Barátom figyelmeztetett, ne várjak tőle túl sokat, mert a várost jelentős károk érték a második világháborúban. A központ újjáépítése, illetve a foghíjak beépítése pedig, mint tudjuk, a csehszlovák kommunizmus szellemében zajlott, ami szerintem még a magyarországinál is gyászosabb látványt nyújt.

Érsekújvárra kirándultunk a feleségemmel egy szép, szeptember végi szombaton. A főtértől nem messze, a Stefánik utcán parkolunk, kis kérdezősködéssel magyarul tudjuk meg, hol van a Thain János Helytörténeti Múzeum. Szinte félve nyit ajtót a pénztáros-muzeológus, olyannyira nem számít látogatóra szombaton, 10 óra körül.

Becsületesen végignézünk mindent, másfél órát is eltöltünk a kiállítások anyagával. Több magyarországi gyűjtemény segítségével állt össze az az időszaki tárlat, amely a török kor utolsó periódusába kalauzolja a szemlélődőt, amikor Újvár is elesett és rövid ideig oszmán végvárként funkcionált. A tárlaton inkább a fegyvertörténet dominál, de végtére a címe is erre utal: „Fegyvert s vitézt éneklek”.

A helytörténeti, életmód-történeti anyag ízlésesen tálalt, korrekt kétnyelvű feliratokkal. Vannak persze hiányérzeteink a Trianonnal kezdődő korszakot illetően, de hát ez nem csoda…

Igazi unikum viszont számomra az Anton Bernolák-emlékszoba és a három ajtóval arrébb található, Czuczor Gergely tiszteletére berendezett helyiség.

Bernolák pályája Árva megyétől az érsekújvári esperességig tiszteletre méltó ívet képez. S őt még nem pártutasításra, a magyar etnikai területek fellazítása érdekében helyezték a 18. század végén feltehetően álmos és unalmas képet nyújtó településre. (A 19. században a vasút majd itt is lendít a helyzeten: mind kelet–nyugati irányban, mind dél felé, Komárom irányába megkerülhetetlen lesz Újvár.) Hanem a katolikus egyház jelölte ki számára az akkoriban magyar többségű városkát szolgálati helyül. Életműve középpontjában mindenkor a szlovák nyelvművelés állt, őt tekintik északi szomszédaink az irodalmi nyelv egyik megalapozójának. Kazinczy kortársa – három év különbséggel születtek az 1750–60-as években –, munkásságuk, érdeklődési körük rengeteg hasonlóságot mutat. Érdekes, hogy Bernolák az egyetemesnek mondott római egyházon belül agitál a szláv/szlovák nyelv ügyében, társai inkább a felvidéki, elcsehesedett evangélikus líceumokban csiholják a nemzeti eszmét. Fő műve, a Lexicon slavicum, bohemico-latina-germanico-ungaricum, amely Palkovics György, a szintén szlovák származású esztergomi kanonok költségén jelent meg Budán, a magyar reformkor hajnalán, 1825–27-ben. Az ötnyelvű szótár címe is mutatja, hogy Bernolák pályája, bár új korszak nyitányaként értelmezhetjük, mennyire hasonlított még a nála egy-két nemzedékkel korábban alkotó, magyar, német vagy szlovák gyökerekkel rendelkező értelmiségiekére, akik a soknemzetiségű közös államot, Hungáriát hazájuknak tekintették. Bernolák szelleme tele van még jóleső, hungarus ízekkel…

A magyar költő és szótárszerkesztő emlékszobája egy későbbi korba vezet minket. Czuczor Gergely az Érsekújvárhoz közeli Andódon született, apja Károlyi József gróf jobbágya volt. Anyanyelve mellett már fiatalon jól beszélt németül és szlovákul, lévén a környék vegyes lakosságú. Bencés szerzetes lett, mint unokatestvére, a szintén Újvár környékén, Szímőn született Jedlik Ányos. Érdekesség, hogy mindkettőjük eredeti keresztneve István. A reformkor nemzeti irodalmában kiteljesedő Czuczort Riadó című verséért fogatja le a Pestet megszálló Windischgraetz. Mint a magyar nyelvművelők általában, ő is megjárja Kufsteint, majd fő alkotását, a hatkötetes értelmező szótárat befejezetlenül hagyva távozik az életből a kiegyezés előtti évben.

Anton Bernolák és Czuczor Gergely más korszakban élt, mégis, mintha nem csak ez az érsekújvári múzeum kötné őket össze. Katolikus szellemi emberekként, nyelvészekként bizonyára megtalálnák a közös nevezőt és egymásban a tiszteletre méltót. Legalábbis én magamban, a múzeumi látogatás hatására ebben reménykedem.

Ezután elsétáltunk a főtérre, ahol szüreti mulatságok néven különféle rendezvényeket, kirakodóvásárt tartottak. Útközben egyik borzalom után a másik ér minket. Megállapodunk feleségemmel, építészhallgatókat kellene a városba küldeni, hogy megtanulják, hogyan nem szabad építkezni.

A központban az árusok portékáján kívül megnézzük Széchényi György esztergomi érsek szobrát. A matuzsálemi kort megért, bőkezű mecénás alakja mellett kis koszorú pihen, nemzeti színű kokárdával. Senki nem bántja. A tér másik oldalán, egykori plébániatemploma mellett Anton Bernolák szobra magasodik. Az esperességig jutott Bernolák jóval magasabb, mint az átellenben álló felettes! Hm. Tartok tőle, hogy ezúttal a méretek és hierarchia kérdésében nem a katolikus egyház szava döntött. De ez már egy másik történet, s az adott pillanatban számomra nem is olyan fontos.

Sokan talán megköveznének ezért, de a város mutatott valamilyen szellemi kiegyensúlyozottságot, Czuczor és Bernolák, Széchényi és Bernolák jól ellenpontozták egymást. Hazafelé jövet azon gondolkozom, hogy milyen kiváló, a magyar–szlovák együttéléssel kapcsolatos órákat tudnék tartani a nem szép, de mégis kedves felvidéki városkában.

Esztergom, 2010. szeptember 29.

Peragovics Ferenc

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címenl jelezheti.