Ha minden követelés teljesült volna, ma
Magyarország területe körülbelül 60 ezer négyzetkilométer lenne –
Trianon 89. évfordulóján a Figyelőnet Zeidler Miklós történészt
kérdezte.

[…]

Trianon
gyökerei a XVIII-XIX. századba, a nemzetek születésének korába nyúlnak
vissza. A Kárpát-medencében időben némileg eltolódva vált fokozatosan
nemzetté először a német és a magyar, valamivel később a szlovák, a
horvát, a szerb és a román, s még később a ruszin etnikum. A nemzetté
válás együtt járt a nyelvi, kulturális és politikai intézményrendszer
kialakításával. Ez a magyarság esetében a reformkorban zajlott le, és a
kiegyezést követően megszületett az egységes magyar politikai nemzet, a
magyar hegemónia a történelmi Magyarország területén – mondta el az
FN-nek Zeidler Miklós történész.

Az 1868-as, európai szinten is korszerű kisebbségi
törvény nagyfokú szabadságot nyújtott a kisebbségeknek, de csak egyéni
jogokról beszélt, nem segítette az etnikumok nemzeti fejlődését.
Ráadásul a gyakorlat eltért a törvény betűjétől, a valóságban gyakori
volt a diszkrimináció. Összességében elmondhatjuk, hogy a magyar
intézményrendszer a kiegyezés után nem támogatta, de nem is tette
lehetetlenné a nemzetiségek kiteljesedését.

A
politikai, gazdasági vagy kulturális tömörüléseket ugyanakkor a hatalom
nem nézte jó szemmel, és akadályozni igyekezett a kisebbségek
mindenfajta kollektív akaratnyilvánítását. Ebben azonban nincs semmi
különös, a nyugati világ sok országában a kisebbségek még idáig sem
jutottak el, és az államhatalom ennél többet sem tűrt el
sehol.

A kisebbségi vezetők
Magyarországon eleinte elfogadták az 1868-as nemzetiségi törvényt, az
1880-as évektől kezdve azért küzdöttek, hogy a törvény szellemisége a
gyakorlatban is maradéktalanul érvényesüljön. A századfordulón azonban
megváltozott a hangnem, az anyaországgal nem rendelkező etnikumok – mint
a szlovákság – kollektív jogokat követeltek, míg a – Romániában és
Szerbiában megfogalmazott – elszakadás igénye a román és a szerb
lakosság körében erősödött. A XX. század elején már különböző tervek
születtek Magyarország felosztására, de ezek megvalósulásához a döntő
lökést az első világháború adta meg – fogalmaz a történész.

A kisebbségek és az antant útja akkor fonódott össze
véglegesen, amikor területi ígéretek fejében 1915-16-ban belépett a
háborúba Olaszország és Románia. Tovább erősítette ezt a kapcsolatot,
hogy a háború mielőbbi lezárásával kecsegtetett, ha a nemzetiségeket
felhasználva sikerül belülről bomlasztani, demoralizálni a
Monarchiát.

[…]

A legaktívabb a cseh Tomás Garrigue Masaryk jogtudós
és Edvard Benes jogász vezette cseh-szlovák küldöttség volt. Érdekes a
cseh és a szlovák közös fellépés. Már a XIX. században, a nemzeti múlt
keresése közben felmerült – a honfoglalás előtti, történetileg
bizonytalan létű és kiterjedésű Nagymorva Birodalomból eredeztetett –
közös származás.

A nyelvészek csehszlovák
nyelvtan kidolgozásán fáradoztak, bizonygatták, hogy a két nyelv azonos,
csupán két különböző nyelvjárásról van szó. A közös ország,
Csehszlovákia gondolata már a századelőn felmerült, de csak a háború
végé vált realitássá. Az antant támogatta a törekvést, mert úgy látta, a
két ország önmagában túl kicsi és életképtelen lenne.

Az antanthatalmak előtt hangoztatott magyarellenes
érveknek három fontos pillére volt, ezeket minden nemzetiség alkalmazta.
Először is kétségbe vonták a hivatalos magyar népszámlálási adatokat,
saját etnikumuk határát túlzó módon húzták meg. Magyarul a minél nagyobb
terület megszerzése érdekében a maguk javára torzították el a
nemzetiségi statisztikákat. Csehszlovákia például a később elcsatolt
területeken túl igényt tartott a Dunakanyarra és az Északi-középhegység
iparosodottabb zónájára is.

Nyugat-Magyarországon egy Csehszlovák fennhatóság
alatt álló, 50-60 kilométer széles, észak-déli irányú területsávval
biztosították volna Ausztria és Magyarország elválasztását, valamint az
északi és a déli szláv államok közti közvetlen kapcsolatot. Bene1 túlzó
állításait azonban olykor még a békekonferencia is kétségbe vonta –
jegyzi meg Zeidler Miklós.

Hasonlóan nagyot markolt az Ante Trumbia és Fraoo
Supilo vezette londoni Jugoszláv Bizottság: Horvátországon túl Vas és
Zala megye déli részét a teljes Baranya vármegyét, majd keleti irányban a
Szekszárd–Baja–Szeged–Maros-vonalig terjedő területet – az említett
városok átcsatolásával – akarták megszerezni.

Ez
a békekonferencián surlódásokhoz, sőt komoly vitához vezetett a román
delegációval, amely – az antanttal kötött 1916. augusztusi szerződés
értelmében – ugyancsak jóval túllépve az etnikai határokat,
gyakorlatilag a Tiszáig szerette volna kitolni a Román Királyság
határait. Ha minden követelés teljesült volna, a Trianoni veszteség
25-30 ezer kilométerrel lett volna nagyobb, azaz Magyarország mai
területének kétharmada maradt volna meg – emeli ki a történész.

A másik „érv” az ország szétdarabolására a „Ki volt itt
előbb? Kinek van joga a területet birtokolni?” kérdése volt. Előkerült a
már említett Nagymorva Birodalom és az ugyancsak erősen vitatott
dák-román folytonosság elmélete. A minél távolabbi múltba helyezett
nemzeti eredetmítoszok előcitálásának az volt a feladata, hogy
bebizonyítsa: a magyar nemzetkoncepciónak nincs alapja, a Szent István-i
állam fennmaradását nem támasztja alá a „történelmi jog”.

Harmadrészt igyekeztek szétzúzni azt a képet, amelyben
Magyarország Európa keleti védőbástyájaként, a nyugati civilizáció
terjesztőjeként határozta meg önmagát, stabil és biztos szövetséget
nyújtva a „civilizált világnak”. A kisebbségi vezetők – külföldön
hangoztatott – véleménye szerint a magyar alapvetően egy barbár
népcsoport, ma is épp olyan, mint a kalandozások korában. Nem tette
magáévá az európai értékrendet, és elnyomja, kihasználja a
nemzetiségeket.

[…]

Olvassa
el a Figyelőnet teljes cikkét
»