Egy tipikusan 19-20.
századi gyűjtemény esetében ez nem is lehet szempont, de kellő
távolságtartással kezelve, a kérdéses korszak nyomait szépen feltalálja a
tárlat az utána következő évszázadok népi tárgykultúrájában. Ezzel a
származáskövető gesztussal nagyjából meg is indokolja, miért olyan
fontos nekünk itt és ma a reneszánsz, azon túl, hogy fehér foltokat
kitöltögetni a művészettörténetben sosem késő. A sorozat többi nagy
kiállítása egy pontosan körbejárható periódust, előzményét, utóéletét,
műfajait és olvasatait dolgozta fel. Itt viszont azok a szálak válnak
láthatóvá, melyek alkalmasint máig meghúzhatók. Mert a 17-18. századi
erdélyi hímzésmintákban még felismerhető griffmadár vagy sárkány
motívuma bizony ma is ott van a kézimunkalapokon, sőt a divatban is,
csak már erősen stilizált változatban. És az indás, kacsos, egzotikus
virágos minták is időről időre feltámadnak, most éppen a lakberendezés
használja ezt a kincstárat. A közkedvelt reneszánsz tehát nem zárult le a
19. század végén, nagy kár, hogy a kiállítás megáll ezen a ponton és
nem megy tovább, egészen a jelenig.

 

A
reneszánsz hatásvizsgálata a népi kultúra összesen nyolc tárgykörében
folyik.

 

Ezek
egy része kifejezetten a reneszánsz eredménye (nyomtatott könyvek,
metszett lapok, festett kazettás mennyezetek), de vannak köztük egészen
régi technikák, mint a kerámia, az ónedény, a kályhacsempe készítése, a
kézírásos dokumentumok illusztrálása vagy a bútorművesség. A motívumok
sorra járják a tárgyakat, a vászonszőttesek és a festett bútorok, a
habánok ónmázas cserepei, a mézeskalács-sablonok és a kézírásos
céhlevelek a középkor bibliai képei helyett a kitágult világ lényeit
hordozzák, képzelt és egzotikus állatokat, növényeket, antikizáló
épületrészleteket. A reneszánsz udvari kultúra képei köszönnek vissza
mesés variációkban, a népi kultúra jellegzetes ritmusával sorolódnak a
tárgyakon. Néhány technika megértésében segítenek a magyarázó szövegek,
másutt inkább a motívum eredetét vagy egy tárgycsoport történetét
rögzítik. Néhol zavar ez a rendszertelen információ, másutt viszont a
népi versikék, mondókák, szövegrészletek átsegítenek a hiányokon,
érzékletessé teszik a kapcsolatokat.

 

Imponáló az a módszeresség, amivel Lackner Mónika
főkurátor és négy munkatársa feltérképezték a kisebb hazai
gyűjteményeket, ahogyan művelődési házak, helytörténeti múzeumok és
főként erdélyi gyűjtemények is részt vettek a munkában, kölcsönbe adták
jelesebb tárgyaikat. De talán jobb lett volna, ha ezt az alapos
motívumkutatást nem ilyen laza keretek fogják össze, ha erősebb az anyag
kohéziója.

 

Nem
tudom, segít vagy árt a kiállításnak, ahogyan Árvai György
látványtervező szűk folyosókra szabdalja a teret és bonyolult
labirintuson tereli végig a nézőket. A tárgyegyüttesek jól elkülönülnek,
de a perspektíva, az együttlátás esélye elvész, néha egészen rá kell
lapulni a rabicfalra, hogy a félhomályban kiböngésszük a tárlók
melletti, megvilágítatlan táblácskákat. A rafinált téralakítás erősen
uralja az atmoszférát, de nem érzem a hangsúlyokat, nem látom egészben a
nagyméretű szőtteseket, hímzéseket, egy nagyobb teremben viszont lötyög
két csodaszép festett kelengyeláda, félig üres teret érzékelek egy
paraszti otthon tárgyai között. A felfedezés kalandja itt-ott inkább
bosszantó fizikai határrá törpül. Mégis, a „legendás lények” meséi, a
varázslatos motívumok magukkal ragadják ennek a kézművességet, műgondot
már nem ismerő, érzéketlen kornak a közönségét
is.