„Mondom, gondolkodj egy kicsit: hogy mondhatod, hogy ne gondoljon rá? – akit szeretett, azt miért kellene kidobni az emlékezetéből? Meg kell tanulni úgy emlékezni, hogy ne azt mondjam, akkor milyen szerencsés voltam és most milyen szerencsétlen vagyok. Nem vagyok szerencsétlen, mert vissza tudok fordulni a múlthoz, és nagyon sok szépre emlékszem.” (Interjút készítette: Kádár Judit; Budapest, 2010. szeptember-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 170 oldal, 2,7 MB)

Részlet az interjúból:

Egy polgárcsalád háztartása: hétköznapok és ünnepek

Nálunk nagyon ritkán volt halétel. A bajaiak körében a férfiak foglalkozása volt a halászlé főzése, mert a hal pucolása, az egy külön tudomány. Rántott halat ettünk, rántott harcsaszelet, az volt a pénteki ebédhez. Baján élő halat lehetett venni: lement az ember a Sugovica-partra, és ott voltak halászok standjai; fönt a városban nem volt halkereskedés.

A Sugovica partján minden halásznak volt egy kis halmérő helye, úgyhogy négy-öt halásznál végig lehetett sétálni és válogatni a halakból. Ott álltak a nagy halászbárkák, amik gyönyörű, faragott orrú, hatalmas építmények voltak. Abban lakott a halászcsalád; kis kamrácskájuk volt, ott aludtak éjjel. Amikor a szezon volt, kimentek a Nagy-Dunára a bárkák, fölvontatták őket jó messzire, aztán beeveztek egyik Duna-ágba, másik Duna-ágba – ez egy nagyon komoly mesterség volt. Rengeteg halat szállítottak Budapestre Bajáról, úgyhogy a nagy halászcsaládoknak voltak területei, saját kis kalyibájuk is állt ott, és kimentek néha egy-két hétre ide, egy-két hétre oda. Az a halmennyiség be se jött a városba, hanem kiválogatták a javát, az ment mindjárt föl a hajóállomáshoz, és azt aztán hozta föl a hajó Budapestre.
A Sugovica-parton csak szerdán és szombaton volt halpiac. Talán pénteken is, mert pénteki napra sokan vettek halat, de a nagy árusítás, az mindig szerdán és szombaton volt. Azért lehetett mindig jó, friss halat kapni, mert ezeknek a nagy bárkáknak az alja lukacsos volt, és a bárkában bent, a bárka alatt ott volt a rengeteg hal. A nagyobb bárkák alja rekeszes volt, mert amikor kihúzták a hálóval a halat, mindjárt szétosztották, hogy ide a pontyok kerülnek, ide a harcsa, ide a kecsege… Sügér is volt meg csuka, törpeharcsa. Nagyság szerint is kiválogatták, aztán nagy fadézsa-szerű tartályokba tették a halászok a halat. Ha jól ment a bolt és elfogyott, akkor lementek és fölhozták a bárkából a következő adagot, úgyhogy nagyon ügyesen meg volt ez szervezve.

Anyu azt mondta, ő iszonyodik a haltól, de meg is lehetett pucoltatni a halat, úgyhogy nagypénteken mindig halászlé volt – akkor, egy évben egyszer főzött anyu halászlevet. Sok férfi szeretett főzőcskézni – ha mást nem, hát a halat jó bajai szokás szerint –, de apu nem, ő meg volt elégedve avval, amilyen finomakat az asszonyok főztek. Nagyon jó konyha volt nálunk.

Sonka, az sok volt, mert mindig volt disznóölés, de a szalámi a mi időnkben még rendkívül ritka, ünnepi étel volt; csemegeüzletekben meg azoknál a nagyobb henteseknél lehetett kapni, akik külön felvágott részleget tartottak. A hentes inkább olyan húsokat árult, amiket ő maga készített: sonkát, amit ő maga füstölt, meg hurkát, kolbászt, disznósajtot. Minden hentesnek volt egy saját maga által töltött készítménye: húsos hurkának hívták ezt akkoriban, és nem színhúsból volt, hanem volt egy kis rizs, liszt belekeverve – nagyon finom, ízes dolgok voltak ezek, a specialitásai egy-egy hentesnek.

Egy héten kétszer volt általában nálunk hidegvacsora – túró, sajt, ilyesmi –, pénteken és vasárnap. Vasárnap kimondottan azért, mert vasárnap este vacsoraidőre érkezett már meg a lány, aki nálunk szolgált. Különben mindig meleg vacsora volt. Az ritkábban fordult elő, hogy a maradékot ettük, de néha már eleve úgy főztek, hogy a maradék lesz a vacsora, például a rakott krumpli volt ilyen. A vacsora mindig inkább könnyebb étel volt, húsételeket este ritkán ettünk.

A szerda és a péntek volt a hústalan nap. Mi nagyon szerettük, mert az egyik napon gyúrt tésztát ettünk, a másik napon pedig valamilyen kelt tészta volt. Sokszor volt nálunk bableves, de miután nálunk a bablevest meg a lencselevest füstölt hússal készítették, az nem volt péntekre való, viszont volt az úgynevezett habart bableves, amiben nem volt hús. Azt nagyon szerettük: tejföllel behabarva és egy kicsit savanykásan készítették. Gombás étel és a tojásos, könnyű ételek voltak előételnek.

Pénteki napokon nagyon sokszor volt gomba: rántott gomba, tojással gomba, gombapaprikás, és volt egy barna szószban elkészített gomba is – az talán vadászgomba volt. Főleg tavasszal és ősszel volt a gombaszezon, amikor rengeteget hordtak a piacra, mert Baja környékén, a Duna-menti erdőkben meglehetősen sok gomba volt, úgyhogy nagyon szép, friss gombát lehetett mindig kapni. Azokban a falvakban, amik már beljebb voltak, nem a Duna mellett, ott a szegfűgomba termett, az a kis apró, ami nagyon finom gombapaprikásnak meg tojással is. Úgyhogy nálunk sokféle gombás étel volt, még a hús mellé is készítettek gombás szaftot.

Nálunk nem az étel mennyisége számított. Voltak családok a baráti körből, akik direkt nevetségesnek tartották, amilyen keveset mi ettünk. Nem a spórolás miatt ettünk kevesebbet, hanem nyilván már a szülők is úgy nőttek föl, hogy nem versenyevés volt a családban. Volt például, hogy őszidőben, akinek szőlője volt – hát nem a szüret legmunkásabb napján, inkább szüret után –, meghívta szüreti mulatságra a baráti kört, és akkor rengeteg kondérban főtt a paprikás csirke. Persze családostul mentünk, tehát mi is, gyerekek is; volt felnőtt asztal, volt gyerekasztal – és volt a gyerekek közül, aki négy csirkecombot is megevett.

Sokaknak volt szőlője Baján. Vagy azoknak, akik földbirtokosok voltak és a birtokaik között volt szőlő is, vagy pedig az ügyvédeknek, orvosoknak, tehát inkább a szabadfoglalkozásúaknak; ők másképp tudták beosztani az idejüket. Nekünk nem volt szőlőnk, bár apu szerette volna rábeszélni anyut, hogy legyen, miután anyu szüleinek is volt szőleje, apu szüleinek is, tehát megvolt a hagyomány. De hát akkoriban még szabad szombat se volt, csak a vasárnap, és apu ott volt a hivatalban mindennap nyolctól egyig és délután fél háromtól fél hatig, tehát belátta, hogy itt nincs szőlőbe mászkálás. Anyu nagyszerűen elirányította és megszervezte a háztartást, ami elég sok munkával járt, mert akkoriban nem volt ez a sok gép meg a hűtött, meg a tisztított étel, viszont volt rengeteg befőzés meg a nagymosás; neki se lett volna ideje a szőlőbe járni.

Hiába jött háromhetenként vagy négyhetenként a nagymosáshoz Rapcsák néni, a mosónő, aki az ágyneműket mosta. Az én kisgyerekkoromban még mindenkinek vászoninge volt, a szülőknek is meg nekünk is, és azt naponta mosni kellett, meg a testi fehérneműt, a blúzokat, harisnyákat is – hol volt még akkor mosógép? Teknőben mosták, aztán kifőzték a katlanban, az nagyon komoly munka volt. A selyemruhámat meg a selyemblúzomat tizenöt éves koromtól kezdve már nekem kellett mosni, azt meg kellett tanulni, mert ezek nem mentek soha a nagymosásba, oda csak a vászonféle mehetett. Meg kellett tanulni, hogy a nyakát meg az ujja végét külön meg kell szappanozni – mert akkor még nem volt mosópor, viszont házi főzésű szappan, az volt minden rendes háztartásban. Azt anyu főzte az alkalmazottal együtt, mert nagyon pontosan ki kellett mérni, hogy ahhoz mi kell, mennyi zsiradék, mennyi faggyú. Ahol disznóölés volt, ott a zsiradék mindig összegyűlt, az félre volt téve, és ami hiányzott belőle, ahhoz vettek faggyút a hentesnél. Lent a mosókonyhában, a nagy üstben volt a szappanfőzés, és a nagymosáshoz azt a szappant használták. A nagymosáshoz előző nap le kellett a hamut forrázni, abból lett a lúg – de nem akármilyen, mert csak az akácfának a lúgja volt a jó. Úgyhogy a cserépkályhában még a tüzelő is külön állt, mert volt cserépkályha, amiben csak akácfával tüzeltek, hogy annak a hamuját használják. Sok mindenhez kellett érteni, komoly munka volt akkoriban megszervezni a háztartást.

A nagyszombati vacsoránál a leglényegesebb a sonka és a keménytojás volt. Nálunk mindig két disznót vágtak. A kisebbiket, egy mázsást december elején, hogy Miklós-napra már legyen mindenféle finomság belőle, és karácsonyra is – ez volt a malac. A nagyot, ami jóval a mázsa fölött volt (egy mázsa negyven-ötven) januárban vágták, az volt a zsírdisznó, annak hatalmas nagy sonkái voltak. Mindig meglehetősen sok füstölt húst ettünk; a fehérpecsenye meg a lapocka, meg a csülök, ezek mentek a füstre. A babfőzelékbe meg a lencsefőzelékbe belefőtt füstölt csülök nagyon finom volt – ezek voltak a téli főzelékek. De sonkás vacsora a tél folyamán többször előfordult, és ahhoz franciasaláta volt, vagy csak krumplisaláta és torma.

A karácsonyi menüben a legfontosabb a bobájka, a mákos bobájka volt.  Baján csak gubának ismerték, de a Felvidéken, Zemplénben bobájkának hívták. A mákos bobájka kalácstésztából készül. Mikor megkelt a kalácstészta és kiborították, akkor fölvágták darabokra és azt ki kellett sodorni olyan széles csíkokra, mint az én vastag ujjam. Ezt kisujjnyi darabokra fölvágták és darabonként szépen a zsírozott tepsibe berakták – szóval ezt elkészíteni nagy munka volt. A tepsibe szépen, sorokba leraktuk úgy, hogy a darabok ne érjenek össze – az úgyis még megnő –, hogy az oldaluk is megsüljön. Ez volt az igazi, nem is ment úgy szét, mint a kifli. A mák csak az után jött rá, miután a tejjel leforráztuk.

Ez 24-én este volt. Előtte volt borleves és rakott krumpli vagy ilyenféle böjtös étel. Másnap az ünnepi ebéd, az valamilyen sült hús volt és nem egyféle garnírung volt mellé, hanem többféle: uborka, paprika, saláta meg kompót. Zsírban sült krumpli is volt egy kicsi, meg krumplipüré is volt. Savanyú káposztát – akár töltött, akár rakott káposztát – másnap, az ünnep másodnapján ettünk – az volt a káposztás nap.
Mi nagyon sok aprósüteményt sütöttünk, mert az ünnepnapon a gyerekek – és amikor már nagyobbak voltunk, a fiatalemberek – jöttek kellemes ünnepeket kívánni. Aprósüteményt hétköznapokon is illett otthon tartani az embernek, hogy ha valaki jön, meg tudja kínálni. Nálunk nem volt fogadónap. Volt, ahol egyszerűsítették a dolgot és azt mondták, hozzánk ne mászkáljanak akármikor, hanem egy héten egyszer, mondjuk, csütörtökön van a fogadónap, akkor biztos itthon vagyunk. De anyu azt mondta, ő nem akar mindig nagy társaságot, és hogyha valamelyik barátnőjének kedve van eljönni, hát jön egyik vagy másik, vagy akár kettő is, és akkor beszélgetnek, úgyhogy minálunk mindennap lehet jönni. De mindig volt otthon valami kis pogácsa, likőr. Néha korábban délután eljöttek az asszonyok; ketten-hárman összebeszéltek, hogy na, elmegyünk az Elvirkához – mert anyut Elvirkának becézték –, és megmondták a férjeknek, hogy ott leszünk, majd a hivatalból gyertek értünk. Akkor aztán az urak is társalogtak meg a nénik is, és az urak inkább bort szerettek inni, a nénik meg likőrt kaptak.

Karácsonyra finomabb, ünnepi aprósütemények készültek: datolyás csók vagy valami piskóta megkenve és csokoládéval leöntve, vagy diós puszi, mandulás sündisznócska, amiből kiálltak a mandulaszeletek… Mikor én kisebb gyerek voltam, akkor még vajas bejgli nem volt, csak diós kalács, mákos kalács, amit nemcsak karácsonykor és húsvétkor sütöttek, hanem máskor is, de annyiban különbözött az ünnepi, hogy abban több dió volt meg több mák. Nálunk lekváros kalács is volt, de az volt a legkevesebb, mert az inkább csak frissen jó. Na, persze mi, gyerekek – főleg, amikor már kamaszgyerekek voltunk hatalmas étvággyal – nagy kegyesen megettük a harmadnapos kalácsot is.

Amikor a konyhában kellett segíteni, nagyon szívesen vettem, ha kifutónak használtak, hogy eredj, fiam a spájzba, hozzad ezt a fűszert vagy azt. Ugyanis gyerekkoromban volt olyan év, amikor egyik influenzából estünk a másikba, és nem volt étvágyunk, meg lefogytunk, meg nyavalyogtunk, és akkor Ovomaltine-t  etettek velünk. Ezek az ovomaltinosok nagyon szép pléhdobozok voltak, és amikor összegyűltek, az Ovomaltine-címkét lemosták róluk, és ezek lettek a fűszertartók; iskolás címkeként rájuk volt írva, hogy mi van bennük.

Anyu ezeket megtöltötte: az egyikre rá volt írva, hogy csokoládé, a másikra, hogy mandula, a harmadikra, hogy mogyoró… ugye, diót is előre megtörtek, ha akar hamar sütni, legyen. De az volt az érdekes, hogy amikor sütni akart, kiderült, hogy a doboz fenekén van már csak egy pár morzsa. Na, akkor szépen lemosták a fölírásokat, és a lencse meg a bab kerültek az első sorba, meg a szárított torma. Úgyhogy akkor az embernek meg kellett csörgetni a dobozt, hogy tudja, mi van benne. Amikor én jelentkeztem a futárszolgálatra, akkor érdekes módon mindig nagyon lassan találtam meg, amit kellett – végig kellett zörgetnem a dobozokat. Na, ez a mandula hangja, na, hamar… igen. A legügyesebb fogás az volt, amikor az ember egy mandulás, egy mogyorós meg egy csokis dobozt talált.

És volt az úgynevezett „tunkmassza” – olyat nem is lehet mostanában látni –, ez ujjnyi vastag keserűcsokoládé szeletekből állt, és a csokoládé bevonatot készítették belőle. Ez kimondottan kemény, nagyon tömény keserűcsokoládé volt, amit a húsvágó bárddal vágtak kisebb darabokra, hogy beleférjen a dobozba. Én nem vetettem meg soha a tejcsokoládét sem, de azért az igazi csokoládé, az nekem mai napig a keserű. Ez nagydarabos, tehát olyan nehezen zörgő volt, úgyhogy az ember csak kiragadott egyet a dobozból és betette a köténye zsebébe, mert ugye, egy marék mogyorót, azt könnyen bekaptam, de evvel kitámaszthattam volna a számat. Úgyhogy a ceruzahegyező bicskámmal farigcsáltam aztán, mert akkor még az iskolatáskámban volt ceruzahegyező bicska is.

A fényképalbumból:

Szabolccsal az esküvői vacsoránkon (Budapest, 1938)

Ez is az esküvői vacsoránk a Pannónia Szálló különtermében, de ez már egy közeli kép rólam és Szabolcsról. Amilyen ugrifüles voltam én egész életemben, olyan borzasztóan meg voltam hatódva az esküvő napján. Hogyne lettem volna? – hát tisztában voltam vele, hogy én egy életre szóló szerződést kötöttem: most aztán ha fúj, ha esik, már nincs mese. Annak ellenére, hogy nagyon nagy volt a szerelem, én mégiscsak éreztem a súlyát ennek.

Talán Szabolcs ötlete volt, de ebben mi megegyeztünk, hogy azt mondtuk, nem maradunk itt éjszakára. Ez a szálloda olyan, mint a „családi ház”, ahol mi eddig mindig együtt voltunk a szüleinkkel. Itt van az esküvő, tehát mi most elmegyünk egy másik szállodába, mert hát a családi házban nem illik ottmaradni esküvő után. Úgyhogy tíz óra körül – addig vidultunk velük együtt – elbúcsúztunk a családtól és átmentünk a Gellért Szállóba. Szabolcs kibérelt egy szobát a Pannóniában, ahova már előre elvitte a civil ruhát, mert külföldre utaztunk, úgyhogy teljes civil felszerelésbe öltözött át. Anyu följött, hogy lehántsa rólam a menyasszonyi ruhát – mert nekem is a kofferben elő volt készítve az úti ruhám –, aztán lekísért minket a szálloda kapujáig. Anyu amilyen könnyen nevetett, ugyanolyan könnyen sírt, úgyhogy addig nagyon vidáman ment minden, de mikor lekísért minket, már a megcsókolásnál zokogott, és ahogy az üvegajtót behajtotta, nekiesett az üvegablaknak és ott sírt, miközben mi beszálltunk a taxiba és mentünk át a Gellért Szállóba. Igen, hát nagy elszánás: a fiatalok persze boldogan indulnak neki, de hát az öregek, akik már sok mindent megéltek, azok arra gondolnak, ki tudja, mi lesz még – de milyen szerencse, hogy nem tudták, istenem.

Olaszországba mentünk nászútra, mint a szüleim, ugyanazokat a városokat jártuk mi is: Velence, Firenze, Róma, Nápoly. Akkoriban Olaszországban a nászutasoknak nagy kedvezmények voltak: ötvenszázalékos vasúti kedvezményt kaptunk, és a szállodákban is adtak valami engedményt. Hosszú nászutunk volt, majdnem négy hétig tartott. Szabolcsnak ugyan csak két hét szabadság járt volna, de plusz két hetet még kérvényezett mondván, hogy ha egyszer kijutunk Olaszországba, ne kelljen túlságosan hamar hazajönnünk. Szabolcs még nem volt Olaszországban soha, én voltam Rómában, és mindig ájuldoztam neki, hogy milyen szép Olaszország is, Róma is, így végül azt mondtuk, hogy ha egy ekkora utazást megteszünk ennyi kedvezménnyel, nem csak két hétig maradunk. És milyen okosak voltunk: mi ’38-ban esküdtünk, ’39-ben kitört a háború, és utána aztán évtizedekig nem volt utazgatás – először a háború, utána meg a szegénység miatt.