„Mint
minden mérlegben, az enyémben is megtalálható a Követel (pozitív) és a
Tartozik (negatív) rovat.” – Hanák András a rendszerváltás óta eltelt
húsz évet értékelte az ÉS 2010. január 8-iki számában.

Emlékezünk

2009-ben a világ egy szeglete, benne hazánk és tágabb
régiónk némelykor a húsz évvel ezelőtt megtörténtekre emlékezés
hangulatában élt. Van, aki már január elsején megkezdte, voltak, akik a
forró nyári napokon kapcsolódtak be. Honfitársaink a Magyar Köztársaság
kikiáltására emlékeztek. Az európai szintű amarcord – november 9-én – a
berlini fal lebontását ünnepelte. És ne feledjük keleti szomszédunk
véres rebelliójának huszadik évfordulóját. Kétkedő természetemnek
köszönhetően én csak 1989 végén hittem el, hogy egy korszak valóban
lezárul. November végén Prágában is megmozdult a nép, utcára vonult a
bársonyos forradalom. Több barát, cseh, szlovák, zsidó disszidens
találkozóra hívott Prágába. Gyorsan kellett dönteni. A beutazáshoz
vízumra volt szükségem, gyorsan elsiettem Csehszlovákia washingtoni
nagykövetségére, ami nem volt messze az akkori magyar nagykövetségtől.
Pénteken déli 12 óra 10 perckor értem oda a vízumkérő ablakhoz, amelyen
nagy betűkkel jelezték, hogy 9-től 12-ig tart a félfogadás. Én mégis
bekopogtam, voltam annyira amerikai vagy éppen közép-európai. Hátha. Az
ember próbálkozik. Elmagyaráztam, hogy munkából jövök, éppen
ebédszünetem van, és nagyon szeretnék szombat reggel Prágában ébredni.
Elismertem, hogy elkéstem, a megértésükre apelláltam. Az ablak mögött
ülő férfi meghallgatott, majd legyintett egyet, és jelezte, jöjjek be.
Egy órán belül beütötték a vízumot az amerikai
útlevelembe.

Ekkor biztosan tudtam,
hogy a kommunista rend megbukott Közép-Európában.

 Mennyi húsz év?

Amikor tizenhét évesen, a középiskolai évzáró ünnepély
közben a tranzisztoros rádióm fülhallgatójának segítségével először
hallgattam meg az új Beatles-album nyitó számának első sorait (It was
twenty years ago today / Sgt Pepper taught the band to play), akkor
érhető módon nem volt tapasztalatom húsz esztendő hosszáról. Pedig ha ma
belegondolok, abba is mennyi esemény fért bele. Aztán 1987 nyarán az
egyik amerikai televíziós csatorna esti hírei azzal zárultak, hogy It
Was Twenty Years Ago Today, mikor is a Sgt Pepper-album megjelent, akkor
már jobban érzékeltem húsz esztendő távolságát és tartamát. Hosszú utat
tettem meg a Rákóczi gimnázium padsoraitól a washingtoni ügyvédi
irodáig. Újabb bő húsz esztendő immár retrospektív rálátást adott
életemnek és a sarkából kidőlt mikrokozmoszunk elmúlt húsz
esztendejének. Mit hozott ez a húsz esztendő történelem? – kérdezték
sokan ebben az évben. A számok magukért beszélnek, mondhatnám, ha
pontosan, pedáns módon tudnám a számokat, és ha tudnám, melyik szám
mögött milyen valós eredmény áll. Nem kutattam fel az eredményeket, nem
ijesztgetem az olvasót a számokkal. Esetleg egyetértően megismételhetném
mások meglátásait. Így csak bólintani tudok az utóbbi húsz esztendőben
hűséges hetilapom, az Economist összegzésére, amely egyúttal
figyelmeztetés az elkövetkező húsz esztendő számára: nagyon sokat értünk
el, és ily módon nagyon sok a veszítenivalónk (So much gained, so much
to lose). A magam mikrokozmoszából az alábbi mérleget tárhatom az olvasó
elé. Mint minden mérlegben, az enyémben is megtalálható a Követel
(pozitív) és a Tartozik (negatív) rovat.

 Jólét és szabadság

Könyvelésemben a Követel oldalon szerepel a szabadság
és a jólét. Ezek – minden ellentmondásuk ellenére – együtt mozdultak. A
szabadság részben rendet hozott, részben olyan jólétet, amelyre a
gulyáskommunizmus sohasem lett volna képes. Tudom, ezt sokan másként
látják, de nincs módunk az ellenkezőjének a kipróbálására. Nem mehetünk
vissza a gulyáskommunizmusba. Az elmúlt húsz esztendő azt mutatta, hogy
szabadság és jólét között szoros kapcsolat létezik. Tisztában vagyok
azzal is, hogy sokak számára igen szerény és szűkös ez a jólét. Mégis
létezik, mégis több annál, mint amelyet – akár Alexander Bach korában a
vasutat – pusztán az idő hozott volna el a húsz esztendeje
„felszabadult” régiónkba. Szabadság nélkül nem ment volna. Hiába
hivatkozik számos honfitársunk Kínára, ahol a gondosan adagolt, inkább
eldugott szabadság ellenére hihetetlen fejlődést tapasztal, a
lelkendezők többsége egy hétnél többet nem élne Kínában. A szabadság
teszi lehetővé, hogy minden gondolat, kép és rémkép, bizarr ötlet, jó és
rossz üdvtan szinte pillantok alatt eljusson a világ nem ellenőrzött
szegleteibe. Óriási dolog ez nekem és a gulyáskommunizmus levesét
megízlelt generáció számára. És bár belátom, hogy mindez szinte
természetes adottság gyermekeimnek, a szabadságot aligha lehet
alábecsülni. Ez a szabadság teszi lehetővé, hogy az Élet és Irodalom
hetente megjelenhessen, és hetilapunk – mivel az én cikkeimnek is
otthont ad – erre tekintettel nem lehet olyan rossz, hogy mindez ne
legyen jó dolog.

A jólét
megszervezése terén a piac és az állam szerepe folyamatosan vita tárgya.
Mindkettő áldás és egyben átok. Maradjunk abban, hogy mindkettő
szervezi életünket, és ha jól adagolják, akkor mindkettő sikeres lehet,
egyikről sem tudunk lemondani. 2009 végén inkább arra mutatnék rá, hogy
egyik sem működik a személyes felelősség, az egyéni kezdeményezés
nélkül. Egyszerű példával magyaráznám. Eldöntöttem, hogy beoltatom magam
a H1N1 vírus ellen. Ekkor még nem működtek az oltásközpontok. Felhívtam
háziorvosunkat, természetesen asszisztense, Marcsi válaszolt, ő tudott
mindent. Elvileg mindenkinek magának kell a gyógyszertárban beszerezni a
vakcinát, és azzal elballagni az orvoshoz. Marcsi azt mondta, hogy én
csak menjek be a rendelőbe hétfőn vagy szerdán kettő és három között,
mindössze ennyit kell tennem. Marcsi elment, megvásárolta a vakcinát, én
2 óra után 5 perccel megkaptam az oltást, kifizettem az árát, más
dolgom nem volt. Pedig senki és semmi nem írta elő Marcsi számára, hogy
ezt így kell tennie, csupán ez tűnt számára természetesnek, szakszerű és
egyben emberi megoldásnak. Marcsi nélkül ugyanis se piac, se állami
szabályozás nem működik. Bizalom, együttműködés és egyéni kezdeményezés
nélkül nem lehetünk szabadok, nem élvezhetjük a jólét
jótéteményeit.

 

Átkok,
veszedelmek

A Tartozik rovatban
számos érthető tétel és legalább ennyi csúnya tehertétel szerepel. Csak
kettőt említek meg az egész régiónkat sújtó átkok, veszedelmek közül. A
korrupciót és a rasszista előítéletek megerősödését, majd tettekbe
fordulását.

A korrupció életünk
megszokott részévé vált, elfogadjuk, mint azt a
szer­ve­zőelvet, amely nélkül nem mennek dolgaink.
Nemcsak a politikai szféra pénz­ügyeiről van szó, alig van olyan
része életünknek, amelyet ne érintene ez a kór. Nem is nevezhetjük
kórnak, mert lassan már az egyenes, a transz­parens, az
átlátható helyzetek tűn­nek az ország lakosai számára
pato­lo­gikusnak. Nem is önmagában a megszokott,
hagyományos korrupcióról van szó; a jelenség több szálon
kap­csolódik a rossz, perverz közgazda­sá­gi
ösztönzők érvényesüléséhez. A ma­gam szerény tapasztalatát
felidézve az elmúlt húsz évben egyszer,
egyet­len­egyszer fordult elő, hogy amikor
ügy­védi irodánk állami szerv által kiírt pályázaton vett részt,
a kacsingatós lobbizgatás, a döntéshozók
tisztes­ség­telen befolyásolása nem lengte körül a
döntéshozatalt. Nem is vettünk részt ilyen pályázaton fél tucatnál
többször. Az út elején, 1992-ben, a Matáv privatizációja során történt a
kivétel, amikor a pályázaton nyertes jogi iroda díjazását az Európai
Unió Phare-programja vállalta magára. Akkor az ajánlat tartalma,
színvonala döntött. Rengeteg munka, számtalan alvás nélkül töltött
éjszaka nyerte el jutalmát. Két évre rá, mikor a munka már jó ideje
lezárult, abba a házba költöztünk, ahol a Phare-iroda budapesti
munkatársa lakott. A francia hölgy elmondta nekem, hogy a pályázat végső
pillanataiban egyre szaporodtak a telefonok, a megkeresések, megindult
az azóta ismert folyamat, de szerencsénk volt, a brüsszeli bürokrácia
nem engedte meg a pontszámok manipulálását. Az ügyre szánt pénzt
egyébként is határidőre oda kellett ítélni. Nem maradt idő a
beavatkozásra. Nemrég a rádiófrekvencia-pályázatok odaítélése során a
pályázatot elbíráló állami szerv vezetője jelentette ki, hogy
álláspontja szerint törvénysértő dolgok történtek; vélhetően – bár ezt
nem mondhatta ki – korrupció áll a döntés mögött. A közvélemény jelentős
része kissé hóbortos értelmiséginek vélte a vezetőt, aki már munkába
állásának napján tudhatta volna, hogy kik közé kerül, mik a realitások.
Volt, aki a szélmalomra lándzsával rárontó Don Quijoténak tartotta. De
ha néha nincs köztünk egy-egy Don Quijote, akkor hamarosan a Sancho
Panzák országa leszünk. Ne hagyjuk, hogy így legyen!

Minden régiós országban megerősödött az etnikai
gondolkodás, az etnikai határvonalak melletti retorika és olykor tett.
Magyarországon ez elsősorban a cigányok ellen fordult. Aligha volnék
alkalmas arra, hogy tudjam, milyen módon lehetne úrrá lenni ezen a
kórságon. Az Egyesült Államokban láttam, hogy évtizedek alatt miként
fordult meg az előítélet, a rasszista gondolkodás, a hétköznapi
szegregáció. Hosszú és nehéz küzdelem volt ez, amely nem vezetett volna
sikerre a vezető elit határozottsága, a színes bőrű közösség
önszerveződése és elszántsága nélkül. Az eredmény az élet szinte minden
szegletében érzékelhető. Ma ott tartunk, hogy a rassziz­mus
fellegvárának egyikében, Georgia államban a gazdasági válság hatására
inkább összetartanak feketék és fehérek. A nehéz időkben nem az
ellentétek éleződtek ki, hanem azt látják mindkét oldalon, hogy egy
csónakban eveznek. Magyarország igen messze van ettől, aligha ez az út
járható. Az utat nem találjuk, nem is nagyon keressük, pedig annyi
bizonyos, hogy a vezető elit egyértelmű elszántsága, a roma közösségek
változást kívánó határozottsága nélkül nem megy. És az is
vitathatatlannak tűnik, hogy kettőn áll a vásár, még akkor is, ha nem
ugyanazt várnánk mindkét oldalon. Amit látunk, nem tölt el reménnyel. Az
otthon, iskola, munka nélkül felnövekvő generációk sora egyben a magyar
jóléti (rosszléti) állam csődje. Ha nem lesz elszántság az egyik
oldalon és kellő határozottság a másikon, akkor a legjobb esetben is a
jelenlegi áldatlan helyzet válhat életünk megszokott részévé. Ne
hagyjuk, hogy így legyen!

 Ne hagyjuk, hogy úgy
legyen!

1989 generációi a
rendszerváltást megelőző múltjukra tekintve gyakorta sommázták sorsukat
oly módon, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”. Pedig a korszak nem
sok lehetőséget teremtett ahhoz, hogy maguk dönthessenek arról, hogy
másként legyen. Most, 2009 végén sokan tekintenek aggódva közösségi
dolgaink jövőjére. Többen a húszéves demokrácia intézményeinek
megroppanását, a szabadság köreinek beszűkülését vizionálják. Pedig 2009
generációi tudhatják, hogy csak magunkat okolhatjuk, csakis magunkban
bízhatunk, és minden kétharmados aritmetika ellenére jórészt rajtunk, a
szavukat ilyen vagy olyan módon hallató polgárokon múlik, hogy ne
hagyjuk, hogy úgy legyen.