„Itt aztán a polgáriban feltűnő volt, hogy a szegényebb gyerek nem úgy öltözködött, és a tanároknak nem úgy imponált, mert mentek a tanároknak a csomagok, ment az ajándék, éppúgy, mint most. Ezáltal kedvenc volt a gyerek. Mi szegények voltunk. Az egyik gyerek szépen járt, a másik kevésbé. Jó, hogy még talán jobban is tanult a szegényebb gyermek, de…” (Az interjút készítette: dr. Timár Lajos és Szilágyi Zsolt; Debrecen, 2010. augusztus-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 38 oldal, 2,01 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Gyerekkor

A nagybátyám, édesanyám testvérének a férje, Monoki Mihály, az nagyon jó nevű festőmester volt. Nagyon jó nevű! Édesanyámnak a testvére, Várady Sándor is jó hírnévben volt, ő is festő volt. Ők a gazdasági válság alatt egyáltalán nem dolgoztak, hanem így csoportosan valahol, gondolom, összegyűltek, és akkor vitték őket vákáncsolni [erdőt telepíteni – a szerk.] ki az akácerdőbe szükségmunkára – ezt tu-dom. Élni nehezen éltünk, azt is tudom. Mint gyerekek, nagyon nehezen éltünk. Pe-dig édesapám nem keresett rosszul, én úgy hallottam. Hogy mennyit, arról fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy a nővérem kapott mindig egy cipőt vagy egy télikabátot, vagy ruhát, azt mindig örököltem én, utánam örökölte a húgom. És az volt csak, egy pár magas szárú cipő télen-nyáron, tavasszal-ősszel.

Ekkor egy szoba-konyhás, spájzos lakásban éltünk négyen-öten, amit a szüleim bé-reltek a 20-as évek végén. Akkoriban ki volt az ablakokba írva: kiadó, kiadó, kiadó. Mindig az úgy volt, hogy megkereste a lakó a tulajdonost, és mondta neki, hogy ez a kiadó, nézzék meg. Ha megfelelt, megegyeztek az árban, és akkor ott laktak mind-addig, amíg azt nem mondta a házigazda, hogy megemeli a bért. Aztán az vagy im-ponált, vagy nem, vagy esetleg jobb anyagi körülmények közé került a bérlő, mint édesanyámék is. Mert a Kurucz utcáról elköltöztünk a Dembinszky utcára, onnan meg a 30-as évek elején beköltöztünk a Széchenyi 42. alá, mert már — gondolom én — kicsit anyagilag könnyebb volt. Ez már nagyobb lakás volt. Ebben volt szintén szoba-konyha, és volt egy picike előszoba meg spájz. De fürdőszoba, ilyesmi semmi nem volt. Udvara is csak kicsi volt, de 18 lakó lakta.

Ez a ház Temesvári Gézáé volt. Nagyon gazdag ember volt, a Kandia 5. szám alatt volt neki szintén saját háza, egy nagyon szép háza, még most is nagyon szép, egy patinás ház. Ez a Széchenyi utcai ház megint a saját tulajdona volt, gondolom azért, hogy kiadja lakóknak, és a lakók meg fenntartsák a ház állagát. Ebből élt, de emellett állása is volt fent a városházán, egy magasabb beosztásban volt. De ő nagyon ren-des ember volt. Itt nagyon sokáig laktunk. Emlékszem, itt szivar alakú, szép vaskály-hánk volt. Akkor azok mentek. A túlsó oldalt volt szemben velünk egy zsidó üzletem-ber, Grünfeld Salamon. Ahogy mi így laktunk a baloldalt, a jobboldalt volt ez az üzlet. Abba az üzletbe jártunk, meg ahol a benzinkút van, azzal szemben is van most is egy fűszerbolt. Erre a két helyre jártunk. Kenyérért meg idejártunk, ahol most is kóser kenyeret sütnek, ott van egy zsidó pék. Akkor is zsidó pék volt, akkor is odajártunk kenyérért.

A zsidók nagyon rendesek voltak. Hogy mondjam? Akkor ez nem is volt úgy problé-ma. Én nem emlékszem rá, hogy lett volna atrocitás Debrecenben. Mint ahogy mondtam, édesapám elment ehhez a Grünbergerhez dolgozni, és nem volt semmi baj soha. Sőt! Hát, hogyha a libát tömik, és mellé megy, akkor azt mondják, hogy tréfli, azt nekik nem szabad megenni, és akkor mindég azt mondta apunak: „Molnár úr, olyan rendes munkaerő, tudom, hogy három gyereke van, és tudja mit? Vigye haza a libát, és szép lassan a fizetéséből levonom. És akkor tudom, hogy apu azt hazahozta. Én csak azt tudom, hogy a Grünberger mivelünk nagyon rendes volt. A fűszeres meg a kenyeres, amarra a Szepességi sarkán meg a Széchenyi sarkán lévő, az magyar volt. De mivel az ott volt a szánkban, ott volt az utcánkban, az olyan természetszerű volt, hogy akkor mi oda jártunk.

Ellenben emlékszem egy olyan eseményre a 30-as évekből, hogy egyszer mi a Nagytemplom környékén voltunk, és akkor lovas rendőrök körbevették a Nagytemp-lomot, mert nagyon sok tömeg gyűlt a Nagytemplom körül, de nem tudom, hogy mi-ért. [Alighanem annak a széleskörű felháborodásnak lehettek szemtanúi, amikor a Nagytemplomot megszentségtelenítették a 30-as évek közepén azzal, hogy valakik betörtek és emberi ürüléket helyeztek el ott – a szerk.] És akkor kihívták a rendőrsé-get, a lovas rendőröket, – de nem kevesen, nagyon sokan voltak. És tudom, hogy megálltak az emberek a bejáratnál, és felmentek a rendőrök a lépcsőn. Felmentek a lépcsőn és kardlapozták az embereket. De hogy miért, nem tudom. Csak tudom, hogy anyu megfogta a kezünket – mert ketten voltunk a nővéremmel –, és akkor édesanya mondta, hogy gyerekek, menjünk innen. De mi nem akartunk menni, mert nekünk tetszett az a mozgékonyság. Tudom, hogyan gázoltak bele az emberekbe, a tömegbe a lovakkal meg a kardokkal, – láttam.

A fényképalbumból:

Molnár Katalin leánykori képe (Debrecen, 1930 k.)

Ezen a képen én (Molnár Katalin) vagyok. Ezen a leánykori fotón lehettem úgy 13-14 éves. A fotót a neves debreceni fényképész Hapák készítette 1930 körül.

Mint gyerekek, nagyon nehezen éltünk. Pedig édesapám nem keresett rosszul, én úgy hallottam. Hogy mennyit, arról fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy a nővérem kapott mindig egy cipőt vagy egy télikabátot, vagy ruhát, azt mindig örököltem én, utánam örökölte a húgom. És az volt csak, egy pár magas szárú cipő télen-nyáron, tavasszal-ősszel.