Hogyan lehet megélhetővé
tenni egy ünnepet, jelesül március 15-ét. Az [origo] a kérdést többek
között Miklósi Lászlónak, a TTE elnökének is feltette.

A magyarországi iskolai ünnepségeken egyelőre
gyakoribb a hagyományos megemlékezés, amikor a gyerekek verseket,
naplórészleteket, leveleket olvasnak fel és meghallgatják, mi is történt
március 15-én. Egyre jellemzőbb azonban, hogy az ünnepélyen a
forradalom és szabadságharc eseményeit az iskola tanulói kis jelenetek
keretében adják elő. A tanárok a színpadon nem csak egyszerű
díszletekkel, hanem sokszor a háttérbe vetített álló vagy mozgó képekkel
elevenítik meg a történelmi időket. Sok helyen a himnuszt és a zenei
betéteket felvételről játsszák le, máshol az iskolakórus előadása is
színesíti a műsort.

Előfordul, hogy
az ünnepséget szervező pedagógusok a hangulat kedvéért nem csak a
színpadot, de az iskola egyéb részeit is „berendezik”. Egy budapesti
általános iskolában például az udvaron tartott ünnepséget az dobta fel,
hogy a jelenetek szereplői az iskolának hol az egyik, hol a másik
ablakában bukkantak fel, és onnan szóltak a közönséghez. Igazi
reneszánszát éli mostanában az élőkép is, amikor a diákok egy híres
festmény vagy fénykép másolatát hozzák létre a valóságban. A látványos
műsorokat persze komoly felkészülés előzi meg, de megéri, mert a
gyerekek soha nem felejtik el, hogy az ünnepélyen rövid időre Petőfi
vagy éppen Jókai bőrébe bújtak.

„Számos módon lehet elérni, hogy a
gyerekeknek valóban közük legyen a nemzeti ünnepekhez” – mondta az
[origo]-nak Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke.
„Adhatunk helytörténeti vagy családtörténeti feladatot: nézzenek utána,
kutassák fel, hogy településükön, környékükön milyen harcok voltak
1848-49-ben. Vagy keressék fel a helyi temetőben nyugvó 48-as honvéd
sírját. Szükség esetén az osztály rendbe is teheti a sír környékét. A
lényeg a személyes élmény, hogy a diáknak köze legyen a történethez!” –
fejtette ki Miklósi, aki csaknem huszonöt éve kezdte a pedagógusi
pályát.

Véleménye szerint az a legfontosabb, hogy
a gyerekek közelebb kerüljenek a „tananyaghoz”, az ne olyasvalami
legyen, amivel csak a tankönyv lapjain találkoznak. Tapasztalata szerint
a diákok azt is nagyon élvezik, ha az ünnep előkészületeinek keretében
az után kutathatnak, hogy saját családjuk vagy a településük lakói
hogyan éltek az adott történelmi korban. „Vannak olyan osztályok, ahol a
drámajáték válik be a legjobban. Ekkor sem csupán az a lényeg, hogy a
gyerekek személyében megszólaljanak a márciusi ifjak, hanem, az, hogy
aki eljátssza Petőfit, azt érintse meg a feladat” – tette hozzá
Miklósi.

Az, hogy
milyen is lesz az iskolai ünnepély, elsősorban nem a diákokon, hanem a
szervező tanárokon múlik. „Azt vettem észre, hogy a gyerekek nem
szívesen éneklik a színpadon a himnuszt, de mivel az az október 23-ai
műsor fontos része volt, leültünk és addig beszélgettünk a korról,
amiben maga a vers keletkezett, és szedtük szét szavaira az összes
versszakot, amíg a gyerekek magukénak nem érezték a szöveget” – mesélte
egy kezdő magyartanár, aki élete első iskolai ünnepségével meglepte a
tapasztalt tantestületet.

A tanár
hozzáállása azért is fontos, mert lelkesedése, érdeklődése a diákokra is
átragad, és különösen jó hatással lehet a kollégákra, ha az
intézményben az ünnepélyek rendezése körül jó értelemben vett versengés
alakul ki. A szervezők munkáját az is nehezíti, hogy az iskolák a
színvonalas műsorok érdekében nem tudnak anyagi forrásokat megmozgatni,
így minden a tantestület kreativitásán múlik. A műsort általában a
magyar- vagy a történelemtanár rendezi, a díszletet a rajztanár hozza, a
kórust az énektanár készíti fel, a technikát a testnevelő, a vizuális
elemeket a számítástechnika-tanár kezeli, és mindenki azzal dolgozik,
amit ingyen be tud szerezni.

„Az ünnepélyeken nem egyszer ugyanazokat a
verseket halljuk, mint amit mi is mondtunk gyerekkorunkban. Nem biztos,
hogy ez a mai diákokban felkelti az érdeklődést. Fontos, hogy a
gyerekek megértsék: március 15-e közös ünnepünk. Szabadságeszményeink és
függetlenségi törekvéseink jelképe, napja. A szabadságharcban a
magyarok mellett az itt élő (nemzeti és etnikai) kisebbségekhez tartozók
is harcoltak; a résztvevők vallási hovatartozása is sokszínű – emelte
ki a Történelemtanárok Egyletének elnöke. A szervezet 2003 óta minden
évben részt vesz az Oktatási és Kulturális Minisztérium Nemzeti
Emlékezet Programjában, amelynek keretében számos fontos történelmi
helyszínt járnak be a pályázó tanárok és diákok. „A komplex tanulmányi
kirándulásokkal a lehető legjobb tapasztalataink vannak. Ezeken az
utakon is nagyon fontos a közös tevékenység, a tanárok és a diákok
együtt versenyeznek, és sosem csak a történelem van a középpontban,
hanem az adott hely története, néprajza, földrajza és művészete is. A
résztvevők élményszerűen tanulnak, és utólag meglepődnek, mennyi mindent
tanultak, pedig észre sem vették. S ráébrednek arra is: nem az
adattenger a lényeg, hanem a
szemlélet.”

A
gyerekek az iskolában először az alsó tagozatban, az osztályfőnöki
órákon hallanak az 1848-49-es szabadságharcról. Az általunk megkérdezett
alsó tagozatosok szerint március 15-én arra emlékezünk, hogy a magyarok
fellázadtak a Habsburg hatalom ellen. A kisiskolások Petőfi, Jókai és
Batthyány nevét is megemlítették, amikor az események központi
figuráiról kérdeztük őket. Március elején a tavalyi műsorra csak azok a
diákok emlékeznek, akik részt is vettek az előadásban. A többiek
egyöntetűen állítják, csak akkor foglalkoztatja őket az ünnepség, ha ott
valami rendkívüli történt. Egymás között nem beszélgetnek a
produkcióról, de az osztályfőnöki órán és otthon a szülőknek – általában
kérésre – elmesélik, milyen volt az iskolai
ünnepség.

Középiskolában már nehéz
önként jelentkezőket találni az ünnepi megemlékezéshez. A tanároknak
sokszor lasszóval kell keresgélniük a résztvevőket, így gyakran nem a jó
színészi képességekkel rendelkező diákok, hanem a stréberek állnak fel a
színpadra. Ez az egyik oka annak, hogy a legtöbb középiskolai
ünnepségen unalmas, de legalábbis egysíkú előadások láthatóak, hiszen a
tanárok az adott körülmények mellett nem nagyon mernek újításokat
bevezetni. A rendszerváltás előtt divat volt, hogy az egész iskola egy
közeli úttörőház, mozi vagy színház nagytermében ünnepelt. Az elmúlt
húsz évben a legtöbb ilyen hely megszűnt, így az iskolák a tornateremben
– jó időben az iskolaudvaron – tartják az ünnepségeket, ahol a
középiskolások a hátsó sorokból alig látnak, hallanak valamit a
műsorból. Így elképzelhetetlen, hogy a diákokat az ünnepek
szellemiségéből bármi is megérintse.

Az
[origo] cikke »