Dupcsik Csaba recenziója a Műszaki Kiadó 9–12.-es történelem tankönyveiről az ÉS 2009. január 9-iki számában jelent meg.

Horváth Terézia – Kosaras Béla – Németh Gábor – Ujvári Pál: Történelem 9. Ujvári Pál: Történelem 10. Ujvári Pál: Történelem 11. Bihari Péter – Doba Dóra: Történelem 12. Műszaki, Budapest, 2006-2007.

„Szóval elolvasod a meglévő tankönyveket, és írsz belőlük egy újat?” – kapásból semmi frappánsat nem tudtam válaszolni, de talán nem a megkésett kompenzálás szándéka indokolja, hogy most, egy évtizeddel később térek vissza ismerősöm megjegyzésére. Az eset is illusztrálja ugyanis, milyen sokan vélik úgy, hogy a tankönyvírás nem igényel kreativitást. Pedig a tankönyvíró gúzsba kötve próbál táncolni – több műfaji kötöttséggel kell számolnia, mintha történelmi értekezést írna, s mivel az adott keretek között képtelen valamennyi követelménynek eleget tenni, könnyű labdák sorát adja fel a kritikusoknak.

Az új érettségi követelmények alapján nem a tárgyi ismeretek halmozására, hanem kompetenciák fejlesztésére kell törekedni, arra, hogy a tanulók képesek legyenek a források önálló feldolgozására, értelmezésére, kontextusba helyezésére. A törekvést csak helyeselni lehet, de a források gyarapodása a gyakorlatban azt is jelenti, hogy összeszűkült a „megtanulandó” főszövegre szánt terjedelem – pedig az értelmezés, pontosabban az értelmezésre nevelés elvben nehezen oldható meg rövidebb terjedelemben, mint az adatközlés. Ráadásul a korábbi politikatörténeti fókusz helyett nagyobb teret kell adni a művelődés-, a mentalitás-, a társadalom-, a gazdaságtörténetnek, a hétköznapi élet történetének is; szakítani kellene a hagyományos Európa-centrikussággal, nagyobb figyelmet szentelve más régióknak – de lehetőleg ne a „régi” területek rovására.

A sorozat szerkesztői szemlátomást a „maradjunk 200 oldal körül”-elv érvényesítéséért vívhattak csatákat a szerzőkkel (a kivételről később). Leckénként maximum két oldal főszöveg lehetett, ami átlagosan kevesebb mint 5000, kötetenként kb. 190-250 ezer leütést jelent. Ez csak a terjedelem fele: minden leckéhez két oldal forrás (kép, idézet, térkép, ábra, illetve az ezekhez kapcsolódó kérdések és feladatok) tartozik.
(Összehasonlításképpen: a nemrég e folyóirat hasábjain [Hahner Péter: „Óvatos optimizmus”, És, 2008. szeptember 26., Tankönyvmelléklet 3. o.] bezzeg-példaként kezelt Reáltanoda-sorozat 6 kötetében, becslésem szerint összesen kb. 5 millió leütés található; ráadásul szinte kizárólag politikatörténeti főszöveg. Nem lepne meg, ha több – történelem szakos – egyetemista használná, mint gimnazista).

Létezik olyan „forrásközpontú” tankönyvsorozat, ahol az egyes leckék első felét alkotja a főszöveg, majd jönnek „ömlesztve” a leckéhez tartozó források; léteznek olyan könyvek is, ahol a főszöveget és a forrásokat összeszerkesztették, tördelési trükkökkel – betűszín, betűméret, keret, stb. – elkülönítve egymástól. Az előbbi módszer esetében elveszhet a kapcsolat a forrás és az értelmezéséhez szükséges főszöveg között; az utóbbi módszer hátrányai pedig akkor ütköznek ki, ha nem különböztethetőek első pillantásra a különböző szövegtípusok. A recenzens a „szerkesztett” változatot preferálja, de ebben a terjedelemben működni látszik ezen sorozat köztes megoldása is: minden páros oldalon főszöveg olvasható, míg az átellenes oldalakon a források.
„Csak” arra kellett figyelni, hogy a kettőt összehangolják, s ez általában sikerült is. Legfeljebb arra találtam példát, hogy a főszöveg első oldalán említett eseményekhez kapcsolódó források nem „szemben”, hanem a következő oldalpáron, de még ugyanabban a leckében találhatóak.

A források találásánál is nagyobb feladat lehetett azok megválasztásása és „megkomponálása”. Többre nincs tér, mint kiragadni egyetlen oldalpárt – vegyük például „a Magyarország belépése a második világháborúba és a keleti front, 1943-ig”-témát (12., 140-141. o.). Egy forrás: Werth Henrik vezérkari főnök 1941 júniusi szövege arról, hogy „a bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az aratásra is hazatérnek.” Kár, hogy korábban nem jutott terjedelem az első világháborús „mire-a-falevelek-lehullanak”-féle idézetekre, vagy Werth korábbi, a háborúba lépést sürgető írásaira, de a forrás önmagában is nagyon jó.
Egy kép az 1943 januárjában visszavonuló magyar csapatokról – egy képaláírásba „rejtett” idézettel a pusztulás méreteiről. Az idézet Nagybaczoni Nagy Vilmostól, „a Kállay-kormány honvédelmi miniszterétől” származik – jó kérdésekre nyújt alkalmat, hogy az átellenes oldalon, a főszövegben arról olvashatunk, hogy a kormány igyekezett eltitkolni a doni katasztrófa mértékét.

Egy újabb kép, helybeli gyerekekkel barátkozó magyar katonákról, 1942. májusában. Napjainkra kiderült, hogy meghökkentően sok magyar katonák által készített fénykép maradt fenn, általuk elkövetett vagy megbámult háborús bűncselekményekről is – noha a korabeli hatóságok újra meg újra megtiltották az ilyen képek készítését, a ’45 utáni rezsimek pedig büntethették az ilyen képek birtoklását. A tanárok azonban tudják, hogy az atrocitás-képek a mai tanulók nyomasztóan magas hányadát nem „sokkolják” – miközben azok idegi terhelésével is takarékosan kell bánni, akiket tényleg sokkol a szörnyűségek bemutatása. Bihari és Doba inkább szöveges forrással érzékeltette a háború másik arcát: „…a környező falvak felégetendők, és teljes férfi lakosságuk 15 és 60 év között kiírtandó… a kommunista jelvénnyel ellátott nők szintén kivégzendők… Novaja Szloboda leégetendő. (…) A legkisebb ellenállás esetén a teljes férfi lakosságot ki kell irtani.” Egy magyar tábornok által aláírt utasításból idéztek, ami – bizonyos politikai beállítottsággal rendelkezők számára – „sokkolóbb” lehet. (E sorok szerzője pár éve, egy magyar történész szájából hallotta egy konferencián, hogy a magyar megszállók szinte semmilyen atrocitást nem követtek el a keleti fronton. Az illető közvetlenül Ungváry Krisztián után beszélt, aki fényképek vetítésével, jelentések idézésével bizonyította az ellenkezőjét.)

A recenzens gyakran találkozott olyan tankönybírálatokkal, amelyek általánosságban sokallták a terjedelmet – majd oldalakon keresztül sorolták, hogy mi hiányzik (általában szerzőik kutatási területeiről).
Mégsem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá például az ókori rész arányait. Az érettségi követelményekben például az egész ókor 6 témakörrel szerepel, amelyből 3 kifejezetten kultúr- és vallástörténeti.
Az érettségi követelmények az ókori római politikából középszinten mindössze „A hódító háborúk társadalmi és politikai kö-vet¬kezményei a köztársaság korában” témát kérik, s az augustusi principátus szerkezetét is csak emelt szinten. Ehhez képest 4 teljes lecke a köztársaság válságától Augustus rendszeréig kicsit soknak tűnik. Szintúgy sokallható például 1-1 teljes lecke Spártáról (csak emelt szinten kérik), a görög-perzsa háborúkról, illetve a makedón hódításról.

Értem azonban a szerzőket is: a politikatörténeti csökkentés logikusan azzal járt volna, hogy a 9. kötet ne az első ezredfordulón, hanem később érjen véget, már csak azért is, hogy több tér legyen az első világháborútól napjainkig terjedő korszakra, amelyről 31 témakör szól az érettségi követelményekben. A jelenlegi tankönyv-kiadási és engedélyeztetési rendszerben azonban – tapasztalatból tudom – egy ilyen változás egyszerűen keresztülvihetetlen. Így a 12. kötet szerzőinek 31 témakört kellett 52 leckébe beillesztenie – egy olyan tanévben, amelyről minden tanár tudja, hogy csak elvileg áll rendelkezésre 96 óra (a gimnáziumokban). Nem véletlen, hogy ez a kötet lett a leghosszabb – 256 oldal.

Kuriózumnak számít, hogy a sorozat első köteteiben a cím felett mindig egy térkép látható, rajta az „aktuális” térséggel, de bejelölve a térség mai országhatárai is.
Sajnálatos viszont, hogy ezekhez a térképekhez nincsenek kérdések, illetve, hogy időnként lemaradtak a térképmagyarázatok. Az időbeli tájékozódást – alapvető történeti „kompetencia” – a leckék tetején végigfutó időszalagok segítik.

Szerzői és szerkesztői eredetileg „lájtos” kiadványt terveztek, legalábbis abban az értelemben, hogy kifejezetten „a középszintű érettségi vizsga követelményeit tartották szem előtt”, s egy „gimnáziumokban és szakközépiskolákban egyaránt használható” (Előszó) sorozat megalkotását célozták. A számítás talán „túlságosan” is bevált: néhány éve még kevesen számítottak rá, hogy az egyetemek érdekeltsége a diáklétszám növelésében és a felsőoktatás eltömegesedése együtt szinte funkciótlanná tették az emelt szintű érettségit (ideiglenesen?).

Azonban, talán a néhány kiragadott idézet is mutatja, nem lehet pejoratív értelemben „könnyítettnek” tekinteni egy olyan sorozatot, ahol ezernél jóval több forrás található. Nincs az a tanár, aki ne tudna rémtörténeteket mesélni a diákok forrásfeldolgozó-, értelmező-, kontextusba helyező képességeiről. „Könnyű” forrásokat találni pedig nagyon nehéz. Egy tankönyv használhatóságát még mindig a főszöveg érthetősége, a szerkezet áttekinthetősége, s a forrásokhoz kapcsolódó kérdések, feladatok minősége határozza meg – s a műszaki „lájtos” sorozat ebből a szempontból is jól vizsgázott.

A recenzió az ÉS honlapján

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.