Lehet-e még a „Prágai Tavasz” Magyarországgal kapcsolatos mozzanatairól valami újat mondani, amely árnyalja az utóbbi két évtizedben a témáról született, napvilágot látott adatokat, információkat? Az egész Kádár-korszak, illetve Kádár János politikai szerepvállalása erkölcsi megközelítésének egyik fontos „toposza” a dubčeki reform-folyamat támogatásának majd „elárulásának” kérdése. A történeti diskurzus – döntően jogosan – negatívan közeledett, közeledik a problémához: Rajk László, majd Nagy Imre tragikus sorsával összefüggésben játszott kétes szerepvállalásai miatt erkölcsileg elítélt Kádár (már-már hasonló súlyú vétkének) tartják Dubček – és ezzel együtt a szocializmus reformja – elárulásának tényét. (Archívnet, Simon István)

„Keresse fel személyesen Kádár elvtársat, s közölje vele, hogy a csapatok bevitele a tervnek megfelelően halad. Miután az egészséges erők egyes képviselői ingadozást tanúsítottak, Barbirek pedig váratlanul elhagyta a többséget, az Indra vezette kezdeményező csoport tevékenységében bizonyos megtorpanás történt. Tartjuk a kapcsolatot Indra és Bilák elvtárssal. Ők azt ígérték, hogy folytatják a tervezett program realizálását, s a csapatok bevonulásával összefüggésben aktivizálják tevékenységüket. – A távirat mellett Kádár János kézírásával: „Átvettem, 21-én reggel 7-kor. K. J. VIII. 21.”

A következő – elsősorban a ’68-as eseményekhez kapcsolódó – dokumentumok között kiemelten kell foglalkozni egy 1987-ben keletkezett, Kádár Jánoshoz írt levéllel. A szerzője nem más, mint az akkor már közel két évtizede „belső emigrációban” Pozsonyban élő Alexander Dubček, Már ez a tény is izgalmas kérdéseket vethet fel: az elárult reformer miért érzi szükségét annak, hogy tollat ragadva mintegy összefoglalja a szocializmus reformkísérletének körülményeit az „áruló” egykori pártfogónak, szövetségesnek? Sőt, több mint feltűnő az a szívélyes hangnem amely Dubček soraiból tükröződik: „A legjobb emlékekkel gondolok vissza a Kádár elvtárssal történt találkozókra abból az időből, amikor Szlovákia Kommunista Pártjának első titkára voltam, majd később 1968-ban, amikor a CSKP első titkárának funkciójában dolgoztam. Nyugtalanították őt – ugyanúgy ahogy engem is – a publicisztikában és máshol tapasztalt negatív jelenségek. Nehezen tudom azonban elképzelni azt, hogy Kádár elvtárs feltételezte volna, hogy az öt hadsereg katonai beavatkozásának célja a CSKP KB hivatalos politikájának, majd később a párt és az állam akkori vezetésének a likvidálása.

Úgy gondolom inkább, hogy az MSZMP vezetését az akkori légkör és az SZKP, valamint a LEMP vezetésének politikája vonta be (manipulálta) a beavatkozásba…”

A csehszlovák reformok kérdése kényes alkupozícióba terelte, helyezte a kádári reformszocializmus sorsát, lehetőségeit. A proletár internacionalizmus oltárán feláldozni egy feltételezhetően szilárd szövetségest, vagy veszélyeztetni az addigi eredmények hitelességét?

A Kádár részéről kétségtelenül meglévő rokonszenv – akár Dubček, akár a folyamatok tartalma, célja iránt – törvényszerűen alulmaradt 1968 augusztusában. Kádár egy csehszlovák Nagy Imre – féle forgatókönyv veszélyét látta és láttatta, ezért a csehszlovákiai „ellenforradalom” kézzelfogható veszélyének elfogadására próbálta rávenni a dubčeki vezetést. Az MSZMP KB augusztus 7-ei ülésen elhangzott, nemzetközi eseményekkel foglalkozó referátumban (a csehszlovákiai helyzet értékelésében) a CSKP vezető, ellenőrző szerepének biztosítása, és a szövetségi rendszer egyben tartásának szükségességével összefüggésben kimondottá, deklarálttá vált a létező „ellenforradalmi veszély”: „A csehszlovák belügyminiszter kijelentette, hogy nincsenek ellenforradalmi elemek, és nyugatról sem szivárogtak be az országba. El lehet képzelni, hogy ne lennének ott ilyen elemek?” A polemikus kérdésfelvetés a kritika mellett a megoldást is sejtetni engedte…” Az ellenforradalmi veszély tényét bizonyítandó a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Állambiztonsági Bizottság információi Tyitov budapesti nagyköveten keresztül jutottak el Kádárhoz már április elején egy illegális „értelmiségi összeesküvésről”. A Cerní-Prohazka csoport törekvései erősíthették Kádárban az 1956-os forradalommal való hasonlóságot Gondoljunk a Petőfi Kör, illetve az írók szerepére a forradalom szellemi előkészítésében.

A Prágai Tavasz-problematika geopolitikai olvasatában az Állambiztonsági Bizottság információja a NATO operatív tervével kapcsolatban, megerősíti az ideológiai, politikai szempontokon túlmutató indokokat a Varsói Szerződés katonai beavatkozásával összefüggésben. Az NSZK-val határos VSZ tagállam nem válhatott gyenge láncszemmé, kísérleti laboratóriummá a blokkon belül.

A „szocializmus” addigi gyakorlatától eltérő pluralizmus felé tett lépések megjelennek Brezsnyev-Kádár június 12-ei telefonbeszélgetéséről készült Emlékeztetőben is: „Fokozódott a szociáldemokrata Párt újjáalakítását célzó szervezőmunka, a néppárt tagsága duplájára növekedett, szervezik az agrárpártot azon a címen, hogy ez nem is párt, hanem a TSz-tagok társadalmi szervezete, aktivizálódik a szocialista ellenes jellegű sokféle klub és szervezet. Mindez folytatódik, bár a vezetőség sokszor beszél az ilyen tevékenység korlátozásáról, de csak beszél.”