A
Velencei Biennále képzőművészeti pályázatainak kapcsán sokan hallottak
januárban Nemes Csaba sorozatának tervéről, amely a tavaly októberi
budapesti zavargásokat dolgozza fel animációs filmetűdökben. A pályázat
nem nyert ugyan, de sok kérdést elindított a magyar képzőművészeti
életben.
(Forrás: hvg.hu/Műértő)

Milyen helyet
foglal el ma az egyedi animációs film a képzőművészeti műfajok között?
Vajon kellőképpen ismertek-e a magyar képzőművészeti indíttatású
animáció hagyományai? Kiket tekintenek ma a legfontosabb előfutároknak?
Hogyan használják ezt a műfajt a külföldiekhez képest a magyar művészek
arra, hogy aktuális társadalmi-politikai kérdéseket fogalmazzanak meg?
Mennyire nyitott a képzőművészettel foglalkozó hazai intézményrendszer
az animációs filmekre?

Sajnos ma Magyarországon
kevéssé közismert, hogy a társadalmi kérdésekkel foglalkozó animációs
filmeknek mint autonóm művészeti alkotásoknak a XX. század második
felében milyen remek magyar képviselői voltak itthon és külföldön
egyaránt. Jól érzékelteti a helyzetet, hogy ha megkérdezünk egy
Képzőművészeti Egyetemen végzett alkotót, ismeri-e Kovásznai Györgyöt,
akkor valószínűleg nemmel felel, de ha ugyanezt az Iparművészetin (új
nevén MOME) végzett vizuális kommunikáció szakostól kérdezzük, ő
biztosan tudja. Úgy tűnik tehát, hogy a grand art magasztos panteonjába –
még – nem engedték be az animációs művészeket. Kár, hiszen a hatvanas
évektől kiváló képzőművészek dolgoztak művészi animációkon a Pannónia
Filmstúdióban, amely a korszak fontos szellemi műhelye volt. Sok olyan
alkotót vonzott, akik a hivatalos művészeti életben nem vehettek részt.
Az animációs film az ellenőrzött hazai kulturális termés szürke zónája
volt: lehetett avantgárd filmeket csinálni és külföldi filmfesztiválokon
részt venni. A magyar avantgárd fontos szellemi letéteményese, Korniss
Dezső is kísérletezett festményeinek animálásával annak a Kovásznai
Györgynek az együttműködése mellett, aki Kornissról írt tanulmányában
így fogalmaz: „Magyarországon a harmincas évek elejétől a hatvanas
évekig a képzőművészetben a szünetek okozták a nehézségeket.” A
kijelentés semmit sem vesztett aktualitásából; szünetek azóta is vannak.
A kérdés jelen esetben nem csupán azért oly aktuális, mert zseniális
XX. századi életművek tűnnek el épp a süllyesztőben, hanem mert
külföldön a kiállítóterekben dübörög az animáció (legutóbb Fantasmagoria
címmel a madridi ICO Foundation kiállítása és Nathalie Djurberg munkái a
Kunsthalle Wien projekttermében), idehaza meg – formai okokra
hivatkozva – elutasítják Nemes ilyen jellegű pályázatát.

A társadalmi kérdéseket feszegető, egyedi művészi
animáció elfelejtett nagymestere Kovásznai György, akinek bizonyos
alkotásaira kísértetiesen emlékeztet Nemes Csaba új projektje is – annak
ellenére, hogy Nemes nem ismeri a munkásságát. A festőművész, drámaíró,
filozófus és forgatókönyvíró rendező az 1950-es évektől 1983-ban
bekövetkezett haláláig kiemelkedő életművet hozott létre.
Művészetelméleti munkáiban (Szülőföld-animáció, Kalandozások Takamurával
a magyar Disneylandben) kidolgozta az „anima verité” azaz a
valóságanimáció elméletét. Az őt körülvevő valóságot, a hétköznapi
embert helyezte filmjeinek középpontjába: „Azt szeretném javasolni, hogy
a – sajnos elég mélyen belénk idegzett – rendszerócsárlás vagy
rendszermagasztalás című épületes alternatíva helyett, egy konkrét és
differenciált Magyarország kép lebegjen alkotói szemünk előtt” – írja.
Lisziák Elek együttműködésével 1982-ben készült el Riportré című
rövidfilmje, amelyben különböző társadalmi helyzetű és életkorú
riportalanyok szólalnak meg eredeti hangfelvételekről, de a képek a
felvételek alapján készült animált figurák. A technika igen hasonló
ahhoz, amit ma Nemes Csabánál látunk, tehát az előre felvett filmet az
alkotó átrajzolja, hogy általánosított, absztrakt képet adjon egy
tipikus, a korszakra jellemző gondolkodásmódról, életérzésről. A
Riportrét végignézve átfogó, komplex képet kapunk a nyolcvanas évek
elejének hangulatáról, közgondolkodásáról. Kovásznai egyedi
képzőművészeti szemléletével rokon, de nem festői, inkább grafikusi
megközelítéssel dolgozott a hetvenes évektől Orosz István, aki például
Álomfejtő című 1980-as filmjével szintén a korszak jellemző társadalmi
problémáit örökítette meg. Bányai István, Gyulai Líviusz, Banga Ferenc
filmjei is sokat elárulnak arról, miért volt izgalmas a
hetvenes-nyolcvanas években képzőművészként animációval foglalkozni.