Nem
voltam épp jó tanuló, de javultam, nem voltam éppen jó fiú sem, de
javítgattak rajtam – írta Bächer Iván a Népszabadságban.

Mindenekelőtt Szenes tanár úr. Aki, persze,
ebbéli működésében meglehetősen maga maradt.

Legalábbis szüleimre nemigen
számíthatott.

Még anyám csak-csak
betévedt hébe-korba, ha már nagyon nyomatékos volt az invitálás, de
sokra akkor se lehetett vele menni.

Szenes tanár úrnak azt mondta állítólag: „Nézze, tanár
úr, mi a gyereket nemigen szoktuk szabályozni, terelni, egreciroztatni,
kicsit zabolátlan is, mit tegyünk, nem szenvedheti a korlátokat. De nem
romlott a gyerek, a szándéka nem rossz, higgye el, tanár
úr.”

Mire Szenes tanár úr megvonta
vállát. „Az a baj asszonyom, hogy én is ilyen vagyok.” És ütött-vágott
tovább.

Apánk viszont elvi alapon
nem tette be lábát a mi iskolánk házába soha. Az volt a
kinyilatkoztatott alapelve, hogy az iskola a gyerek helye, abban
szülőnek semmi keresnivalója nincsen. Az iskolában gyerek van és
pedagógus. Ha kettejük közt valami differencia támadna, azt intézzék el
ketten maguk közt.

Ennek megfelelően
soha nem járt iskolánkban, még a ballagásomra sem jött el, és én nem is
tartottam erre igényt.

Ma is úgy
vélem, hogy apánknak igaza volt: iskolába a gyerek járjon, ne a szülő,
akivel van éppen elég baj otthon is.

Ez az alapvetés kiegészült egy másikkal: hogy ugyanis a
gyerek az iskolában tanulja meg a dolgokat. Nem különórán, nem
korrepetáláson, nem előkészítőn, hanem az iskolai tanórán. Tizenkét éven
át soha ilyes kiegészítő foglalkozáson nem vettem részt, és úgy rémlik,
diáktársaim többsége is így volt ezzel; ha már iskolába jártunk, akkor
ott szedtük föl azt, amit lehetett, amit szükségesnek tartottunk, ami
ránk ragadt, amit sikerült.

Különórára apáczais nem járt; apáczais az Apáczaiba
járt.

Különórára csak olyasra
jártam, amit a rendes iskolában nem okítottak.

Ilyen volt a zongoraóra
mindenekelőtt.

Úgy hozzátartozott ez
akkori életemhez, mint Szenes tanár úr, vagy mint a büfé mellett a
kitömött oroszlán.

Mikor az
Apáczaiba kerültem, zongoraórára Magda nénihez jártam, a mára Erzsébetre
visszamagyarosított Engels térre, ahová a 15-ös autóbusz segedelmével
keveregtem hetente kétszer a Belvárosból át.

(Ma, ha Pesten időzöm, csendhez szokott falusi,
gyakorta riadok az ablak alatt zörgő tizenötösre. Evvel kellett menni
nagyanyámhoz is az Október 6. utcába, onnan ezzel az ő Anna testvéréhez,
a Szent István körútra, 15-ös vitt a Boráros térre, ahol a Kispestre
menő 54-esre lehetett átszállani. Olyan ez a viszonylat életemben, mint
egy kék, büdös, kedves vezérfonál.)

Magda néninél nem hivatalosan tanultam, hozzá ab ovo
lakásra jártam. De nem akármilyen lakásra, hanem egy elvarázsolt
csudalakásra.

Az irdatlan méretű
épület első emeletén az ajtó egy az átjáró ház udvara felett átívelő,
jókora télikertbe nyílt. Volt a földön tán pár cserép ványadt virág, de
itt inkább pingpongoztunk az év végi előjátszások után. Balra az
üvegfalon át a József nádor térre esett a látás, jobbra egy ajtón túl
pedig indult a szobák, folyosók, alkóvok, zugok sora. A lakás volt vagy
háromszáz négyzetméteres, de laktak is benne sokan – négy nemzedék
élt-halt és él-hal itt ma is. Magda néni és három gyereke, azok
hozzátartozói, mindenféle leszármazottak és ottfeledett felmenők. A
sötét lakáslabirintban kóválygó vendég hol egy alattomban a láb alá
kúszó csecsemőn bukott át, hol egy lidércként előhálóingező
öregasszonytól kapott szívattakot. Ez utóbbi volt Ena, Fabiena Russo,
aki a lakás egykori tulajdonosának, egy fiumei bankárnak volt a lánya.
(Mit nem adnék ma érte, ha kikérdezhetném.) Ő lakott a legnagyobb
szobában, és ő képviselte a kontinuitást; mellé társbérlődött az ostrom
után Böszörményi Nagy Béla zongoraművész a családjával. Az ő Amerikába
távozásuk után jöttek helyükre Magda néniék.

A lakás kardinális pontja volt a konyha, egy legalább
huszonöt négyzetméteres helyiség, amelyben évtizedek óta nem történt a
rögzült belrend egységét megbontó semmi beavatkozás. Itt főzött a
nagymama, Magda néni édesanyja naponta. Persze nemigen bírt már küzdeni
az elemekkel, mást azonban birodalmába nemigen engedett; igaz, nem is
volt ebbe az irányba tülekedés;

Azt
hiszem, itt nemigen volt ház tartva, pontosabban, nem a háztartás
tartotta a házat össze, hanem valami egészen más, amit néven nevezni nem
nehéz: a kultúra, a zene, és mindenekelőtt: a rengeteg tanítvány, aki
nem csupán az órára jött, de előjátszásra, zsúrra, vizsga utáni bulira,
no meg csak úgy; panaszolkodni, segélyt kérni,
köszönni.

Magda néni igaz tanár
volt, aki nem csupán a helyes billentésre figyelt oda, de arra is, aki
billent.

A szobájába vezető sötét
folyosó fala mentén hatalmas szekrények, ládák, székek álltak, felettük
nagy képek, tükrök, polcokon tarka csetreszek. A szobában két jókora
üvegvitrinben porcelán, ezüstnemű, mindenféle kancsó, kupa csillogott.
Magda néni az erdélyi Nagyenyeden született. Apja, a kúriai bíró téli
estéken a Kreutzer-szonátát játszogatta asszonyával, ahogy az polgári
körökben természetes volt. Magda néni ifjúkorában, a harmincas években,
mint az ebben a szakmában oly gyakori, szépreményű tehetségként indult,
koncertezett itthon és külhonban is, de 1940-től már csak a tanításnak
élt. A lakásban számos zongora volt föllelhető, a három gyerekből kettő
muzsikus is lett, művész, pedagóg, a fiú lett közgazdász „csupán”, már
elnézést.

Magda néni legendás tanár
volt, óriási tekintély, szakfelügyelő, tanszakvezető, fene tudja, még
mi. Igen emlékeztetett apai nagyanyámra, a zongoraórát nemegyszer kezdte
azzal, hogy kisollót ragadott, és némi zsörtölődés mellett levágta
koszos körmömet kezemről.

Engem
tanított kisebbik lánya, Magda néni pedig tanította apámat is, akinek
Magda néni – az én időben már elvált – férje is tanára volt; össze
voltak tehát tanítva-zongorázva családjaink
szétválaszthatatlanul.