Több sajtóközlemény is tudatta, hogy az Országos Köznevelési Tanács legutóbbi ülésén leköszöntem a Tanács élén több éven át betöltött elnöki tisztemről. A közlemények alapvető indokaimat is tudatták, miszerint a központi tartalomszabályozáshoz és az ebben megszabott normáktól való eltérést szankcionáló törvényhez nem voltam hajlandó semmilyen formában a nevemet adni. Miért is? (Loránd Ferenc, Népszava)

Mindenek előtt azért, mert azzal, hogy a tartalmi szabályozás központosítja, egyúttal uniformizálja is az elsajátítandó ismereteket, azaz kötelező érvénnyel előírja, hogy mik legyenek a mindenütt,minden iskolában tanítandó ismeretek. Ezt pedig azzal valósítja meg, hogy – mint ez egy miniszteri dokumentumban olvasható – „a Nemzeti Alaptantervet kiegészíti a közműveltség tartalmi alapjaival és a kötelezően választandó kerettantervek rendszerével”.

Magyarán: minden azonos iskolatípushoz tartozó iskolában azonos évfolyamon – függetlenül annak a helynek földrajzi, társadalmi és történelmi sajátosságaitól, amelyben az iskola működik – ugyanazon tematika szerint ugyanazon ismereteket kell a diákokkal elsajátíttatni.

Hogy világos legyen: Mohácson ugyanazt, ugyanolyan részletességgel kell tanítani a törökök magyarországi megjelenéséről, mint mondjuk Székesfehérváron vagy Budapesten. Vagy: földrajzból ugyanazt kell tanítani a Hortobágyon, mint a Mecsekben. Első olvasatban is kitetszik, hogy ez nonszensz. Akkor mégis hogyan lehetséges egy az egész ország valamennyi iskolájára érvényes alaptantervben meghatározni a közműveltség „tartalmi alapjait”?
Mi van e mögött az intézkedés mögött?

Lehetne mondani, hogy valamilyen egységes nemzeti műveltség megalapozásának szándéka. De könnyű belátni, hogy itt másról van szó. Nevezetesen az ország valamennyi iskolájában tanítandó ismeretek rendszerének ideológiai alapjairól! Minden iskolában a politikai hatalomnak megfelelő ideológia jegyében kell tanítani. A közműveltség „tartalmi alapjai” nem egyszerűen arra vonatkoznak, hogy mit kell tanítani, hanem arra is, vagy talán elsősorban arra, hogy milyen szellemben kell mondjuk Adyról vagy Arany Jánosról tanítani. A műveltség több és más, mint puszta tárgyismeret. A műveltség gondolkodásmód!

Ha elfogadjuk ezt az értelmezést, nyilvánvaló, hogy nem attól „egységes” a nemzeti műveltség, hogy történelemből, földrajzból, társadalomismeretből mindenütt ugyanazokat az ismereteket sajátítják el, hanem attól, hogy a megszerzett ismeretekből ugyanazon vagy nagyon hasonló következtetéseket vonnak-e le, hogy egyformán gondolkodnak-e arról, amit tanulnak.

Ez utóbbi értelmezés „életveszélyes”! Két vetületben is: egyrészt politikai vetületben, másrészt egyszerűen a „műveltség”fogalmi vetületében. Pedagógiai, közelebbről képzési konzekvenciák szempontjából ez utóbbi a lényeges: mit tart műveltségnek vagy műveltség-eszménynek a pedagógia: az ún. „tárgyi tudás” kvantumait, azaz azt, hogy minél több tényt, ismeretet tudjunk megtanítani, vagy azt, hogy milyen módon viszonyulunk a megismert tényekhez.

Ha ez utóbbit, akkor az ismeretek helyett a hozzájuk való viszonyunk válik döntővé, azaz, hogy a puszta megismerés és befogadás szándékával közeledünk-e a még nem ismerthez, avagy kritikai attitűddel. Ha a közműveltség „tartalmi alapjain” nemcsak a tényismeretet értjük, hanem azt is, ahogyan ezeket értelmeznünk kell vagy ajánlatos, tehát nézeteket is, akkor az alaptantervekben ezek előírása „életveszélyes”. Kulturális és politikai értelemben egyaránt. De „életveszélyes” a gondolkodási képesség vagy gondolkodási kultúra alakítása szempontjából is.

Mert kioltja vagy legalábbis nem neveli ki minden megismerés nélkülözhetetlen attitűdbeli előfeltételét: a kételkedés képességét és bátorságát. Brechttől származik az intelem: „Mindenben kételkedni kell!”
A „közműveltség” tartalmának hatalmi, központi meghatározása azért is nagyon kockázatos, mert nem biztosít helyet és lehetőséget a műveltség helyi hagyományainak és értékeinek beépítésére a helyi tantervekbe.

Márpedig ezek a helyi értékek fontos részei az életünknek, kezdve attól, hogy „milyen dalt dúdolt a dajka felettünk” egészen öltözködési és étkezési szokásainkig, ízlésünkig.
Ezért úgy gondolom, hogy az iskolákban elsajátítandó műveltség tartalmának jelentős részét helyi műveltségi elemeknek kellene kitölteni.

Az úgynevezett alaptantervekben nagyon csínján kellene bánni a mindenhol érvényesnek vélt műveltségi tartalmakkal, és – ami ebből következik – az iskoláknak nagyobb szabadságot kellene biztosítani helyi műveltségi tartalmak tantervesítésében.

Hiszen a megélhető, megtapasztalható és ezért megszerethető haza mindenek előtt az a hely, ahol a gyerek él, ahol otthon érzi magát, és ahová visszavágyik, ha el kell onnan kerülnie. A közműveltség kötelezően előírható tartalmi alapjai tehát nem vagy csak nagyon korlátozottan írhatnak elő mindenütt érvényes tartalmi elemeket, mindenütt érvényes képzési előírásokat vagy követelményeket. A követelmények konkrét tartalmát, pontosabban: tárgyát illetően annak a földrajzi és társadalmi helynek, miliőnek a sajátosságai kell, hogy meghatározzák, ahol az iskola székel, illetve ahonnan a gyerekek naponta bejárnak az iskolába. A tartalmi szabályozás egységének éppen a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás rugalmasságában kell megnyilvánulnia.

A helyi viszonyok körében fontos helyet foglal el maga az iskola a maga környezetével, tárgyi és személyi adottságaival. Hogy egy triviális példával éljek, abban az iskolában, amelynek nevelői között ott van a községi énekkar vezetője vagy a helyi labdarúgó csapat trénere, nyilvánvaló, hogy e két szakember döntően befolyásolni fogja a gyerekek képzését mind a tanórai keretben, mind a szabadidős tevékenységben. A helyi tantervet, illetve tevékenységi tervet tehát döntően meghatározza a nevelőtestület összetétele.

Az egyes iskolák minőségének fontos mutatója, hogy mennyire tudják és merik kihasználni azokat a konkrét tárgyi és személyi feltételeket, amelyek adottak a számukra. Külön értékelendő, ha egy település iskolái között a pedagógus kompetenciák közös felhasználásával tudnak minden iskolában többletajánlatokkal szolgálni. A „központi tartalomszabályozásnak” tehát nagyon mértéktartónak kell lennie abban, amit mindenképpen elő akar írni. Az iskolák értékelésében döntő szempontnak kellene lenni, hogy mennyiben és milyen mértékben építenek meglévő adottságaikra.

A központi tartalomszabályozásnak tehát pedagógiai szempontból nagyon mértéktartónak kell lennie.

De ne legyünk naivak! A központi tartalomszabályozás hátterében általában – s feltehetően a jelen esetben is – politikai szándékok vagy „félelmek” húzódnak meg. A cél rendszerint az, hogy ne lehessen olyasmit tanítani, ami nincs a politikai hatalom ínyére. Ez mindenek előtt az ideológiailag érzékeny tantárgyakra érvényes, tehát elsősorban a történelem és az irodalom, tárgyakra. És ezzel érkeztünk el lemondásom fő okához: félek attól, hogy a tartalmi szabályozás központosítása egyfajta ideológiai központosításnak nyit teret.

Némileg ismerve a jelenlegi hazai viszonyokat, amikor is a pedagógusok nem alaptalanul félnek attól, hogy a megtakarítások kényszerének közülük többen áldozatul eshetnek, ismerve továbbá közéletünk nem csekély politikai fertőzöttségét, feltehetően attól is tartanak, hogy állásuk biztonsága politikai beállítottságuknak a helyi hatalommal való szinkronjától vagy aszinkronjától is függ, tartanak attól, hogy a „tartalmi szabályozás” köpenye alatt politikai megfontolások húzódnak majd meg. Így aztán megnő az alkalmazkodási hajlandóság a mindenkor regnáló helyi hatalomhoz.Iskolai méretben pedig az igazgatóhoz.

Van hát mire ügyelnünk! A gyerekek érdekében, de végső soron saját lelki nyugalmunk érdekében is.

Loránd Ferenc az Országos Köznevelési Tanács leköszönt elnöke