ne gondolkodjunk
rajta –, hogy „téli gumival rövidebb a fékút”. Hát nem rövidebb. Nincs
olyan sofőr, aki téli gumival pont ugyanúgy megy a hóesésben, mint
„tükörradiállal”. Éppen annyival hajtunk gyorsabban, amennyivel ahhoz
kell, hogy a remélt fékút ugyanannyi legyen. (A különbség csak annyi,
hogy ha kicsúszunk a kanyarban az ócska gumival, legfeljebb begurulunk
az árokba, és nagyon mérgesek vagyunk magunkra. Téli gumihoz való
sebességgel feltekeredni egy fára viszont határozottan ártalmas az
egészségre.) Nem javasolnám, hogy vezessünk minél rosszabb műszaki
állapotú kocsikkal (hiszen jobb kocsival hamarabb érkezünk meg), de
vegyük észre, hogy a rengeteg közlekedésbiztonságot fokozó intézkedés
épp annyira nem hozza meg a várt eredményt (A közút végtelenítése. HVG,
2006. december 2. 43–45.), ahogy az oktatássegítő megoldások sem, hiába
tűnik minden lépés jónak.

Hol a
hiba? A megközelítésben. Rossz az optimalizáláshoz használt célfüggvény.
Például az autós törésteszteknél mindig akkora sebességgel kellene
betonfalhoz csapni a karosszériákat, amekkora sebességet az autós abban a
karosszériában biztonságosnak érez a betonfalak között haladva.
Hipotézisem szerint korántsem biztos, hogy a „polszki fiat” vagy a
„trabi” lenne így az utolsó, mint ahogy fajlagosan nem is ezekben halnak
meg a legtöbben.