Az Élet és
Irodalomban Jakab György cikke ma is kísértő mítoszokat és legendákat
jár körül.

Irigylem a
magyartanárokat, akik az utóbbi időben különböző konferenciákon és a
sajtóban vehemensen vitáznak arról, hogy az irodalomtanítás kánonját
hogyan lehetne átalakítani, módosítani a megváltozott társadalmi
környezet igényeinek megfelelően. Ők legalább már vitatkoznak:
rákényszerülnek arra, hogy érveik megalapozása érdekében újragondolják
tanítási gyakorlatuk elméleti hátterét és rejtett tantervét. A
történelemtanárok ezen a téren hallgatnak. Panaszkodnak ugyan az egyre
romló oktatási körülményekre és a tárgy átpolitizálódásának veszélyeire,
de nem igazán vetődik fel bennük az, hogy felül kellene vizsgálni a
történelem tantárgy több mint száz éve kialakult kánonjának
érvényességét. Mindez akkor jutott eszembe, amikor az egyik
szakiskolásoknak írt történelemtankönyv tanári bírálatait olvastam. Az
egyik vissza-visszatérő probléma az volt, hogy, hogy a honfoglaló
magyarság történetének tárgyalásakor eltűnt a kalandozás kifejezés, és
helyette a portyázó hadjáratok szerepelt. Ezt a változtatást a tanárok
roppant módon sérelmezték, és visszakövetelték a szépemlékű
kalandozásokat a történelemkönyvbe. Vajon miért ragaszkodnak ennyire
ehhez a kifejezéshez? Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem egy konkrét
történelmi ismeret elhagyása vagy megtartása a tét. Sokkal inkább egy
olyan leegyszerűsítő („törzsi”) szemléletnek a fenntartása, amely
önmagát az értékvilág közepébe helyezi, s ezáltal önmagára más mércét
alkalmaz, mint másokra, akiket amúgy is többnyire ellenségként kezel: mi
kalandozunk, ők rabolnak; a mi uralkodónk erőskezű, az övék diktátor;
mi rendezetten visszavonulunk, ők fejvesztve menekülnek…

Ez a történelemszemlélet a XIX.
század utolsó harmadának ideológiai viszonyait és szükségleteit tükrözi.
A kiegyezés után kialakuló iskolarendszer – s ezen belül kiemelten a
történelem tantárgy – alapvető célja és feladata ugyanis az volt, hogy
elősegítse a magyar nemzetállam egységének megteremtését: homogenizálja
az etnikailag és szociálisan heterogén társadalmat; egységes nemzeti
kultúrával és identitással rendelkező állampolgárokat neveljen. Erre a
funkcióra épült ki a történelemoktatás ma is érvényben lévő kánonja,
amely a mai magyar társadalomtörténeti tudatát, nemzeti identitását is
meghatározza. A kérdés csak az, hogy ez a maga korában érthető és
igazolható szemlélet mennyiben érvényes és aktuális napjainkban – több
mint száz év után -, az Európai Unióba való belépés után, amikor az
alapvető cél a magyar társadalom demokratizálása.

A kérdés fontosságát jól mutatja az a politikai és
ideológiai zűrzavar, amely gróf Teleki Pál szobrának felállítása körül
robbant ki az elmúlt hónapokban. Gróf Teleki Pál személyét és történelmi
szerepét a hagyományos történelemszemlélet alapján több szempontból is
nagyon nehéz értelmezni. Mindenekelőtt azért, mert ez a felfogás
lényegében érzéketlen a társadalmi viszonyok tagoltságára és
sokszínűségére, az emberek identitásának és karakterének
összetettségére. Miről is van szó? Az természetes, hogy nemzeti
történelmünk értelmezése etnocentrikus, bizonyos mértékben elfogult,
hiszen a „mi” csoportunk, nemzetünk kollektív múlttudatát, szimbolikus
öszszetartozását írja le. A XIX. században megfogalmazott
történelemszemlélet azonban ezt a „mi-tudatot” teljes mértékben
homogénnek, egységesnek tételezte, ideológiai céljainak megfelelően.
Valójában már akkor sem, s azóta sem létezett ez a homogén világ (a
legmagyarabb költő, Petőfi Sándor szlovák és szerb ősei pl. „nem a
Vereckei-szoroson át érkeztek ide Árpád vezetésével”), ám
történelemkönyveink még mindig ennek bűvöletében íródnak. Ez a felfogás
lényegében nem érzékeny arra, hogy a különböző történelmi események a
magyar társadalom különböző csoportjai számára mást és mást jelentettek:
1945 valakinek felszabadulás volt, másoknak „felszaba-dúlás” – ahogy
nagyapám mondta volt. Ugyanígy nem érzékeny arra, hogy a múltban élt
emberek összetett személyiségek, nem pedig történelmi példázatok
tézisfigurái, típusai. Gróf Teleki Pál valószínűleg kiváló családapa
volt, sikeres földrajztudós, a magyar cserkészmozgalom kiemelkedő
alakja, a lengyel menekültek jótevője és tettei következményeiért
felelősséget vállaló politikus. Ugyanakkor vállaltan rasszista
(antiszemita) volt, és nagyon súlyos szerepet játszott a magyarországi
zsidóság jogfosztásában, s ezáltal közvetve a holokauszt
előkészítésében. Nyilvánvaló, hogy ezzel az összetettséggel a
hagyományos történelemszemlélet nem tud megbirkózni, mint ahogy azzal
sem, hogy a mai magyar társadalom egy része hősnek, más része viszont az
alapvető emberi értékeket sárba tipró politikusnak tekinti. A szobor
felállítása körüli vita a történelemtanítás kánonjának másik gyenge
pontjára is rávilágított. Nevezetesen arra, hogy az egyoldalú látószög
erkölcsileg relativizálja a történelmi eseményeket és személyeket. Ha a
mi hősünk, csapatunk öl, csal, hazudik, azt végső soron igazolni lehet
hazafias cselekedetként. Ha a másik csoport, törzs követi el mindezeket,
azon erkölcsileg fel kell háborodni. Ebben a rendszerben nagyon könnyen
sérülnek az alapvető morális szabályok, az erkölcsi mérce
viszonylagossá válik: már nem azon vitatkozunk, hogy mi a bűn és az
erény, hanem azon, hogy ki a kevésbé, vagy inkább bűnös, vagy erényes. A
szobor körüli vitában sokan nem is igazán értették a gróf Teleki Pál
ellen felhozott vádak erkölcsi súlyát.

Az elmúlt évszázadban politikai rendszerek jöttek és
mentek, de a történelemtanítás kánonja makacsul tartotta magát.
Legfeljebb az előjelek változtak időnként: amit korábban forradalomnak
tanítottak, abból ellenforradalom lett, majd pedig vice versa. Az
alapvető történetek és mítoszok azonban szinte változatlan formában
öröklődtek tovább napjainkig, és mérgezik mai politikai
közgondolkodásunkat is. Úgy gondolom – azt remélem -, hogy az
ezredforduló társadalmi és politikai változásai, a társadalom
demokratizálódásának folyamatai lassan megérlelik a kánon újragondolását
is. Ennek szükségességét szerencsére a történettudomány képviselői –
mindenekelőtt Gyáni Gábor (Emlékezés, emlékezet és a történelem
elbeszélése, Napvilág, 2000; Történészdiskurzusok, L’Harmattan, 2002;
Posztmodern kánon, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004) és Romsics Ignác
(Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről,
Osiris, 2002) – is felismerték, ami persze még nem igazán érzékelhető a
történelemórákon és a közgondolkodásban. A kánon újragondolása nem
csupán azt jelenti, hogy a múltunkra vonatkozó ismereteinket
fölfrissítjük és összhangba hozzuk a történettudomány legújabb
kutatásaival. Sokkal inkább történelmi közgondolkodásunk, nemzeti
identitásunk szemléleti alapjainak újragondolására vonatkozik, amelyek
az iskolai oktatás rejtett tantervében jelennek meg. A történelemnek, a
nemzetközpontú történelemszemléletnek természetesen ezzel „nincs vége”,
hiszen a magyar történelemoktatás feladata továbbra is az, hogy a magyar
nemzethez tartozó emberek közösen vállalt múltját közvetítse, és az
abból adódó történelmi tudatát integrálja. Az újragondolás mércéje
azonban csakis az lehet, hogy a nemzeti történelem tanítása mennyiben
segíti elő a magyar emberek biztonságérzetét és sokszintű identitását,
az itt élő emberek harmonikus együttélését és együttműködését, a
közép-európai öntudat kialakulását és a szomszédainkkal való jó viszonyt
és az Európai Unióhoz való szerves kapcsolódást.

Hogy büszkék lehessünk portyázó, rabló vagy éppen
kalandozó őseinkre, akik történelmünk folyamán talán leginkább „benn”
voltak Európában.

Történelemoktatásunk abban a korszakban született,
amikor a politikai elit gyors ütemben kívánta asszimilálni az ország
lakosságának többségét kitevő nemzetiségeket. Ebből következően a
történelem tantárgy alapstruktúrájában a közösségi összetartozást
megfogalmazó, uniformizáló és egységesítő funkciók kerültek túlsúlyba, a
különbözőségek, eltérések szükségképpen elhanyagolódtak. Ez a felfogás
egy homogenizált, egységes fejlődési sémában végiggondolt
történelemszemléletet képviselt, amely azt (fel)tételezte, hogy az egy
nemzetben élőknek azonos és közös múltképük alakul majd ki az iskolai
történelemoktatás eredményeképpen. A közös nemzeti műveltség
elsajátítása természetesen ma is elvárható az ország valamennyi
állampolgárától. Például egy Magyarországra települt kínai embernek is
ismernie kell a magyarság múltjának legfontosabb sajátosságait, ha
állampolgárságot akar kapni. Ugyanakkor azonban ez a politikai
nemzetfelfogásból eredő egységesítő történelemszemlélet sokféleképpen
deformálta mai történelemszemléletünket, ami nagymértékben akadályozza a
magyar társadalom demokratizálását. Ez a gondolkodásmód ugyanis nincs –
nem is lehet – tekintettel a társadalom tagoltságára, sokszínűségére, s
az ebből következő érdekharcokra, konfliktusokra. A feltételezett
egység – a magyar nemzet érdeke – megfogalmazása után ugyanis lehetetlen
volt leírni a mindenkori magyar társadalom valóságos viszonyait és
érdekharcait. I. (Szent) István vagy Koppány, Thököly Imre vagy
Esterházy Miklós, Széchenyi István vagy Kossuth Lajos képviselte jobban a
„magyar nemzet érdekét”? Ezek a kérdések a maguk korában sokkal
bonyolultabbak voltak – legalább annyira, mintha ezt a kérdést a mai
magyar pártstruktúra vonatkozásában tennénk fel. A történelemtanítási
kánon azonban valójában csak egy szempontból vizsgálta és értékelte
„utólag” a történelmet: a magyar államiságot végső soron fenntartó és
erősítő törekvéseket nyilvánította kizárólagos nemzeti érdeknek. Ez a
határozott értékválasztás önmagában természetesen kiemelkedően fontosnak
és jogosnak mondható ma is. Mivel azonban ezek az államfenntartó
történelmi események, illetve személyek utólagosan kiemelődtek valóságos
történelmi dimenziójukból és társadalmi közegükből, ezért szükségképpen
elveszítették realitásukat, mitizálódtak és legendává váltak: a)
valóságos politikai erőterek, társadalmi konfliktusok helyett
összeesküvők és az igazi magyar érdekeket képviselő egy tömbből faragott
hősök (megmentők) jelennek meg; b) a reális társadalmi tagoltság és
érdekharcok bemutatása helyett a nemzeti egység hamis aranykorszakai és a
folyton ármánykodó magyar fátum: a széthúzás tölti meg
történelemkönyveink lapjait.

Ezek a
valóságos történelmi közegükből kiemelt figurák tovább mitizálódtak az
elmúlt évszázad számtalan rendszerváltása nyomán, hiszen a mindenkori
ideológiai és politikai szükségletek igyekeztek „magukhoz igazítani”,
magukhoz hamisítani történelmi nagyjainkat: saját kérdéseiket és
válaszaikat adták a szájukba. I. (Szent) István például az elmúlt
évszázadban hol nyugati, hol keleti mintára alkotta meg többnyire
nemzetinek nyilvánított államát a különböző történelemkönyvekben és
ünnepi beszédekben, miközben jól tudjuk, hogy István korában például még
nem az etnikai tudatra épült az állameszme.

Ezek a mítoszok és legendák ma is kísértenek. Egy
demokratikus társadalomban természetes jelenség az, hogy vita van, hogy
sokféle kisebbséget, sokféle csoportérdeket kell összehangolni. Ebből
adódóan mindenkinek meg kell tanulnia a konfliktusokkal együtt élni, a
konfliktusokat kezelni. A mai magyar közéletben azonban többnyire még az
intoleráns „törzsi” szemlélet uralkodik. Aki hozzánk tartozik (a mi
kutyánk kölyke), az csak jó lehet, a másik oldal képviselői csakis
rosszak lehetnek, s ebből következően az erkölcs is viszonylagossá vált:
már nem azon vitatkozunk, hogy lopni bűn-e, hanem azon, hogy ki lopott
többet vagy kevesebbet. Ebben az értelemben minden vitázó fél önmagát
tekinti a kizárólagos nemzeti érdek képviselőjének, ezért a politikai
életben nem különbözőképpen gondolkodó magyarok párbeszéde, hanem a
mindenkori „jó és rossz magyarok”, „hazaárulók és honvédők” küzdelme
zajlik. Mitikus történelemszemléletünk miatt félünk a vitáktól, a
konfliktusoktól, mivel csak szélsőségekben tudunk gondolkodni:
erőszakolt nemzeti egységet hirdetünk, vagy a „török áfiumot és magyar
fátumot”, nemzetvesztő széthúzást emlegetve a barikád két oldaláról
lövöldözünk egymásra. Demokratikus viszonyok között a társadalmi
konfliktusok megléte többnyire azért nem vált ki félelmet és erőszakot,
mert valamennyi vitázó fél elfogadja és kölcsönösen betartja a
társadalmi együttéléshez szükséges alapvető erkölcsi és jogi
szabályokat. Ennek a kölcsönösségre épülő rendszernek az alapja az a
felismerés, hogy az együttélési szabályokat nemcsak akkor kell
betartani, ha az számomra (az én csoportom számára) kedvező, hanem akkor
is, ha az számomra kedvezőtlen. Az egyoldalú intoleráns „törzsi”
szemlélet ezt a fajta közmegegyezést nem ismeri el: ha érdekeivel
összhangban állnak az erkölcsi és jogi szabályok, akkor lelkes
demokrata, ha érdekeivel ellentétben állnak a demokratikus szabályok,
akkor igyekszik kiskapukat találni.

Jakab
György

Élet és Irodalom, 48. évf., 2004/22.
szám