„Vártuk, hogy minél korábban vége legyen az iskolának és mehessünk ki az alakulatainkhoz. Közben tört ki a háború. Az alakulatot kivezényelték a frontra, ki kellett velük együtt mennünk. A fronttól én igazság szerint nem voltam megijedve, és különösebb terveim se voltak még ezzel kapcsolatban, mert éppen hogy csak kikerültem az Akadémiáról, amikor odakerültem.” (Az interjút készítette: Dér Noémi; Budapest, 2010. szeptember–október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 74 oldal, 4,28 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, dokumentumok, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Cőgeráj

A kőszegi cögerájban a felvételi lényegében akkor volt, amikor valaki tízéves korában már befejezte a négy elemit, vagy utána még egy vagy két évet tanult gimnáziumban. Ötvenen voltunk az utolsó fölvételi vizsgán, és én voltam az ötvenedik, akit felvettek. Akkor én már két osztályt elvégeztem a gimnáziumban, így én tudtam a legtöbbet közülük. Kiestem volna, ha nem tudtam volna többet, mint a többiek, mert az apám csak százados volt akkor még, és az ötven jelentkezőből, akik utoljára maradtak összesen még hét embert vettek föl. Na, most ebből a hét jelentkezőből, ötnek a helye kötelező volt, mert például az apjuk mária teréziás volt,  stb. Szóval összesen még egy embert vettek fel rajtam kívül, aki nem protekciós volt, még az akkori honvédelmi miniszternek az unokáját se vették föl. Első félévtől kezdve osztályelső lettem, akkor már mindenkit leértékeltek. Vizsgázni kellett, és én értem el a legjobb eredményt, maradtam is végig osztályelső.

Amikor megérkeztünk Kőszegre, már mindenki ott volt. Fölkerültünk ide az első osztályba, az épület felső emeletére, ahol csak az első osztályosok voltak. Mindenkinek megvolt a kis szekrénykéje, azon volt összerakva a ruhája, amit hordott, benn a szekrénykében az összes többi holmi: a fiókban a tisztálkodó eszközök, a legalsó részben a cipők, a középsőben pedig a fehérnemű. Az első este, amikor felpakoltam a ruháimat, bejött egy kiabálós, Kakasi nevezetű felsős cőger; a többiek még nem voltak ott, ő jött rendet csinálni. Végigment és megnézte a zubbonyt, nadrágot, fehérneműt, sapkát, amit szépen elrendeztem. Megfogta az egészet és kidobta az ablakon, le a földszintre, azt se tudtam még, hogy hol kell lemenni értük. Ledobta, mert nem tetszett neki a hajtogatás, meg hát azokkal először ki kellett tolni, akik újak voltak, hát így is volt. Én azért egyszer jól megpofoztam ezt a jóembert, istenesen megpofoztam, mert el kezdett lökdösni a futballpályán, amikor játszottunk, és én akkor szembefordultam vele és kétszer jól pofonütöttem. Az kellett volna, hogy az altiszt ezt szóvá tegye vagy megbüntessen engem, de hát nem tette meg. Megkérdezte ugyanis ott a többieket is, és mondták, hogy belerúgott a lábamba, stb. Ez volt Kőszeg.

Innen a soproni cőgerájba kerültem. Sopronban apám egyszer látogatott meg, amikor az evangélikus egyház szerint konfirmáltam, egyébként nem voltak ott soha, még az érettségi búcsúztatásomon sem.

A napunk reggeli csuklóval kezdődött, mi így hívtuk a tornát. Amikor felkeltünk, pillanatok alatt be kellett vetni az ágyat, felöltözni és iszkiri kifelé, sorakozó. Akkor volt egy félóra torna, utána volt a reggeli, egy jó csésze tej vagy kávé és hozzá egy buci. Aztán tíz óra körül volt három elméleti óránk, az után egy harmincperces szünet, ez alatt megkaptuk a tízórait. Ez után voltak a kihallgatások, a szolgálat. Volt, aki a tanterembe, volt, aki a hálóterembe volt beosztva különböző szolgálatokra, ellenőrzésekre, és mindig volt egy rajparancsnoka is mindenkinek, illetve szakaszparancsnoka. Ebbe tömörítették a társaságot, így osztottak be minket. A reggeli tornára például külön volt egy raj, egy osztályban három rajszakasz volt.

Általában ugyanaz volt az iskolában a rendszer, mint a katonaságnál, szigorúan ezen az alapon dolgoztak, és így voltunk mi is beosztva. Első négy osztályban puska nélkül, az ötödik, hatodik, hetedik osztályban puskával gyakoroltunk. A nyolcadikosok voltak a parancsnokok, és mindenütt be voltak osztva az osztályok egy-egy szakaszba. Az ötödik, hatodik, hetedik osztály három szakaszból, kilenc rajból állt egészen katonásan.

Csütörtökön volt még egy sportnap, akkor senki semmi mást nem csinálhatott ebéd után, mint hogy különböző szakosztályokba járt sportolni: volt atlétika, szertorna, mindenfajta vívás, lövészet. Egész délután mindenkinek sportolni kellett. Csapatokra voltunk beosztva: voltak, akik versenyeztek meg mindenféle jobb eredményeket értek el, a lustábbak meg a kevésbé alkalmasak, azok meg össze voltak szedve egy-egy csoportba, és azok külön sportoltak – hát nevettünk rajtuk jókat.

Télen a délelőtti meg ebéd utáni fél-fél óra szünetben mindig óriási hócsaták voltak, és voltak évek, amikor megcsinálták a teniszpályán a korcsolyapályát, akkor mindig ott korcsolyáztunk. Még tízperces szünetekben is elmentünk korcsolyázni, mert az pont ott volt szemben a járóúttal, az épület bejáratánál. Ezt a délelőtti szünetet szigorúan korcsolyázással töltöttük, ha lehetett, végig. Aki viszont büntetés alatt állt, az nem mehetett sehova, se a városba, se korcsolyázni, az csak legföljebb a sportpályán körözhetett, ott kellett sétálni.

Együtt mentünk ki színházba, persze csak az mehetett, aki nem volt büntetésben. Ha volt színielőadás, mindig meg voltunk hívva, hiszen az jó volt a színészeknek is – hát hiába, ha kimentünk, akkor vagy kétszáz-háromszáz gyerek ment és megtöltötte a színházat. Nekünk is kellett valami szórakozás, ráadásul ezt nem mi, hanem az iskola fizette.

Karácsonykor, illetve húsvétkor ment haza az egész társaság; vonatra raktak minket és hoztak be Budapestre. Útközben aki akart, leszállt, a másik Budapestre ment, és ha onnan tovább kellett utazzon, akkor át kellett vegyék addig, amíg ötödikesek nem lettünk. Ötödik évfolyamtól fölfelé már mindenki teljes szabadsággal utazott. Ötödikes korunktól kezdve már az iskolából is kijárhattunk szabadságra, de csak bizonyos mértékig. Aki csak egysávos volt – mondjuk úgy, hogy hármas osztályzatú –, az csak egy hónapban egyszer, a másik, aki már egy szálsáv gombos volt, az kétszer, és akik kitűnők voltak, azok mindig. Negyedikes koromban már minden szombaton, vasárnap és szerdán kimehettem volna a városba, de hát én nem mentem ki. Egyedül amikor a jégpályára mentünk korcsolyázni, akkor szabadon kimentünk mindjárt, amikor lehetett, szerdán, szombaton, vasárnap, a három szabad kimenős napon.

A zsidótörvények hatását az iskolában is éreztük. Kővári Laci barátom egy nagyon rendes fiú volt – sportosztályba járt, a futballcsapatban középcsatár volt –, egész váratlanul ért minket később, hogy nem vették fel őt az Akadémiára. Alapjában véve, amikor már zsidótörvények voltak, új embert, zsidót, már nem vettek fel. Kővári Laci már éppen érettségizett, és akkor jött az írás, hogy őt kizárták az Akadémiáról azért, mert zsidó, pedig tudtuk mi ezt róla, és tudta ezt mindenki az égvilágon korábban is. Voltak öten vagy hatan a törzstisztek közül a magyar hadseregben, akik zsidók voltak, de a világháborús érmeik és egyebek miatt tovább szolgálhattak nyugodtan a hadseregben, mind hivatásos tisztek voltak. Majd a Kővári Lacit a felvételinél kizárták egészen egyszerűen azzal az indokkal, hogy zsidó származású. Mérnök lett ő, az egyetemen tanulhatott, találkoztunk is utána egy párszor Pesten. A háború után már nem találkoztam vele, de mondjuk én a háború után nem is voltam Pesten.

Jó családba kerültem, hát ugye, mit lehet csinálni, jóban voltam az osztályommal is, osztályelsőként nekem volt a legjobb eredményem és nagyon jó tekintélyem volt előttük, nem kellett sokat kiabálni velük vagy veszekedni, vagy pofozkodni, vagy valami ilyesmi.  A tanár engem szidott meg, ha néha-néha volt valami ricsaj, és akkor aztán én is próbáltam ebből visszaadni, de hát mindegyikkel jóban voltam, nagyon jó osztályunk volt. Ez általában is egy jó középiskola volt, keményen tartottak bennünket, de sok mindent lehetett csinálni. A tánciskolától kezdve minden volt: lehetett táncolni, hegedülni, klarinétozni, tárogatózni, mindent lehetett. Színház is volt havonként általában egyszer; amikor a színház Sopronba lejött, akkor mindig volt nekünk is előadás, úgyhogy jól éreztük magunkat.

Szerelme is mindenkinek volt. Egy kislány vagy kettő, akinek a családjához járt, ha volt vasárnap vagy szombaton kimenője az illetőnek – nekem még szerdán is volt, de nemigen jártam ki, mert minek. Volt egy kislány egy ideig, akihez én is jártam, a Kecskési Tibor költő udvarolt aztán utánam neki, mert engem különösebben nem érdekeltek akkor a lányok. Én akkor nagyon el voltam foglalva, mert ha meg akartam tanulni a leckémet  – legalábbis németből meg franciából –, akkor éppen hogy csak sikerült, mert rendet kellett tartani negyvenegy ember között úgy, hogy mindegyiknek a marhaságaiért engem cibáltak, nem őket – persze aztán én intéztem el velük.

Tudni tudtuk, hogy háború lesz. Hitlert nem dicsőítették, Mussolinit meg… hát, ha nem is sokra, de mondjuk, tartottuk valamire, mert hát Olaszországban a vendégei voltunk. Háromszor voltam Olaszországban, másodjára kaptam azt a szép arany töltőtollat, akkor harmincan voltunk lent, a trónörökös hívott meg minket. Tízen voltak Nápolyban, tízen Rómában és tízen Milánóban; ekkor ötödévesek voltunk a soproni cőgerájban. Két hétig voltunk az egyik helyen, és akkor az egészet megcserélték, szóval mindhárom csoport volt végül mindenhol.

Rómában voltunk legelőször. Olaszóráink voltak délelőtt, két óra hosszat ismertette az olasz nyelvet egy tanár, úgyhogy valamennyit tanulni is kellett, azután egy olasz főhadnagy, aki mindig velünk volt, mindenhova elvitt bennünket. Minden napra megvolt a pontos program, hogy hova kell vigyen bennünket, úgyhogy az nagyon rendes dolog volt. Voltunk Milánóban és Nápolyban, fenn a Vezúvnál, anélkül nem tudtunk eljönni. Milánóban pedig kivittek bennünket Svájc-Olaszország határára, amikor épp Mussolini tárgyalni ment a németekkel Svájcba. Tulajdonképpen mi jutalomból voltunk kint, mindhárom katonaiskolából tíz embert jelöltek ki, aki lemehetett akkor az olaszokhoz. A következő évben, amikor az olaszoktól jöttek katonák, már sok ismerős is volt közöttük.

Nem sajnálom, hogy bentlakásos iskolába jártam. Igazság szerint meg kellett becsülni azt a helyet, ahol voltam, hiszen ötvenen voltunk, és felvettek ötöt közülünk. Ugye, hát már ez nagy szó volt, még amikor kicsi voltam akkor is eleve úgy éltem benne, hogy hát ez nem mindegy. Én mindig katona akartam lenni, soha semmi más. Aztán mégis az életem felét, a másik felét nem a hadseregnél töltöttem, de hát az se volt baj, sosem volt bajom senkivel. Én végig kitűnő voltam. A reálgimnáziumok tanterve alapján érettségiztünk, és a püspök jött ki hozzánk érettségi biztosnak.

A fényképalbumból

Kassa előtt (1938)

1938-ban, a kassai bevonuláskor, a mi osztályunk volt az egyetlen, amelyiket kijelöltek arra, hogy a kassai bevonuláson puskával mehet, a többiek csak puska nélkül mehettek. Ezt vigasztalásul vagy jutalmul kaptuk, ugyanis egyszer sokan kilógtak tőlünk; át akart menni a csehek ellen egy csapat tőlünk, Sopronból. A megszökés után ezeket, szegényeket elkapták útközben és visszafordították, bezárták őket egy hónapra.

A mi osztályunk vezette az egész századot, mivel olyan fegyverfogást csináltunk akkor már, annyira belénk verték, hogy minket jelöltek ki. Kassán őrt álltunk Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírjánál. Volt egy társaság, nyolcan voltak a Rákóczi sírja körül: négy-négy. Akkor hozták haza Rákóczit. Homolay százados volt a parancsnokuk, és Zrínyi Ilona sírjánál voltunk hárman, az én parancsnokságom alatt álltunk őrt: mindegyik iskolától, egy-egy vezér. Akik Rákóczi sírját megkoszorúzták, azok lejöttek mind Zrínyi Ilonához is, mert ő végeredményben három hónapig védte Munkács várát az osztrákokkal szemben.