Nyílt levél a
pedagógus társadalomnak a tanár-továbbképzés kudarcáról. Bolla Ildikó és
Magos Judit felhívása.

A
tények

1. 
   
   2006. március 31-én, Miskolcon megpróbáltuk
   megalapítani a TTE (Történelemtanárok Egylete) helyi csoportját. Nem
   sikerült. Nem érdekelte a telefonban még lelkes
   kollégákat.
   
   
2. 
   
   2006.
   április 5-én a Miskolci Városi Pedagógiai Intézetben a „Holokauszt az
   oktatásban” címmel tanári továbbképzést tartottunk volna. Ötvenkét
   iskolából két kolléga jött el. Jöhetett volna minden intézményből
   osztályfőnök, magyartanár, történelemtanár, munkaközösség-vezető is. Nem
   jött. A továbbképzés érdeklődő pedagógusok hiányában
   elmaradt.
   
   
3. 
   
   A
   Pedagógiai Intézet munkatársai jelezték, hogy idén már a mélypontjára
   esett a tanfolyamok amúgy is csekély
   látogatottsága.

Szerintünk

Az egyetemen, s utána is sokszor és sok helyen,
hallottuk, hogy gyakorló tanárként is tovább kell képeznünk magunkat,
hiszen „jó pap holtig tanul.” Azt is naponta tapasztaltuk (hírekből,
napilapokból, személyesen), hogy a mai magyar oktatási rendszerben
mennyi probléma van; a gyerekeket nem lehet lekötni, gondolkodtatni,
sokasodnak az iskolai kudarcok. Így van. Megváltozott a világ. A
gyerekek is. Ezt tudomásul kellene venni, és nem elég csak siránkozni,
változni, váltani kell! A negatívumokra nincs más magyarázat? Vajon
nekünk, tanároknak nem kellene / kellett volna változni, váltani? A
tankönyvek, segédanyagok megújultak, de a módszerek? A tanárok
szemléletmódja? Az maradt a régi.

Ebben a mediatizált világban, amelyben élünk, minden
képekkel, hangokkal, erős impulzusokkal árasztja el a gyerekeket (minket
is!). Ez a XXI. század, tudomásul kellene venni! A tanári asztalnál
ülve (!), szolid krétaporban esélytelenek vagyunk! Igaz, a kréta
olcsóbb, mint a számítógép. (Csak nehezebben játszik le
médiaformátumot…)

Vagyunk
néhányan, megszállott optimisták, akik megpróbáljuk felvenni a ritmust.
Megtanultuk másképp használni a médiumokat, eszközöket: a számítógépet, a
projektort, filmeket, zenét, az internet-galaxist. Beépítettük
mindennapi rutinunkba a már-már elfeledett KÖNYVET, a művészeteket –
azaz megpróbáltuk színesebbé, élvezhetőbbé tenni a tanítási órákat. Ezt a
tapasztalatot szerettük volna átadni a kollégáknak! Nem magunknak
tanultunk, hisz’ az ember azért megy tanárnak, mert van mondanivalója,
és azért, mert tovább szeretné adni a tudását!

Továbbképeztük magunkat módszertanilag is. A
jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben elvégeztünk egy 120 órás „Holokauszt
az oktatásban” című kurzust, aminek tapasztalatait azóta is gyarapítjuk.
Állandó kapcsolatban vagyunk az OM-mel, a HDKE (Holocaust Dokumentációs
Központ) munkatársaival, a Yad Vashemmel, és egy – sajnos szűk – tanári
csoporttal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, és hasonló
ellenállásba ütköznek. Naprakészek vagyunk, frissítjük ismereteinket a
holokauszt témájában is, amit mindketten szívügyünknek érzünk, és úgy
gondoljuk, e téma a XX. századi egyetemes és (sajnos)  magyar
történelem szégyene, a mai magyar társadalom egyik elhallgatott és fel
nem dolgozott szelete.

Szerettük
volna összekapcsolni a két dolgot: a modern oktatási eszközöket és az
itt tanult, módszertanilag is új ismereteket. Vállaltunk tehát ingyen,
mindenféle ellenszolgáltatás és önös érdek nélkül, tanítási időn kívül
egy módszertani tanártovábbképzést „Gyerekek a holokausztban” témában.
Tavaly, szerény érdeklődés mellett ugyan, de sikerült előadnunk
mondanivalónkat, ötleteinket, óravezetési javaslatainkat (Soá – Hogyan
tanítsuk a holokausztot? címmel). Akkor is felajánlottuk, hogy „házhoz
megyünk”, és bármelyik iskola bármelyik osztályának tartunk rendkívüli
osztályfőnöki, történelem- vagy
magyarórát.           
(Éljen az integráció!) Nem kért belőlünk senki. Nem tudjuk eldönteni,
hogy ez vajon a témának szól (= Holokauszt; ami mellesleg ma is nagyon
aktuális, van róla mit mondani), vagy magától a továbbképzés szótól
kapnak gutaütést a kollégák?!

Kedves Kollégák!
Tanártársaink!

Ellustultunk. Szellemileg. A diákok közt régóta ciki
tanulni, úgy tűnik, most már a pedagógusok között is az. Rendben van ez
így? Megengedhetjük ezt magunknak? És aztán csak panaszkodunk, hogy
kevés a fizetés (amúgy az, de most nem erről van szó), nem vagyunk
megbecsülve, mindig támadnak minket, a diákság a szemünkbe röhög… Nem
kellene felvenni a kesztyűt, kimászni a sértődött öntudat langyos
posványából? Nem kellene megújulni, erőfeszítést tenni, modernizálódni?
Újra érdekessé válni? Nota bene: könnyebbé tenni saját dolgunkat? Nem
kellene „továbbképződni”?

Igen, mi
is voltunk rossz, felesleges, időt rabló, értelmetlen, elviselhetetlen,
idegörlő továbbképzéseken, amikor már a Mónika Show-t is szívesebben
néztük volna! (Na jó, ez túlzás.). De mégis… Mi van, ha megtörténhet az a
csoda, hogy van értelme elmenni, és hallhatunk valami újat, – hiszen mi
sem tudhatunk mindent – amitől újra megszeretjük hivatásunkat: a
TANÍTÁST?

Legyünk közhelyesek: nem
erőszak a disznótor! Minden pedagógus helyére 10 fiatal pályakezdő
lépne. A megújulást, a szellemi munkát, a nyitottságot, a
versenyképességet ez a szakma is megköveteli. Miért csak a cipésztől, a
kereskedőtől, kőművestől várjuk el, hogy minőségi munkát végezzen? A mi
felelősségünk, a mi munkánk sem kisebb.

Hát, ne hagyjuk magunkat beleszürkülni a mindennapi
rutinba! Talpra Pedagógus! Neked „egész népedet kell nem középiskolás
fokon taní-tani”!

Miskolc, 2006.
április 5.

Bolla
Ildikó – Magos Judit
középiskolai
tanárok