Dupcsik Csaba
recenziója a Műszaki Kiadó 9–12.-es történelem tankönyveiről az ÉS 2009.
január 9-iki számában jelent meg.

Horváth Terézia – Kosaras Béla – Németh Gábor – Ujvári
Pál: Történelem 9.
Ujvári Pál: Történelem 10.
Ujvári
Pál: Történelem 11.
Bihari Péter – Doba Dóra: Történelem
12.
Műszaki, Budapest, 2006-2007.

„Szóval elolvasod a meglévő tankönyveket, és írsz
belőlük egy újat?” – kapásból semmi frappánsat nem tudtam válaszolni, de
talán nem a megkésett kompenzálás szándéka indokolja, hogy most, egy
évtizeddel később térek vissza ismerősöm megjegyzésére. Az eset is
illusztrálja ugyanis, milyen sokan vélik úgy, hogy a tankönyvírás nem
igényel kreativitást. Pedig a tankönyvíró gúzsba kötve próbál táncolni –
több műfaji kötöttséggel kell számolnia, mintha történelmi értekezést
írna, s mivel az adott keretek között képtelen valamennyi követelménynek
eleget tenni, könnyű labdák sorát adja fel a
kritikusoknak.

Az új érettségi
követelmények alapján nem a tárgyi ismeretek halmozására, hanem
kompetenciák fejlesztésére kell törekedni, arra, hogy a tanulók képesek
legyenek a források önálló feldolgozására, értelmezésére, kontextusba
helyezésére. A törekvést csak helyeselni lehet, de a források
gyarapodása a gyakorlatban azt is jelenti, hogy összeszűkült a
„megtanulandó” főszövegre szánt terjedelem – pedig az értelmezés,
pontosabban az értelmezésre nevelés elvben nehezen oldható meg rövidebb
terjedelemben, mint az adatközlés. Ráadásul a korábbi politikatörténeti
fókusz helyett nagyobb teret kell adni a művelődés-, a mentalitás-, a
társadalom-, a gazdaságtörténetnek, a hétköznapi élet történetének is;
szakítani kellene a hagyományos Európa-centrikussággal, nagyobb
figyelmet szentelve más régióknak – de lehetőleg ne a „régi” területek
rovására.

A sorozat szerkesztői
szemlátomást a „maradjunk 200 oldal körül”-elv érvényesítéséért
vívhattak csatákat a szerzőkkel (a kivételről később). Leckénként
maximum két oldal főszöveg lehetett, ami átlagosan kevesebb mint 5000,
kötetenként kb. 190-250 ezer leütést jelent. Ez csak a terjedelem fele:
minden leckéhez két oldal forrás (kép, idézet, térkép, ábra, illetve az
ezekhez kapcsolódó kérdések és feladatok) tartozik.
(Összehasonlításképpen: a nemrég e folyóirat hasábjain [Hahner Péter:
„Óvatos optimizmus”, És, 2008. szeptember 26., Tankönyvmelléklet 3. o.]
bezzeg-példaként kezelt Reáltanoda-sorozat 6 kötetében, becslésem
szerint összesen kb. 5 millió leütés található; ráadásul szinte
kizárólag politikatörténeti főszöveg. Nem lepne meg, ha több –
történelem szakos – egyetemista használná, mint
gimnazista).

Létezik olyan
„forrásközpontú” tankönyvsorozat, ahol az egyes leckék első felét
alkotja a főszöveg, majd jönnek „ömlesztve” a leckéhez tartozó források;
léteznek olyan könyvek is, ahol a főszöveget és a forrásokat
összeszerkesztették, tördelési trükkökkel – betűszín, betűméret, keret,
stb. – elkülönítve egymástól. Az előbbi módszer esetében elveszhet a
kapcsolat a forrás és az értelmezéséhez szükséges főszöveg között; az
utóbbi módszer hátrányai pedig akkor ütköznek ki, ha nem
különböztethetőek első pillantásra a különböző szövegtípusok. A
recenzens a „szerkesztett” változatot preferálja, de ebben a
terjedelemben működni látszik ezen sorozat köztes megoldása is: minden
páros oldalon főszöveg olvasható, míg az átellenes oldalakon a források.
„Csak” arra kellett figyelni, hogy a kettőt összehangolják, s ez
általában sikerült is. Legfeljebb arra találtam példát, hogy a főszöveg
első oldalán említett eseményekhez kapcsolódó források nem „szemben”,
hanem a következő oldalpáron, de még ugyanabban a leckében
találhatóak.

A források találásánál
is nagyobb feladat lehetett azok megválasztásása és „megkomponálása”.
Többre nincs tér, mint kiragadni egyetlen oldalpárt – vegyük például „a
Magyarország belépése a második világháborúba és a keleti front,
1943-ig”-témát (12., 140-141. o.). Egy forrás: Werth Henrik vezérkari
főnök 1941 júniusi szövege arról, hogy „a bevonultatott tartalékosok a
leszerelés után még az aratásra is hazatérnek.” Kár, hogy korábban nem
jutott terjedelem az első világháborús
„mire-a-falevelek-lehullanak”-féle idézetekre, vagy Werth korábbi, a
háborúba lépést sürgető írásaira, de a forrás önmagában is nagyon jó.
Egy kép az 1943 januárjában visszavonuló magyar csapatokról – egy
képaláírásba „rejtett” idézettel a pusztulás méreteiről. Az idézet
Nagybaczoni Nagy Vilmostól, „a Kállay-kormány honvédelmi miniszterétől”
származik – jó kérdésekre nyújt alkalmat, hogy az átellenes oldalon, a
főszövegben arról olvashatunk, hogy a kormány igyekezett eltitkolni a
doni katasztrófa mértékét.

Egy újabb
kép, helybeli gyerekekkel barátkozó magyar katonákról, 1942. májusában.
Napjainkra kiderült, hogy meghökkentően sok magyar katonák által
készített fénykép maradt fenn, általuk elkövetett vagy megbámult háborús
bűncselekményekről is – noha a korabeli hatóságok újra meg újra
megtiltották az ilyen képek készítését, a ’45 utáni rezsimek pedig
büntethették az ilyen képek birtoklását. A tanárok azonban tudják, hogy
az atrocitás-képek a mai tanulók nyomasztóan magas hányadát nem
„sokkolják” – miközben azok idegi terhelésével is takarékosan kell
bánni, akiket tényleg sokkol a szörnyűségek bemutatása. Bihari és Doba
inkább szöveges forrással érzékeltette a háború másik arcát: „…a
környező falvak felégetendők, és teljes férfi lakosságuk 15 és 60 év
között kiírtandó… a kommunista jelvénnyel ellátott nők szintén
kivégzendők… Novaja Szloboda leégetendő. (…) A legkisebb ellenállás
esetén a teljes férfi lakosságot ki kell irtani.” Egy magyar tábornok
által aláírt utasításból idéztek, ami – bizonyos politikai
beállítottsággal rendelkezők számára – „sokkolóbb” lehet. (E sorok
szerzője pár éve, egy magyar történész szájából hallotta egy
konferencián, hogy a magyar megszállók szinte semmilyen atrocitást nem
követtek el a keleti fronton. Az illető közvetlenül Ungváry Krisztián
után beszélt, aki fényképek vetítésével, jelentések idézésével
bizonyította az ellenkezőjét.)

A
recenzens gyakran találkozott olyan tankönybírálatokkal, amelyek
általánosságban sokallták a terjedelmet – majd oldalakon keresztül
sorolták, hogy mi hiányzik (általában szerzőik kutatási területeiről).
Mégsem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá például az ókori rész
arányait. Az érettségi követelményekben például az egész ókor 6
témakörrel szerepel, amelyből 3 kifejezetten kultúr- és vallástörténeti.
Az érettségi követelmények az ókori római politikából középszinten
mindössze „A hódító háborúk társadalmi és politikai
kö-vet¬kezményei a köztársaság korában” témát kérik, s az
augustusi principátus szerkezetét is csak emelt szinten. Ehhez képest 4
teljes lecke a köztársaság válságától Augustus rendszeréig kicsit soknak
tűnik. Szintúgy sokallható például 1-1 teljes lecke Spártáról (csak
emelt szinten kérik), a görög-perzsa háborúkról, illetve a makedón
hódításról.

Értem azonban a
szerzőket is: a politikatörténeti csökkentés logikusan azzal járt volna,
hogy a 9. kötet ne az első ezredfordulón, hanem később érjen véget, már
csak azért is, hogy több tér legyen az első világháborútól napjainkig
terjedő korszakra, amelyről 31 témakör szól az érettségi
követelményekben. A jelenlegi tankönyv-kiadási és engedélyeztetési
rendszerben azonban – tapasztalatból tudom – egy ilyen változás
egyszerűen keresztülvihetetlen. Így a 12. kötet szerzőinek 31 témakört
kellett 52 leckébe beillesztenie – egy olyan tanévben, amelyről minden
tanár tudja, hogy csak elvileg áll rendelkezésre 96 óra (a
gimnáziumokban). Nem véletlen, hogy ez a kötet lett a leghosszabb – 256
oldal.

Kuriózumnak számít, hogy a
sorozat első köteteiben a cím felett mindig egy térkép látható, rajta az
„aktuális” térséggel, de bejelölve a térség mai országhatárai is.
Sajnálatos viszont, hogy ezekhez a térképekhez nincsenek kérdések,
illetve, hogy időnként lemaradtak a térképmagyarázatok. Az időbeli
tájékozódást – alapvető történeti „kompetencia” – a leckék tetején
végigfutó időszalagok segítik.

Szerzői és szerkesztői eredetileg „lájtos” kiadványt
terveztek, legalábbis abban az értelemben, hogy kifejezetten „a
középszintű érettségi vizsga követelményeit tartották szem előtt”, s egy
„gimnáziumokban és szakközépiskolákban egyaránt használható” (Előszó)
sorozat megalkotását célozták. A számítás talán „túlságosan” is bevált:
néhány éve még kevesen számítottak rá, hogy az egyetemek érdekeltsége a
diáklétszám növelésében és a felsőoktatás eltömegesedése együtt szinte
funkciótlanná tették az emelt szintű érettségit
(ideiglenesen?).

Azonban, talán a
néhány kiragadott idézet is mutatja, nem lehet pejoratív értelemben
„könnyítettnek” tekinteni egy olyan sorozatot, ahol ezernél jóval több
forrás található. Nincs az a tanár, aki ne tudna rémtörténeteket mesélni
a diákok forrásfeldolgozó-, értelmező-, kontextusba helyező
képességeiről. „Könnyű” forrásokat találni pedig nagyon nehéz. Egy
tankönyv használhatóságát még mindig a főszöveg érthetősége, a szerkezet
áttekinthetősége, s a forrásokhoz kapcsolódó kérdések, feladatok
minősége határozza meg – s a műszaki „lájtos” sorozat ebből a
szempontból is jól vizsgázott.