Itt az
iskolai ünnepélyek szezonja. Néhány hete a kommunizmus áldozataira
emlékeztek a tanintézményekben, most nyakunkon március 15-e, hamarosan
itt van a holokauszt áldozatainak emléknapja is. Mire tanítjuk a
diákokat ezekkel az ünnepekkel? – teszi fel a kérdést Viczián Zsófia a
komment.hu-n.

Az iskolai ünnepély
olyan téma, amit minden filmrendező szívesen használ, ha egy kor
abszurditását, unalmát, formalitásokba merevedett ideologizmusát kívánja
megjeleníteni. Recsegő mikrofon, ahol az igazgató(nő) régen elhasznált
frázisokat mond fakó hangon, a hamisan, rossz minőségben felcsendülő
Himnusz, Szózat, a fel-felsülő szavalók – ki-ki maga is képes folytatni a
sort. De mit mondhatunk, ha e külsőségeken túllépve a rendszer
lényegéből akarunk valamit megérteni?

Ezekben a hetekben ünnepélysorozatban vagyunk. Február
25-én a kommunizmus áldozataira kellett emlékeztetnünk a
tanintézményekben, nyakunkon a március 15-e, és húsvét után itt van a
holokauszt áldozatainak emléknapja is.

A legkönnyebb persze a középsőn kezdeni. Az óvodai
folyosón, ahol naponta megfordulok, a farsangi álarcokat felváltották a
bumfordi kis kokárdák, festett zászlócskák, huszárok. Ünneplőbe kell
öltöztetni a gyerekeket, legyen rajtuk fehér felső, sötét alj. Az
ünnepély-szocializáció itt indul, ezek az első finom bevésések.
Hivatalosabban fogalmazva így indul egy kívánatos közösségi kultúra
elsajátítása, a nemzeti szimbólumok alapvető megismertetése, az
ünnepelni tudás szociális formáinak begyakorlása – ami tart egészen az
érettségiig. Plusz egy kis 48-as folklór és huszárromantika.

Egyszerre nehéz és túlontúl könnyű
ma iskolai szinten aktualitást adni ennek az ünnepnek. Aki nem akar se a
tétnélküliség, se a politizálás pocsolyájába lépni, középiskolában már
általában a személyes emlékezet és a társadalom- vagy mentalitástörténet
felé viszi a dolgot. Visszaemlékezések részletei, huszárnaplók,
szemtanúi beszámolók hangzanak el, mellé korabeli utcaképek,
divattörténet, nemzeti címeres miskakancsók és betyárok képe társul, így
próbálva érdeklődést kelteni a diákokban a kor iránt. A nagybetűs
történelmi elbeszélések ideje lejárt, felváltja őket a töredezett és
személyes történelmi emlékezet. A 48-as iskolai ünnepély mintha
veszített volna abból a funkciójából, hogy az uralkodó hatalom igénye
szerinti ideológiai nevelés nyilvános terepe legyen – igaz, helyi
szinten a lehetőség mindig adott -, de mint megemlékezési szertartás
továbbra is paradigmatikus jelentőségű a felnövekvő generációk számára.

A megemlékezés össztársadalmi
kudarcaira is sok helyütt a megélt történelmet előtérbe helyező
szabadtéri rendezvények, múzeumi bemutatók, kézműves foglalkozások
felelnek. Talán a kokárda körüli szimbolikus harcot is kihevertük már,
visszakerült a március 15-ét kísérő klasszikus elemek közé. A diákok is
derűs egykedvűséggel fogadják az ünnepélyt: Petőfi halála vagy a
megtorlás brutalitása nem igazán rendít meg senkit, de ha nem lenne ez a
megemlékezés, mégis hiányozna, ez a magyar nemzeti tudat közös
minimuma.

Nem így a két újabb
ünnepély, amelyek sokkal nyilvánvalóbban ideologikus szándékok mentén
születtek, és épp ezért szinte lehetetlen a március 15-éhez hasonló
történeti és közösségi síkra terelni őket. Itt nincsenek évtizedes
begyakorlott formák, nincs meg a kapcsolódó versek kánona, sőt, igazából
mintha a szimbólumokról és az ünnep tartalmáról se lenne megegyezés.
(Különösen a kommunizmus áldozatainál bizonytalanodik el a pedagógusi
kar, hisz itt a legcsekélyebb a társadalmi konszenzus, és a legnagyobb a
politikai felhangoltság.)

Rövid,
de sokkoló összegzést kéne adni a kegyetlenség hitleri és sztálini
verziójáról? Hisz a diákság soraiból legjobb esetben is csak a végzősök
tanultak már ezekről a történelmi korokról. Adatsorokat kéne
felvonultatni, iszonyú képsorokat, halottakat, sebesülteket, tragédiába
forduló életsorsokat? Vagy általános erkölcsi alapelveket kéne
lefektetni valahogy, példatörténeteket a szolidalitásról, kitartásról,
megtörhetetlenségről?

Az igazi
kérdés persze: mire szocializálunk azzal, hogy két, különálló ünnepélyt
rendezünk? A 48-as forradalom ünnepeltetésében megvan a lehetőség, hogy
közös magyar történetet-történelmet mutassunk fel, ahol viszonylag
konfliktusmentesen átélhető valamiféle egység, óvodától
egyetemig. 

A két áldozati
csoport emlékünnepe viszont leginkább a legújabb kori magyar politikai
szocializáció lenyomata. Nem a zsarnokság, a totalitárius rendszerek és
népirtások mindegyike ítéltetik el egy napon, hanem gondos
megkülönböztetés van: februárban a kommunisták a tettesek (bárkit
értsünk is ezen), áprilisban a nácik (bárkit értsünk is ezen). Ez
rejtett módon ugyan, de mégiscsak felkínálja a diákoknak, hogy
választhassanak, melyik típusú áldozati csoporttal kívánnak azonosulni
(merthogy áldozatnak érzi magát mindenki, nem vitás). Különbségtevést
tesz lehetővé az „ő tragédiájuk” és a „mi tragédiánk” közt. Ezt pedig
- minimális politikai szocializáció révén - már
pártpreferenciákra is lefordíthatja az, akinek ez a
szándéka.

Forgács Péter Dunai exoduscímű
filmjében először a munkatáborok elől menekülő pozsonyi zsidókat visz a
hajó 1939-ben a Fekete-tenger felé, majd egy évvel később besszarábiai
kitelepített németeket új, bizonytalan hazájukba. Ugyanazok a riadt
tekintetek, ugyanazon a hajón – ezt a riadt tekintetet kellene az
iskolai ünnepély központjává tenni. Nincs szükség a zsidó és nem zsidó,
haláltáborban megölt vagy kitelepítésben megnyomorított magyar
állampolgárok közti különbségtételre, mint ahogy nincs értelme magyar és
nem magyar származású aradi vértanúkról vagy szabadságharcos hősökről
sem külön beszélni.

Az
eredeti írás a komment.hu-n (kommentekkel)
»

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a
szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is
véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a
honlapon fórum indításával jelezheti.