Nemzeti Emlékezet Program 1. (első tanulmányi kirándulás), 2003

Amikor 2002 őszén, szinte véletlenül, rábukkantam az akkori Oktatási Minisztérium és a Történelemtanárok Egylete felhívására, nem nagyon tudtam, mire számítsak. Mint történelemtanárt is érdekelt a téma, és valamelyest magam is „érintett” voltam, vagyok – nagyapám a magyar 2. hadseregben szolgált, „megjárta a Don-kanyart”. Megírtam hát és elküldtem a pályázatom. (Bánki István visszaemlékezése)

Nagypapa lovon (1942)

Budapest—Moszkva

A mi utunk Moszkván keresztül vezetett a Don-kanyar, pontosabban Voronyezs felé – nem úgy, mint a 2. hadsereg katonáié, akik délről, Kijev irányából érkeztek, jelentős részben gyalogmenetben. A repülőtéren találkoztam útitársaimmal, húsz diákkal, négy történelemtanárral és az Oktatási Minisztérium által delegált kísérőkkel. Itt rögtön ért is néhány meglepetés. Az első az volt, hogy a Minisztérium képviselői átadtak egy hálózsákot, amelyik garantáltan „nyugodt alvást” ígért -30 °C-ig – biztos, ami biztos, nem tudni, mi várható. (A hálózsákra egyébként egyáltalán semmi szükség nem volt, ki sem bontottam; minden szállásunk, a teljes ellátásunk kiváló volt, sőt, némelyik szállásunk olykor talán még túlfűtött is, ami mondjuk a Donnál a helyi viszonyokhoz képest talán valamelyest luxus lehetett, és mindenképpen a vendéglátók szívességét, jóindulatát bizonyítja.) A másik meglepetés az volt, hogy egy tévéstáb is csatlakozott a csoporthoz. Profinak tűntek, de a kamerájukat elfelejtették bejelenteni az orosz vám-s határőrségnél – ezért aztán vártunk is egy fél napot a Seremetyjevo nemzetközi repülőtéren, mire beléphettünk az országba. (A stáb, úgy tűnt, amúgy is egy kicsit felülértékelte a média tekintélyét: ők valahogy úgy gondolták, talán az ezredforduló magyarországi felfogásából kiindulva, hogy a sajtó olyan hatalom, amelytől egy kicsit mindenki tart, és ezért igen előzékenyen bánik vele – az orosz hatóságok attitűdje viszont nyilvánvalóan nagyon más volt, és ebből adódtak is kisebb súrlódások, amelyek az utazó csoport számára inkább feleslegesnek tűnő várakozásokat eredményeztek.)

A repülőtéri veszteglés miatt a moszkvai program igencsak „elcsúszott” – éppen hogy elértük a Bolsoj esti előadását. (Handel Messiását adta elő egy holland balett-társulat; engem itt is ért egy meglepetés: a nézőtérnek olyan pontján ültem, ahonnan a színpad egyetlen négyzetcentiméterét sem lehetett látni, ráadásul, noha finoman szólva nem volt teltház, a katonás fellépésű orosz jegyszedő nénik erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenki maradjon azon a helyen, ahová a jegye szól.) A csoport szellemét jellemzi, hogy az előadás után, este 11 körül az összes diák és tanár éjszakai gyalogos városnézésre indult a moszkvai belvárosba. (Igaz, a kísérők közül senki sem tartott velünk.) Meg az is, hogy másnap senki sem panaszkodott, érezte magát fáradtnak, álmosnak, amikor a Lomonoszov Egyetem meglátogatása után bejártuk, most már világosban, a Kreml belső terét is és a Vörös teret.

A Gribojedov-ház Moszkvában (l. Bulgakov: A Mester és Margaritájában), éjszaka

Voronyezs, Don-kanyar

A moszkvai, (akkor még) elsősorban belföldi repülőtér, a domogyedovói már nem egészen úgy festett, mint a jóval ismertebb Seremetyjevo, de a „nagy orosz valóság” mégis csak Voronyezsben fogadott, amikor a belföldi járat kissé „lelakott” TU 104-ese földet ért. A repülőtér épülete egy buszpályaudvarra emlékeztetett, az utolsó járat érkezésekor: a téli estében sötét, hideg és teljesen kihalt volt. A megtisztított kifutópálya mellett a vastag jégen egy hatalmas, tolólapos Ural (vagy ZIL?) teherautó állt, amilyet utoljára tizenöt évvel korábban a Magyar Néphadseregben láttam. (Ott valami komoly fegyvert szereltek rá.) Az épületek, azok belseje, az emberek öltözéke általában másképp festett, mint a mi diákjainké vagy akár a magunké (bár, tanárok lévén, azért nem biztos, hogy a legfrissebb divatot követtük), vagy amihez a magyar környezetben szoktunk. (És akkor nem beszéltünk pl. a fényképezőgépekről – bár még messze nem a digitális korszakot éltük, nekem is csak hagyományos papírképeim vannak – vagy a tévéstáb felszereléséről.)

Az érkezésünket követő napon – Magyar Bálint oktatási miniszter és Vágó István, mint a Nemzeti Emlékezet Program „médiaarca” – a domogyedovói repülőtéren csatlakozott a csapathoz – útba ejtettünk egy szovjet katonai temetőt, a rudkinói magyar emlékhely előtt, hogy megadjuk az illő tiszteletet a valaha volt ellenségnek és a jelenlegi orosz partnereknek. Útközben, a buszból meglepő volt látni a sok figyelmeztető, „csatamező” feliratot (nekünk, tanároknak, még ment a cirill betűs olvasás, visszajöttek az orosz szavak); noha tudtuk, hol járunk. (Magyarországon is végigsöpört a második világháborús front, találnak még ma is bombákat, de „csatamezők” így nem maradtak.) Legalább ennyire meghökkentő volt a szovjet katonai temető állapota. A legkevesebb, hogy az „öröklángot” érkezésünkkor gyújtották meg; magukon az emlékműveken, sírokon igencsak nyomot hagyott az idő és az, hogy idővel nyilvánvalóan elfogyott a gondozásukra szánt „keret”. A lassanként szállingózó-gyülekező helybeliek pedig érezhetően némi idegenkedéssel, sőt, talán ellenérzéssel szemlélték, ahogyan a jólöltözött „külföldiek” (lehet, hogy azt is tudták: az egykori ellenség leszármazottai) megkoszorúzzák az ő régi, elhanyagolt emlékműveiket. Talán az ő fejükben (is) megfordult, hogy másutt, például Rudkinóban az egykori „vesztesek” jobb anyagokból maradandóbb, jobban gondozott emlékhelyeket létesítettek.

Megkoszorúzott szovjet hősi emlékmű

A temető főépülete és tanakodó helybeliek

Rudkino

Az emléktúra fő célja a rudkinói emlékhely és katonai temető megnyitása volt. Az emlékhely, aki látta, tanúsíthatja, nagyon is méltó színtér a megemlékezésre, a kegyelet lerovásához. Én magam itt tudtam a legjobban átélni azt, amiért mentem – nagy szavakkal élve, a múltat: a magaslatról, ahol az emlékmű áll, belátni a Don-kanyar felé elnyúló lankára; innen lenézve visszaköszönnek a korabeli felvételek, képek, szinte valósággá válik, hogyan nézhettek át az őrjáratozó magyar honvédek a túlsó partra, merre futhattak a lövészárkok. Maga az emlékmű, illetve az elesett honvédek azonosítása, földi maradványainak összegyűjtése és neveik felvésése az emléktáblákra az orosz fél közreműködésével szép példája a múltat elrendező, az emberi jóérzéssel a régi ellentéteken felülemelkedő humánumnak.

Rudkino, a Magyar Központi Katonai Temető emlékműve, 2003. január

Osztrogorzsszk

A kirándulás következő, számomra emblematikus helyszíne az osztrogorzsszki iskola és a múzeum volt. Az iskola, ahol nagyon kedvesen fogadtak, de egy a szocialista időket – úttörőtábor, nemzetközi diáktalálkozó – idéző „forgatókönyv” szerint: beszédek, kultúrműsor (orosz népi táncok a diákok előadásában), aztán egy kis „druzsba”, látványos (ami persze nem azt jelenti, hogy nem őszinte!) barátkozás. (A magyar tévéstáb lelkesen vette mind a kettőt, előbbit mint valami szórakoztató műsort, besétálva a táncosok közé; az orosz média azért jóval tartózkodóbb volt.)

Kultúrműsor és „druzsba” (Osztrogorzsszk, iskola)

Az osztrogorzsszki múzeumban egy idős orosz hölgy beszélt emlékeiről, aki fiatalon partizánként részt vett a harcokban. Képek is maradtak fenn róla abból az időből, szép, 18-20 éves lány volt akkoriban. Érezhetően felkészítették a találkozásra, valószínűleg egyébként is jóindulatú nagymama (korú asszony) volt (természetesen semmit sem tudok a családi viszonyairól). Az emlékek felidézését kedvesen kezdte, szeretettel fordult a diákok felé, akik az unokái lehettek volna, és akik szintén jóindulatúan hallgatták. Azonban ahogyan egyre jobban belelovalta magát az emlékezésbe, és hatalmukba kerítették a régi érzések, (bár a tolmács ezt a szavak szintjén nem adta vissza) érezhetően egyre inkább szikrázó dühvel beszélt az ellenségről, amelyik lerombolta, feldúlta, elpusztította a városát, megölte barátait, szeretteit. Az ellenséges hadseregről, melynek katonái között ott voltak a körülálló magyar diákok és tanárok dédapái, nagyapái, és amelyik ellen ő harcolt.

Magyar honvédek hátrahagyott fegyverei az osztrogorzsszki múzeum tárlójában

És ami még megmaradt

Az emléktúrának volt még egy fontos hozadéka számomra: az éjszakába nyúló, és nappal is folytatott beszélgetések a tanár kollégákkal és a diákokkal. Az élmény, hogy olyan útitársakkal mentem el egy történelmi túrára, akiket tényleg érdekelt, amit láttak, akiket foglalkoztatott a történelem, és bár korántsem ugyanúgy néztük a világot, korántsem volt ugyanaz az indíttatásunk, mégis megtaláltuk a hangot, örültünk annak, hogy együtt vagyunk, tanárok és diákok. És az, hogy amikor hazafelé Moszkvában a hivatalos programok és a reggeli visszaindulás miatt megint csak éjszakai-hajnali városnézésre maradt idő, hajnali háromkor nem egyedül mentem el a Szadovajára megnézni Bulgakov egykori lakását.

Emléktábla és egy kávézó bejárata Moszkvában, a Szadovaja 52-es házban (itt lakott Bulgakov, és itt játszódik A Mester és Margarita), éjszaka