Amikor télen meghívást kaptam egy a Trianon kollektív emlékezetéről szóló érsekújvári (Nové Zámky) konferenciára, még azt hittem, hogy ott régi mániám rabjaként ismét a társadalomtörténet fontosságáról beszélhetek. Hiszen a politikai eseménytörténet-írás már elég pontosan elénk tárja, hogy mi történt 1920-ban, ez a tudás azonban csekély hatással van mindarra a jelentés-együttesre, amit ma Trianonnak hív a magyar és a szlovák közbeszéd. Persze a Trianon-jelenség feltárása nem csupán a történészek feladata: … (Kovács Éva, ÉS 2010. október 1.)

… megértéséhez a széles társadalomkutató szakma, a pedagógusok és a médiamunkások együttműködésére is szükség lenne. Kivált most, hogy e diszciplínák és közvetítőik rendre elvesztik a nacionalista történelempolitikával szembeni versenyt, és Trianon hétköznapi kultúráját mindinkább eluralja a „nem-nem-soha” parancsa, ha nem is a területi, de a lelki revízió (legalábbis igazságtétel) vágya.

[…]

Ez év júniusában ránk dőlt a Trianon-emléktörvény. Az évforduló körüli hetekben számos, általam nagyra becsült tudós amellett tett hitet, hogy a trianoni békeszerződés „igazságtalan” volt, és Magyarország veszteségei „máig ható traumát” okoztak. S bár az akadémikus megnyilvánulások és a hétköznapi „trianonozás” között szerencsére mély szakadék tátong, félek, épp e szakadék fölé emel ingatag, mégis járható függőhidat az emléktörvény elfogadása, illetve Trianon nemzeti traumaként tárgyalása mérvadó szakmai körök által is. E fejlemények tervezett gondolatmenetem kifejtését, nincs rá jobb szó, szakmai hóborttá fokozták le: hol vagyunk még attól, hogy efféle árnyalatokról vitatkozhatnánk? Rájöttem, ha Heller Ágnestől Ormos Márián át Romsics Ignácig Trianon nemzeti trauma ma is, akkor nem tehetek mást, azt a tisztán emlékezetelméleti kérdést kell megvizsgálnom, hogy vajon igaz-e ez az állítás. (A másikkal, a béke igazságtalanságával most terjedelmi okokból nem foglalkozom; legyen elég annyi, hogy éppúgy könnyen érzelmi síkra tereli a Trianonról való gondolkodást, mint a trauma fogalma.)

A békeszerződés óta kilencven esztendő telt el, azaz a szemtanúk nemzedéke legalább 95-100 éves (lenne), s a két világháború közötti revizionista propagandán felnőtt generáció is elmúlt nyolcvan. A sérelmi beszédmód mégsem volt 1945 óta oly életteli, mint az utóbbi húsz évben. Könnyen belátható, hogy Trianon emléke már réges-rég nem az elsődleges tapasztalatból táplálkozik, és nem is kommunikatív emlékezetünk része. Trianonra személyesen nem emlékszik már szinte senki. Ahogy az osztrák társadalom is elfeledte Saint Germaint, pedig ott is veszett, nem is kevés… A kommunikatív emlékezet helyét a személyes emlékezetek kihunyásával felváltja az írásba foglalt, a hagyomány szakosodott hordozói által művelt, tárgyiasult és megformált kulturális emlékezet. Amit ma Trianonról tudunk, az ennek része.

Amit Trianonról érzünk, az azonban több is ennél. Trianon emlékezethely, melynek, ahogy a francia Pierre Nora mondaná, „alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből”. Nagyjából ezt nevezi a német és angolszász emlékezetelmélet hagyománynak vagy történelempolitikának. A mai „trianonozás” eszerint ideológiai műfaj, mely a történelmi vitákat a politika szolgálatába állítja, s ezzel meglévő attitűdöket önt új formába. Esetünkben ezek a beállítódások sajnálatos módon nem a patriotizmus, hanem a xenofóbia, a revánsvágy és a ressentiment minden társadalomban többé-kevésbé honos érzelmeit erősítik fel. Olyan sekélyes, immár hivatalossá tett civil vallásosságot működtetnek, melyben „a zemberek” könnyen meggyőzhetők arról, hogy legszélesebb politikai és legmélyebb hitbéli lojalitásaik összeegyeztethetők.

A magyar eszmetörténet (is) már jó ideje előszeretettel alkalmaz lélektani terminusokat történeti események magyarázatára – gondoljunk csak Bibó István írásaira. Világszerte különösen népszerűvé a kollektív trauma kifejezés a holokauszt-kutatásokban vált, s noha többen figyelmeztettek arra, hogy a biológiai, patológiai, személyiség-lélektani szóhasználat nem túl szerencsés többmilliós – elképzelt – közösségek létállapotának leírására, nem tudtak gátat vetni a fogalom gyors terjedésének és közhelyesedésének. A trauma-metafora a történeti elemzésekben olyan feldolgozhatatlan vagy feldolgozatlan, fájdalmas egyéni tapasztalatokat sűrít egybe, melyek aztán jelentős és vizsgálható hatással lesznek a társadalmi cselekvésekre. Trianon történelmi metaforája a nem várt veszteség és vereség tapasztalata köré szerveződik. Mivel metafora, e veszteség konkrét tárgyát nem kell megnevezze, szabadon beilleszthető bármi: terület, népesség, középbirodalmi pozíció, gazdasági és társadalmi erőforrások stb. S az érzelmek is tobzódhatnak: az országot „megcsonkítják”, a területét „elrabolják”, lakosait „túszul ejtik”. A történész viszont tudja, Trianon nem volt trauma az egész területen élő teljes népesség körében. Sőt, azt is tudja, hogy az „elveszett” területen éltek nem kis számmal olyanok, akik számára az új államhatárok nem várt örömöt okoztak. Szlovákok milliói voltak boldogok, hogy elnyerték az önálló államiságot, hogy megszűnt a Monarchiában őket sújtó diszkrimináció, hogy mobilitásuk felgyorsult, politikai képviseletük lehetőségei megsokszorozódtak. Hogy elnyomott kisebbségből győztes többséggé, társnemzetté váltak. Mint ahogy valamivel később, az illetőségi bizonytalanságok lezárulása után magyarok tízezrei áldották a sorsukat, hogy nem a Horthy-Magyarországon élnek – és a két politikai rendszer között az olló egyre csak nyílt a csehszlovák első köztársaság alig két évtizede alatt. S nem kevesen vágyták vissza az 1938-as visszacsatolások után a csehszlovák „uralmat” sem…

Lám, a metafora, mely már a tudományos szövegekbe is beszivárgott, maga is etnocentrikus, hiszen kizárólag a magyarokra összpontosít, s ezzel visszamenőleg „magyarosítja” magát a soknemzetiségű Felvidéket is. Ezzel azonban még az egyedi magyar veszteségeket sem ismeri el automatikusan, hiszen ezeket általánosítva összegzi, sőt összemossa őket egy állam elvont, csak részben vagy sehogy sem megélhető veszteségeivel, újabb szabad átjárást engedve az értelem és az ösztönös érzelmek között. Egy államnak azonban bajosan lehet traumája. Ezt az ellentmondást az elképzelt közösségben, a nemzetben szokás feloldani, mely a Trianon-metaforában – szemben a korábbi k.u.k. metaforával – immár nemzetállam és nem államnemzet. Ezen egyneműsítő értelmezésben nincs helye az egyéni veszteségek heterogén tapasztalatának, pedig ha valahol, akkor egyéni traumákról éppen ezen a szinten kellene beszélnünk (bár talán itt is helyesebb volna a tragédia kifejezés).

A Trianon következtében traumatizálódott egyénekről és családokról azonban nagyon keveset tudunk, annyit semmiképp sem, hogy a mai Trianon-jelenséget e mégoly terjedelmes csoport tanúságtételére alapozzuk, vagy fordítva, az ő egyéni szenvedéseikre hivatkozva nevezzük Trianont máig ható traumának. Zeidler Miklós, Ablonczy Balázs úttörő munkáiból valamelyest ismerjük a revizionista propaganda két világháború közötti gépezetét, ez azonban csupán tört része Trianon két világháború közötti kommunikatív emlékezetének. A történeti feldolgozásokból egyelőre hiányzik az „elcsatolások” közvetlen tapasztalatainak, az új országhatárokkal való együttélés mindennapjainak, a helyi közösségek egyedi válaszainak, illetve a határváltozások által kikényszerített új társadalmi identitásoknak a bemutatása. Pedig a szórványos kutatásokból valószínűsíthető, hogy a határ menti (és tágabban a Csehszlovákiához került) területek magyar lakossága 1920-ban drámaian csalódott a magyarországi politikában, a magyar államban. Úgy élték meg, hogy magukra maradtak, senkinek sem kellenek, senkiben sem bízhatnak. Ha szigorúan vesszük a trauma lélektani jelentését, akkor ez az a nem várt, máig elfojtott és a tudattalanba szorított tapasztalat, melyet Trianon okozott, s melynek máig érvényes következményei lehetnek. Hogy a valóban traumatizáltak elérik-e a kritikus tömeget egy nemzeti traumához, arról meggyőző ismeretünk egyelőre nincs.

Az új keletű másság az országhatárokon kívül és belül maradtak (magyarok és magyarok) között a kisebbségi magyarság legelső, ám latens identitás-elemei közé tartozik. Mindebből az következhetne, hogy a visszacsatolások helyreállítják a „kettévált” magyar identitás egységét, hiszen a határok megszűnnek. Több okból sem történhetett így. Az 1938-as visszacsatolás nem kínált valódi alkalmat a tényleges egyesítésre, mi több, a különbségeket mindvégig megtartotta: „mások” maradtak jogi és politikai értelemben is a visszacsatolt magyarok, és nemcsak azért, mert területi és nemzetbiztonsági indokok alapján korlátozták jogaikat és diszkurzív eszközökkel is megkülönböztették őket, hanem az eltelt két évtized különböző magyarság-tapasztalatai miatt is. A kisebbrendűség érzete paradox módon a visszacsatolások után vált lappangóból végérvényesen nyílttá a szlovákiai magyarság körében. A visszacsatolással megjelenő, „nyanyásoknak” is csúfolt anyaországi hivatalnokok és az „őslakosok” között a bizalmatlanság néhány év alatt nem enyhült, nem is enyhülhetett, a párizsi békékkel pedig a helyzet ismét radikális fordulatot vett.

[…]

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.