Nemrég volt kilencven éve, hogy a Nemzetgyűlés
kormányzóvá választotta Horthy Miklóst. A király nélküli királyságot
csaknem negyedszázadon át vezető egykori altengernagy a XX. századi
magyar történelem egyik legfontosabb politikusává vált. (Forrás:
hvg.hu)

1918. október
31-én Budapesten győzött az őszirózsás forradalom, majd november 3-án az
akkor már de facto nem létező Osztrák-Magyar Monarchia aláírta az I.
világháborút lezáró páduai vesztes fegyverszünetet. A demokratikus
kormány azonban képtelen volt az ország területi integritásának
megőrzésére. A helyzetet tovább rontotta a bolseviki aknamunka, ami a
gróf Károlyi Mihály köztársasági elnök által elutasított Vix-jegyzékkel
súlyosbítva odáig terjedt, hogy az impotens ám demokratikus Magyar
Népköztársaságot 1919. március 21-én az impotens, viszont mélyen
antidemokratikus Magyarországi Tanácsköztársaság váltotta
föl.

Horthy Miklós 1868. június
18-án született a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kenderesen, egy ezerholdas
család ötödik gyerekeként. Miután 1886-ban Fiumében elvégezte a
Haditengerészeti Akadémiát, megkezdte szolgálatát a flottánál. Különböző
hadihajókon teljesített szolgálatot, közben nemcsak emelkedett a
ranglétrán, hanem 1892 és 1894 között a Saida nevű korvett fedélzetén
meg is kerülte a Földet. 1909 és 1914 között Ferenc József
szárnysegédjeként némi politikai jártasságra tett szert. 1914-ben a
Habsburgnak, majd a Novarának volt a kapitánya. 1917-ben az
Otrantói-szorosban megsebesült. Fölépülése után a Prinz Eugen kapitánya,
majd 1918. február 1-től ellentengernagyi rendfokozatban a hadiflotta
főparancsnoka lett. Október 31-én – altengernagyi kinevezésének napján –
a három nappal korábbi parancsnak engedelmeskedve átadta a flottát a
Délszláv Nemzeti Tanácsnak, majd visszavonult kenderesi
birtokára.

1919. május 5-én Aradon
megalakult gróf Károlyi Gyula ellenforradalmi kormánya, ami május 31-én
Szegedre költözött át. Károlyi honvédelmi miniszternek bevette
kormányába az önmagát reaktiváló Horthyt, aki június 9-én fölhívást
bocsátott ki a Nemzeti Hadsereg fölállításáról. Július 12-én Horthy
lemondott a miniszteri posztról és a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka
lett. Augusztus 9-én – nyolc nappal a Tanácsköztársaság bukása után –
Szegeden megalakította a Nemzeti Hadsereg fővezérségét. Augusztus 15-én
Friedrich István miniszterelnök jelenlétében esküt tett az ekkori
kormányzó, József főherceg előtt; ezzel Horthy az összes magyar alakulat
fővezérévé vált.

A Dunántúlon
katonai közigazgatást kiépítő Horthy irányításával a különböző
ellenforradalmi szabadcsapatok „tisztogatásnak” becézett véres akciókkal
(fehér terror) torolták meg a bolsevik uralom alatt elkövetett
atrocitásokat, (a vörös terrort). Október elején fölvetődött, hogy a
miniszterelnökség és a fővezérség egyesítésével katonai diktatúrát vezet
be, ezt azonban mind környezetének polgári politikusai, mind az Antant
magyarországi képviselői ellenezték.

Novemberben Horthy megígérte Sir George Russell Clerk
brit diplomatának, az Antant budapesti misszióvezetőjének, hogy lemond a
katonai diktatúráról, egyben garantálja a békeszerződés parafálását és
ratifikálását. Ígéreteiért cserébe az Antant fölszólítására a megszálló
román csapatok elhagyták Budapestet és az Antant hozzájárult Horthynak a
fővárosba történő bevonulásáhozt.

A november 16-i budapesti bevonuláskor Horthy a
Gellért téren szózatot intézett a főváros lakosságához. Többek között
figyelmeztette a polgárokat: „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar
fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történetét, ez a város porba
rántotta a Szentkoronát és a nemzet színeit, vörös rongyokba öltözött.
[…] Ezek a kezek nyitva állnak a testvéri kézszorításra, de büntetni is
tudnak, ha kell.”

November 24-én
Friedrich Istvánt Huszár Károly váltotta a miniszterelnöki székben. Az
Antant által is elismert kormány elkötelezte magát a béketárgyalásokon
való részvételre, az alkotmányosság helyreállítására, 
nemzetgyűlési választások megtartására továbbá az államfő kérdésének a
megoldására.

A parlamenti
választásokat 1920. január 25-26-án tartották. Az Antant nyomására
mindenütt titkos volt a választás, és a dualizmuskori választásokhoz
képest a lakosság jóval magasabb arányának volt
választójoga.

A választásoknak két
győztese volt: a nagy agráriusokat és a parasztdemokratákat egyesítő
Kisgazdapárt és a különböző keresztényszocialista pártcsoportokat
összefogó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. A liberálisok alig néhány
mandátumot nyertek, míg a szociáldemokraták bojkottálták a
választást.

A politika szereplői
egyetértettek abban, hogy az ország királyság legyen, abban azonban nem,
hogy ki legyen a király. A legitimisták az utolsó királyt, IV. Károlyt
szerették volna visszaültetni a trónra, a szabad királyválasztók ezzel
szemben úgy vélték, hogy Károly 1918. novemberi eckartsaui
nyilatkozatával a Habsburg-Lotharingiai ház trónöröklési joga
automatikusan elvesztette érvényességét.

A nemzetközi helyzet nem kedvezett Károly
visszatérésének. Mivel mind az Antant, mind az akkor még csak leendő
Kisantant határozottan ellenezte a Habsburg-restaurációt, a legitimista
álláspont bukásra volt ítélve.

Az
ekkor már határozott államfői ambíciókat dédelgető és a magas posztra a
legalkalmasabb személynek önmagát tartó Horthy Miklós korteskedni indult
az Alföldre. Cselekvőképesnek bizonyult, tényleges hatalommal bíró
vezetőként sokak számára lett elfogadható, sőt kívánatos
államfőjelöltnek. Javára írták, hogy mind bel- mind külpolitikai téren
képes volt alkalmazkodni a realitásokhoz és zárójelbe tudta tenni pár
hónappal korábban hangoztatott szélsőséges és militáns
nézeteit.

A február 29-én hatályba
lépett 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy a Nemzetgyűlés „az
államfői teendők ellátására” kormányzót választ. A márciusi
kormányzóválasztáson 141 képviselő közül 131 szavazatával a Nemzetgyűlés
az 1920. évi II. törvénycikkel kormányzóvá választotta Horthyt. A
megválasztás időhatár nélküli volt, a megbízatás elvileg addig szólt,
ameddig a király nem veszi vissza az államfői jogok gyakorlását.
Kormányzóként, azaz a király nélküli királyság ideiglenesnek szánt, majd
negyedszázados államfőjeként jogköre megközelítette, de nem érte el a
királyi jogkört. Akárcsak a király, úgy kormányzóként Horthy is az
összes fegyveres erő és testület főparancsnoka volt, de funkciója nem
volt örökölhető. Személye szent és sérthetetlen volt, de törvényt nem
sérthetett, amiben implicite benne volt a törvényes felelősségre vonás
elvi lehetősége.

Horthy a
törvényhozó hatalmat gyakorló Nemzetgyűlést nem napolhatta el. Csak
akkor oszlathatta föl, ha tartósan munkaképtelen volt.  A kormányzó
– a királytól eltérően – nem szentesítette, hanem kihirdette a
törvényeket. A Nemzetgyűlés által elfogadott törvényt hatvan napon belül
alá kellett írnia vagy visszaküldenie újabb megfontolásra, de
kihirdetését nem tagadhatta meg. A visszaküldött, de a Nemzetgyűlés
által változatlan formában ismét elé terjesztett törvényt tizenöt napon
belül alá kellett írnia. A kormány azonban csak olyan törvényjavaslatot
terjeszthetett a Nemzetgyűlés elé, amelyet a kormányzó előzetesen
jóváhagyott. A kormányzó volt a végrehajtó hatalom legfőbb birtokosa,
mely hatalmat a Nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolta. A
miniszterelnököt, a főispánokat és a kormányzói biztosokat a kormányzó
nevezte ki és mentette föl. Hadat üzenhetett és békét köthetett, de csak
a Nemzetgyűlés előzetes hozzájárulásával – ez a fajta korlátozás
egyébként a dualizmus idején a királyra is
vonatkozott.

Nemességadományozó
joga a kormányzónak nem volt, de egyéb címeket és méltóságokat
adományozhatott; ennek következtében jött létre 1920 szeptemberében a
Vitézi Rend. Abban a tekintetben is kevesebb joggal bírt a kormányzó a
királynál, hogy nem volt főkegyúri joga, vagyis nem nevezhetett ki
főpapokat, nem alapíthatott egyházmegyéket és nem gyakorolhatott állami
fölügyeletet az egyházak fölött. A kormányzó megszólítása Főméltóságú Úr
vagy Őfőméltósága volt. A kormányzó jogköre egy 1920-ban, egy 1933-ban,
majd egy 1937-ben hozott törvénycikkel tovább bővült – a törvényhozói
hatalom rovására.

A
hvg.hu (Szegő Péter) eredeti cikke
»