Pusztán attól, hogy a
diákoknak fizetniük kell, még nem kerül ki több kiművelt emberfő az
egyetemekről és főiskolákról; legfeljebb több pénz folyik be az
intézmények költségvetésébe – írta N. Kósa Judit a
Népszabadságban.

Legfőbb ideje volt.
A felsőoktatási tandíj bevezetése persze nem általános gyógyír. Pusztán
attól, hogy a diákoknak fizetniük kell, még nem kerül ki több kiművelt
emberfő az egyetemekről és főiskolákról; legfeljebb több pénz folyik be
az intézmények költségvetésébe. De legalább lépésről lépésre sikerül
végre lebontani azt a végtelenül igazságtalan rendszert, amely ma a
magyar felsőoktatást uralja.

Ezt
korántsem valamilyen végiggondolt kormányzati stratégia alakította ki az
elmúlt tizenöt évben, hanem kizárólag a politikai érdek. A főszerepet a
költségvetés sanyarú állapota és a választási populizmus játszotta.
Fejkvóta, létszámbővítés, költségtérítéses képzés – így jutottunk el
oda, hogy ma, amikor egy generációból minden második (!) fiatal bekerül a
felsőoktatásba, a többségük gyakorlatilag piaci árat fizet a
tanulásért. A Fidesz 1998-as, hősi gesztusa, amellyel eltörölte a
Bokros-féle tandíjat, így csak fokozta az igazságtalanságot: ajándékot
adott azoknak, akik addig is kivételezett helyzetben voltak.

Ma akár egyetlen ponton is múlhat,
hogy az ember közpénzen vagy a sajátjából szerezze meg azt a papírt,
amely boldogulásának az alapja lesz – vagy éppenséggel nem jó semmire.
Ezért ad okot a bizakodásra, hogy a mostani kormánylépés, a tandíj –
újmagyarul: Fejlesztési Részhozzájárulás, avagy FER – bevezetése nem áll
önmagában. Legalább ilyen fontos az a másik intézkedés, amellyel
megváltoztatják az államilag finanszírozott képzés struktúráját.
Kimondják, hogy közpénzből ezután kevesebb, eleve munkanélküliségre,
illetve továbbtanulásra ítélt jogászt, bölcsészt, kommunikátort
juttatnak el a diplomáig, és helyettük inkább a piacon érvényesülni
képes közgazdászokat, műszaki szakembereket képzik.

Jogsérelem? Voltaképpen az. De ha megfordítjuk, eddig a
köz érdeke sérült azáltal, hogy fölöslegesen áldozott hobbiszakmák
túltermelésére, később is eltartandó diplomások okítására. Mindezeket a
professziókat természetesen ezután is el lehet sajátítani: saját pénzen,
esetleg olyan piaci szereplők ösztöndíjával, akiknek megéri
kiképeztetni egy jó szakembert a saját javukra.

A képzési rendszer átalakítása és a jó tanulmányi
jegyekkel „megváltható” tandíj annyi eredménnyel mindenképp járni fog,
hogy idővel visszaállítja a felsőoktatás rangját: kiszűri a rendszerből a
jövőjükön rétestésztaként nyújtott egyetemi évek alatt gondolkodókat.
Más kérdés: képes lesz-e teljesíteni azt a kormányzati célt, amely
szavakban legalábbis a leszakadók esélyhez juttatását is fontos
feladatnak tartja. A hozott hátrányokkal küzdő, de kiemelkedő
teljesítményű diákokat persze segítheti a tandíjmentesség, illetve a
költségtérítéses és állami finanszírozású képzés átjárhatósága. De mi
lesz azokkal, akiknek erejéből csak a megfelelésre futja? A
társadalomnak belátható időn belül el kell jutnia oda, hogy a helyi
közösségek, a majdani foglalkoztatók vagy épp a jótékony vagyonosok
hatékony ösztöndíjhálót vonjanak azok köré, akiknek a társadalmi
igazságosság jegyében most igenis fizetniük kell.

És ami talán ennél is fontosabb: beszélünk-e valaha
arról a huszonöt százalékról, aki ma nemhogy a felsőoktatásig, de az
érettségit adó, hasznavehető képzésig sem jut el?